Mielőtt az ember belejön, hogyan rázza le a külvilág elvárásait és az ezzel járó stresszt, és eszébe jut végre önmagaként létezni, addig sok év eltelhet szorongással. Talán minden nőnek ismerős az érzés, mikor az egyik „dobozból” próbálja belepasszírozni magát a másikba, de onnan is kilóg. Nő (és anya) legyen a talpán, aki képes megőrizni nyugalmát a tanácsok és vélemények kereszttüzében.
SpiritualMom – Lélekerő Coaching írása.
A rossz hír: az ítéletáradat elkerülhetetlen, de ami ennél is elképesztőbb, hogy leginkább a nők irányából. A jó hír: nem kell mindenkinek megfelelni, csakis magunknak. Íme egy recept és némi instant lelki booster a belső újrakezdéshez, és talán egy összetartóbb anyai közösséghez is.
Már egész korán találkozunk azzal a jelenséggel, hogy ha csak egy gyermekünk van, egyértelműnek érzik a kérdést, mikor jön a kistestvér. Ezek a szituációk az első perctől egymást követik. Ha hangos gyermekünk, a külvilág szerint meg kell nevelni, hiszen a gyerek akkor jó, ha csendben megül. (És lehetőleg mozdulatlanul is. Meg szükségletek nélkül.) Ha szemünk fénye azonban csendes, máris aggódó szemek követnek: „Minden rendben vele? Nem autista, ugye? Veletek azért beszél? Bántjátok?”
Ha panaszkodunk a munkahelyünkre, mert a mérgező környezet tönkretesz minket, akkor az emberek támogatóan bólogatnak: valóban ideje lépnünk és felmondanunk; amint azonban ezt megtettük, a megkérdőjelezés szinte azonnali: „Ezt mégis hogy gondolod? Most mi lesz veled? Jól meggondoltad? Örültél volna, hogy van munkád.”
Hihetetlen, de a következő mondatokat egytől egyig nőktől hallottam 17 évnyi anyaságom során. Azoktól a nőktől, akik elvileg ugyanabban a kollektív tudatban élik meg ösztönös és adott anyai minőségüket, ezáltal természetes módon együttműködhetnének a világban, erősítve egymást és ezzel önmagukat is…
Ez csak pár példa lesz a sok közül a kontrasztok kedvéért, és ígérem, utána a megoldás felé veszem az irányt!
– Fájt neki a szülés? Nagy ügy. Én fájdalomcsillapító nélkül szültem és meg se mukkantam!
– Nem fájt a szülés? Biztos kért valami fájdalomcsillapítót, csak letagadja. Talán nem is kötődik a gyerekéhez…
Vagy:- Kicsit jobban is megerőltethetné magát a férjed, hogyan tud így eltartani benneteket?
– Későn jár haza? Muszáj ennyit dolgoznia? Biztos megcsal. Én utánanéznék.
– Miért adtál olyan hamar tápszert? Ha hittél volna benne és nem adtad volna fel, még most is lenne tejed.
– Miért nem adtál tápszert? A tele poci ezerszer többet ért volna. A szorongásod árt a babának is.
– Engem gyerekként sosem kérdeztek meg semmiről, néha helyre is tettek pár pofonnal, mégis rendes ember lett belőlem.
– A gyerek is ember. Figyelembe vehetnéd az egyéniségét vagy hogy mit szeretne!
– Fáradt vagy? Hát ez ilyen, tudhattad volna, hogy nehéz lesz. Én hármat/ötöt/tizennyolcat neveltem fel. Egyedül. Egyetem mellett. És sosem panaszkodtam…
– Miért nem kérsz segítséget? Arra valók a családtagok. És a férjed. Jóban vagytok egyáltalán?
– Tanítsd meg őket az egészséges életmódra!
– De ráérsz edzeni! Ha a gyárban dolgoznál/kapálnál három műszakban, nem lenne rá időd! És miből telik rá? A férjed fizeti? Könnyű neked!
– Állandóan a sarkában vagy. Túlóvod! Ideje, hogy már magára vigyázzon.
– Elengedted az iskolába egyedül? Nem félted a mai világban?
Miért segítesz neki a háziban? Elkényezteted, sosem lesz keményen tanuló, önálló, szorgalmas fiatal!
– Nem segítesz neki a háziban? Pedig akkor több ideje jutna játszani és pihenni. Szegény gyerek…
– Rendeled az ebédet? Egy igazi háziasszony főz. Ezzel mellesleg szórod a pénzt is. Így tényleg kevés a családi pótlék!
– Főzöl? Addig ki foglalkozik a babával? Gondolom, nyomkodja a telefont vagy mesélt néz…
– A gyerekkel főzöl? Nem muszáj mártírkodni, leköthetnéd addig egy mesével, a konyha úgyis veszélyes!
Vagy: Ő választ középiskolát? Miért nem te veszed ezt is a kezedbe?
– Miért nem engeded önállóan döntheni? Támogasd az álmaiban!
Legveszélyesebbek és legkárosabbak a finomkodó, óvatos megjegyzések (azokra ugyanis nem lehet ráfogni, hogy kritika), és a „rögtönítélő”, végletességtől izzó mondatok.
Tételezzük fel, hogy a jóakaró valóban jót akart, ő maga is így hiszi, így érzi. Tulajdonképpen joga is van elmondani a gondolatait, meglátásait. De hol a határ? Hol kezdődik a segítő vélemény, szeretetteli javaslat, és hol a tolakodás? Honnantól burkolt okoskodás, nagyzolás vagy lenézés?
