Két éve életem legmeghatározóbb mélypontjára kerültem. Sorra jöttek az embert próbáló események: elváltam, ejtettem a pasim, otthagytam a munkám, egy hirtelen jött belső sugallattól vezérelve kivetettem az implantátumokat a melleimből, mindeközben egyedülálló anyaként neveltem két kamasz gyerekem. Holtpontra kerültem.
Miskolczy Viktória írása.
Olyan nagy volt a feketeség bennem és körülöttem, amilyet nem tapasztaltam még. Erre mondják azt: vaksötét.
Nemhogy előre, szemernyit sem láttam, nem érzékeltem az időt, a teret, csak a tátongó ürességet, ami bennem volt. Már addig is számottevő nehézséggel néztem szembe: a születésem, a gyerek- és fiatalkorom sem mondható hétköznapinak, nagy dózisban kaptam a megpróbáltatásokat. Megtanultam túlélni.
Sosem volt előttem támogató férfi minta, az apám és a nagyapáim voltak gyötrődéseim fő mozgatórugói. Már egyikük sem él, az általuk okozott traumák azonban mélyen bennem, igen.
Sokáig nem vettem ezekről tudomást, azt hittem, túl vagyok rajtuk, hisz már nincsenek benne a jelenemben. Aztán jött a totális kiégés.
Én, aki mindig ezres fordulatszámon pörögtem, odáig jutottam, hogy alig bírtam kikecmeregni az ágyból, jártányi erőm sem volt.
Nem bírtam rendesen felöltözni, csak a legegyszerűbben felvehető bebújós cipőket tudtam hordani. A hajam, a bőröm, az egész kinézetem ápolatlannak hatott, legalábbis korábbi önmagamhoz képest. Mindig nett megjelenésem, tettre kész, „nyugodtan bízzatok rám mindent, majd én megoldom” habitusom szertefoszlott.
Darabjaimra hullottam, és képtelen voltam összekaparászni eltűnt részeimet.
Nem ismertem magamra, szinte alig mozdultam ki otthonról. Egyetlen dolog tartotta bennem a lelket, és nem hagyott teljesen elsüllyedni: a gyerekeim. Hisz róluk gondoskodnom kellett. Értük a felszínen kellett tartani magam.
Az addigi napi rutinom: hajnali kelés, gyerekek iskolába vitele, munkába rohanás, meló, meló és meló, ügyek intézése, hajsza a boltban a vacsihoz meg a másnapi reggelihez valóért, otthon háztartás, gyerekeknek lelkifröccs, önmagam felszínen tartása, oly távolinak tűnt, mint az Univerzum vége.
„Mit csináljak? Kihez forduljak? Mi segíthetne rajtam, hogy végre ugyanúgy működjek, mint azelőtt? Hogy oldom ezt meg?” – zakatolt a millió megválaszolatlan kérdés a fejemben, amelyek végképp nem hagytak nyugodni.
Fix bevétel híján, nem volt pénzem, hogy újra segítő szakemberhez forduljak, és egyébként is előbb halnék meg, mint hogy valakitől kölcsönt kérjek. Így egyetlen opció maradt, hogy szembe nézzek saját magammal. Azzal, hogy mi az oka annak, hogy zátonyra futott az életem. Elhatároztam, hogy a legeslegbelsőbb énemet, az intuícióimat hívom segítségül.
Semmi másra nem koncentráltam, csak arra, hogy meghalljam a belső hangomat.
Ez a hang olvasni hívott. Olyan könyvek felé hajtott, amelyek a transzgenerációs örökségekkel, tudattalan múlttal és mintákkal, az elfojtott érzelmek okozta lelki és testi tünetekkel foglalkoznak. Faltam a könyveket, amelyek segítettek megérteni azt, hogy felmenőim múltja és a sajátom nem függetleníthető egymástól, minden és mindenki hat a jelen működéseimre, azokra a „rajtam kívül álló” körülményekre, véletlenekre, amelyek körbevesznek.
Szomjaztam a tudást, kerestem a miérteket. Közben pedig – a gyerekeimen kívül, akiknek minden körülmények között elmondom, mi történik velem, bennem, mert hiszek abban, hogy ők a láthatatlan dolgokat is érzékelik, és egyszerűen igazságtalannak érzem, ha nem adok nekik magyarázatot – senkivel sem tudtam kapcsolódni.
Világ életemben nehezen barátkoztam. Időnként közelebb kerültek hozzám vagy én sodródtam oda valakihez, de nem mondhatom el, hogy valaha bárkivel is „öribarikká” váltunk volna. Elefántcsonttornyomban senki sem közelíthetett meg. Teljes magányomban nőági felmenőimet szólítottam.
Anyai dédanyámat, akit halvány emlékképeimben nádfedeles parasztházának, muskátlikkal teli verandáján ácsorogva, gyötrelmektől meghajolt háttal, kendővel körbefont, barázdákkal teli arcában szelíd, élénk kék szemekkel, reszketeg kézzel integetve látok magam előtt.
Nagymamámat, akinek oly sok csodálatos gyerekkori élményt, törődést, vigaszt köszönhetek, és édesanyámat, aki még a húszat sem töltötte be, amikor világra hozott, és szinte még gyerekként igyekezett a legjobbat kihozni önmagából anyaként.
Igen, őket szólongattam akkor, amikor a világmindenség legelhagyatottabb emberének éreztem magam. Borbála, Piroska, Ildikó (alias Kókika). Borbála, Piroska, Kókika. Mantráztam a nevüket, olykor a földön fekve, magzatpózban, olykor a tükörbe bámulva, vonásaimban, tekintetemben őket kutatva.
És jöttek. Suttogtak nekem. Segítettek feltápászkodni, támogattak, hogy új erőre kapjak, megtanítottak áramlásban maradni, és arra, hogy ne fókuszáljak másra, csak és kizárólag az adott napra, abból hozzam ki a legtöbbet.
Elfogadtatták velem, hogy már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, és hogy úgy van minden jól, ahogy van. Elmondták, hogy mindig van választásom, és az lehetek, aki csak akarok.
Ők bennem élnek. Ők az én valódi, megtartó női közösségem.
Ez a cikk is érdekelhet:
Amikor bedől az egész kártyavár – a kiégésem és ahogy kiszedtem magam a gödör aljáról
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
