Király Barbara: Ria

Érdekes barátság a miénk. Emlékszel Ria?

Király Barbara írása.

Azon furcsa generáció tagjai vagyunk, akik barátságokat kötnek az interneten. Micsoda barátságokat. Annyi közös pillanatra gondolok vissza. A kávézásokra, a koncertekre, és a rengeteg beszélgetésre, pedig közöttünk 230 kilométer.

Mégis volt kire számítanom. Volt, aki a nyugodtságával ellensúlyozta az én őrültségeimet.

Hamar megtudtam, hogy beteg vagy. Éjszakákat telefonáltunk át, mikor nem voltál jól egy-egy kezelés után. Próbáltam elviselhetőbbé tenni azt a sok fájdalmat, és rosszullétet, amit nap, mint nap át kellett élned.

Tudtam, hogy nagyon megvisel, hogy kihullik a hajad. Azt gondoltad, így elveszíted a nőiességed, de te így is olyan gyönyörű voltál. Bárcsak elhitted volna ezt nekem.

Sokszor viccelődtünk, hogy harminc évesek se vagyunk, mégis annyi traumánk van, mint másnak egész életében sem lesz. Jó volt valakivel megosztani ezeket.

Mindennap rettegtem, hogy elveszítelek, hogy beigazolódik a félelmem, és nem kelsz fel reggel, és én nem tudok elköszönni tőled. Nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretlek, ahogy Rékának és Sárinak se tudtam. Tomboltam, nem lehet, hogy a kurva rák három barátomat is elvegye, nem történhet ez meg pont velem.

Féltem.

Megtörtént, és én pontosan emlékszem a pillanatra, mikor megtudtam, hogy meghaltál. Összetörtem. Fortyogott bennem a düh, nem akartam, hogy így legyen vége. Olyan kevés időt kaptunk együtt.

Fájt, hogy az utolsó alkalommal, mikor találkoztunk veszekedtünk. Ironikus, hogy a cigizésen, nem értetted, hogy miért nem vigyázok magamra, miközben a tüdődet támadta a betegség. Hónapról hónapra a reményt követte az összeomlás, miután elmentél.

Reménykedtem, hogy nem haragszol rám. Hogy nem haragszik rám a testvéred, akit úgy szeretek, mintha a sajátom lenne, de én maradtam itt neki, helyetted. Sokszor kívántam bárcsak ezen tudnék változtatni, de nem tudok.

Most itt ülök az emlékerdőben, a fa alatt, ahova kérted, hogy helyezzenek örök nyugalomra. Arra gondolok, mikor először itt voltam.

December volt, és a hó olyan csodálatosan borította be a tájat, amilyet még sosem láttam azelőtt. A fülsüketítő csendet csak a ropogás szakította meg, ahogy sétáltam hozzád. Olyan gyönyörű voltál, akárcsak előtte. A hó fehér fátyolként lepte el magasba nyúló ágaid. Minden apró emléktárgyról eszembe jutott valami rólad. Álltam ott, és teljesen összeomlottam.

Akkor tudatosult bennem igazán, hogy vége. Hogy nem tudok többször üzenetet küldeni neked. Hogy beigazolódott a félelmem, és nem tudtam elköszönni tőled. Hogy nem tudlak megölelni, és nem láthatlak többé.

Aztán bementem a városba, és ott repültek. Hányszor énekeltük, hogy elszállunk majd mi is a vadludakkal. Elszálltál. Ott velük. De micsoda szépen szálltál. Onnantól látom másképp a dolgokat.

A dühöt felváltotta az öröm, hogy mellém sodort az élet. Hogy kaphattam abból a mértéktelen szeretetből, ami belőled áradt.

A rák egy undorító dolog. Elveszi az embertől az idejét, az időt, aminél szerintem nincs fontosabb a világon.

A mi időnket is elvette. Pedig közös bakancslistát írtunk. Próbáltuk kitalálni, hogy mik a legfontosabb dolgok az életben, amiket muszáj látni. Most jöttem rá igazán, hogy se a panda Bécsben, se az olaszországi pizzák, de még a skandináv körút sem lényeges. A fontos a közös perc, amiket ezek közben eltöltünk.

Hónapokat ültem a lista felett mire rájöttem, hogy ez a lényeg. Sajnálom, hogy nem tudjuk együtt megélni ezeket. De tudom, hogy velem vagy mindig, csak észre kell vegyem. Ott voltál a ropogó hóban, a decemberi szellőben. Ott repültél a vadludakkal az égen.

Ott vagy minden elkortyolt kávémban, és akkor is mikor torkom szakadtából üvöltöm a kedvenc dalainkat egy koncerten. Ott vagy minden szál meg nem gyújtott cigarettában. A testvéreddel folytatott üzenetváltásokban. Mindenben. 

Érdekes barátság a miénk. Azon furcsa generáció tagjai vagyunk, akik barátságokat kötnek az interneten. Micsoda barátságokat. Ugye te is emlékszel Ria? 

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: freepik