Ezt mi nem fejthetjük meg, és nem is a mi dolgunk. A mi feladatunk az önbizalmunk erősítése, a tájékozódás, a határok tartása, és a hozzáállásunk megváltoztatása.
Döbbenetes, hogy nőként, anyaként ugyanazokon az életszakaszokon, tragédiákon és élményeken megyünk keresztül, mégis – a social média oldalakon körültekintve, de még a való világban is – azt látni, hogy összetartás helyett az ítélkezés, az okoskodás taszítja egyre távolabb egymástól a nőket, az anyákat, akik közül sokan így magukra maradnak, vagy erejükön felül akarnak megfelelni és passzolni valahová – miközben elveszítik önmagukat.
Mindenki szereti azt hinni, hogy neki van igaza. De az a fontos, igazam van, vagy az, hogy a másikat engedjem annak lenni, aki? Mikor halljuk azt: „Ez is rendben van. Így is lehet. Jó anya vagy. Miben segíthetek?”
Hol van a megértő, kollektív, megtartó női erő? Hol a csendes figyelem, a megértő hallgatás, az őszinte érdeklődés, vagy a tapintat csodára képes ereje?
Pedig valahol mindannyian megértésre, megerősítésre, támogatásra vágyunk; egymást erősítve, kevesebb nyomás alatt pedig pont arra tudnánk több figyelmet fordítani arra, ami igazán fontos: önmagunkra, egymásra és a gyermekeinkre.
Szerencsés vagyok, mert a családomban vannak támogató, tapintatos, jó energiát sugárzó nők, de tágabb környezetemben azt látom, hogy sokan megragadják a lehetőséget, hogy önmagukat fényezve, igazukat bizonygatva vagy tapintatlan kérdéseiket, megjegyzéseiket odavetve erősebbnek vagy jobbnak tűnjenek a másiknál.
Pedig nincs szebb és tündöklőbb annál a nőnél, aki önmagában és a másik nőben is meglátja a szépet, a jót, az igyekezetet, és elismeri azt! Aki nem lenéz, hanem bepillant a lélekbe. Aki nem lehorzsol a szavaival, hanem megerősít velük. Aki nem karmolásra használja a kezeit, hanem csak odanyújtja. (De lerosszabb esetben is legalább nem okoz kárt.)
Mindig tegyük fel a legfontosabb, segítő kérdéseket – önmagunknak!
Kinek kell valójában megfelelnem/megfelelnünk? Mi a legrosszabb, ami történhet, ha nem idomulok senki elvárásához? Mivel vagyok a legnagyobb hozzájárulás a szeretteim életéhez és a saját jóllétemhez?
Hogyan kommunikálhatnék hatékonyabban, hogy megértsék, hol vannak a határaim? Miben lenne más – könnyedebb, boldogabb, harmonikusabb, hatékonyabb – az életem, ha a fókuszom a külvilág zaja helyett befelé irányítanám?
Érdemes a tanácsokat meghallgatni, sőt, még megfontolni is, hiszen akadhat köztük hasznos.
Azt azonban ne engedjük, hogy a külső hangok elnyomják a belsőt, azaz a megérzéseket és a szív sugallatát. A visszatámadás, magyarázkodás, sértődés is felesleges energiapocsékolás. Elég csendben nemet mondani, kedvesen leállítani azt, aki túlmegy egy határon. Nem lehet megfelelni mindenkinek, de szerencsére nem is kell.
A régi minták, régi keretek – és ezzel együtt bizonyos kommunikációs formák – kora lejárt.
A változás korszakában élhetünk – és ez ajándék! Éljünk vele! Vegyük észre, ismerjük fel az örökölt mintákat! Azt, mikor ugyanazok a mondatok, ugyanazok az elvárások öröklődnek át bennünk az előző generációról, de mi már érezzük, hogyan fojtogatnak minket. Amely területen ezt érezzük, ott a változtatási pont.
Az még nagyszerűbb, ha ezzel az önfejlődéssel párhuzamosan, már más minta szerint neveljük a gyerekeket, megspórolva nekik a felesleges stresszt és a visszatartó energiákat, példánkkal tanítva nekik az önmagukkal való kapcsolódás lehetőségeit.
Mindig lesznek külső hangok, de ha jól csináljuk, elhalkulnak számunkra. Önmagunkat igyekezzünk meghaladni, fejleszteni, gyermekeink és saját testünk-lelkünk szükségleteit figyelni, megismerni. Aki ezen a fejlődési úton mellettünk marad és velünk változik tovább, annak örülünk, aki pedig lemarad, azt is szeretettel elfogadjuk, de nem kötelességünk senkit magunk után vonszolni.
Kapcsolódjunk saját érzéseinkhez, melyek megsúgják, merre lépjünk – és ez nagy eséllyel nem az az irány lesz, amit édesanyánk vagy nagymamánk választott. De ez nem bűn, nem hiba. Ez a fejlődés, feljebb lépés természetes és elkerülhetetlen útja.
Ha ezt mindenki megtenné – megértené a felmenőit, de saját magának sem fordítana hátat -, megtörténne az a csodaszép átmenet, amiben helye van a tapasztalatoknak, de helye van a jelen pillanat szépségének, a fejlődésnek, emelkedésnek is.
Ez volna az a tér, ahol már valódi támogatást jelenthetünk egymásnak is. Ami nem egyenlő azzal, hogy együtt sírunk a múlton, vagy hogy együtt szapuljuk a férfiakat. Hanem azt jelenti, hogy megengedjük egymásnak a teljességet, az önazonosságot; segítő kezet és szívet nyújtunk, ha arra van szükség. Ha pedig erre még nem vagyunk képesek, legalább hagyjuk élni a másikat.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
