Ez velünk úgysem történhet meg. Legalábbis a legtöbben ezt gondoljuk. Aztán amikor szembesítenek a rákkal, el kell dönteni, mit teszünk: szembenézünk vele vagy meghajolunk előtte. Kátai-Perkátai Ildikó bátran szembenézett élete legnagyobb kihívásával.
Sneider Zita írása.
– Sokáig ki sem tudtam mondani, hogy ’rák’. Az olyan valóságosnak és véglegesnek tűnt volna. Ha ’csak’ rosszindulatú daganatról beszéltem, akkor távol tudtam tartani magamtól ennek az egésznek a negatív hatását – mesélt történetéről Kátai-Perkátai Ildikó, aki a rendszeres önvizsgálat során lett figyelmes egy szokatlan csomóra a bal mellében.
Akkoriban kezdtem intenzíven sportolni, és épp teljes gőzzel készültem életem első 10 kilométeres futására. Úgy voltam vele, hogy most a verseny a fontos, majd utána foglalkozom ezzel a kis csomóval is. Már ha egyáltalán kell vele foglalkozni, ugyanis a vártnál is jobb időt futottam a versenyen. Akkor ez biztos nem lehet rák – gondoltam. A rákos emberek fáradtak, nem bírnak ilyen tempóban futni. Meg minek terheljem az amúgy is nehéz helyzetben lévő egészségügyet egy negatív lelettel.
Ildikó elsőként a nőgyógyászát kereste fel észlelésével, aki azonnal mammográfiát javasolt. Már a novemberi képalkotó vizsgálat során jelezték neki, hogy itt valószínűleg komolyabb problémáról lesz szó, amelyet a másnap elvégzett biopszia is megerősített. Egy közel két centiméteres rosszindulatú daganatot állapítottak meg nála, nyirokcsomó áttéttel.
– Az esetemet vizsgáló onkoteam még karácsony előtt összeült, ahol úgy döntöttek, sebészi útra terelnek. Ráadásul ekkorra kiderült az is, hogy a jobb mellem mammográfiai lelete nem véletlenül nem volt teljesen egyértelmű. Decemberre ott is megjelent egy csomó, ami rövid időn belül majdnem egy centisre nőt – emlékezett vissza a pontos diagnózis ismertetésére Ildikó, aki maga is meglepődött, amiért nem omlott össze a hírek hallatán.
– Három embert hívtam fel: a férjemet és az édesanyámat, majd a főnökömet, mert tudtam, hogy nem fogok tudni dolgozni a normál menetrend szerint.
Aztán elmentem a kisfiam focimeccsére és végigszurkoltam. Talán ez a napi lendület segíthetett abban, hogy ne essek rögtön kétségbe. Persze, voltak időszakok, amikor ’elakadtam’, és ilyenkor leginkább sajnáltam magam. Azt gondoltam, hogy ez velem nem történhet meg. Ez biztos csak egy álom, amiből hamarosan felébredek.
De hiába csíptem meg magam, maradt minden a régiben. Én is, és a daganat is. Ekkor jött a család, a barátok, akiktől minden támogatás kincset ért. A férjemmel közösen döntöttünk arról is, hogy a gyerekeinknek csak az ünnepek után mondjuk el a hírt. Úgy voltunk vele, hogy legyen a karácsonyunk nyugodt és boldog, mert nem tudjuk, milyen lesz majd a következő.
Januárban újabb mérföldkő jött el Ildikó kezelésében: a sebészi konzultáció.
Kiderült, hogy a szakember a maszektómiát, vagyis a bal emlő és az áttétben érintett nyirokcsomók eltávolítását tartja a leghatásosabb beavatkozásnak. És persze szóba került a másik mell kezelése is, ami a sebész szerint még menthető lett volna, ám Ildikó biztosra akart menni, és ő maga határozott úgy, hogy eltávolíttatja mindkét mellét.
– Hirtelen és gyorsan döntöttem. Az lebegett a szemem előtt, hogy meggyógyuljak, minél távolabb kerüljön tőlem ez a betegség, és soha többé ne rettegjek amiatt, hogy újból rákos leszek. És nem bántam meg a döntésemet.
A túlélésben segített, hogy próbáltam mindig a jelenre, de leginkább a következő lépésre koncentrálni. Megnyugtatott a tudat, ha tisztában voltam vele, mi történik velem, milyen vizsgálat és beavatkozás következik, és minek, mi a célja.
A műtétre 2024. február 2-án került sor, és tükörbe először csak két nappal később, épp február 4-én tudtam nézni. Akkor még nem tudtam, hogy ez a dátum pont a rákellenes világnap. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a nap lesz a hátralévő életem első napja.
És úgy akarom élni ezt az életet, hogy amikor visszanézek, egy percét se bánjam! Azt gondoltam, hogy a nehezén túlvagyok, innen pedig fel kell tudnom állni.
A háromgyermekes édesanya betegsége során végig tevékeny maradt, ebbe az aktív létbe kapaszkodott a legnehezebb időszakokban is. Munkahelyén kollégái és felettese támogatták, a műtét utáni lábadozás és kezelések időszakában ideiglenesen távmunkában dolgozhatott, ám mindeközben teljes értékű munkatársként tekintettek rá.
A műtét után jött a várakozás a szövettani eredményre, amelynek birtokában az onkoteam döntött a további kezelésekről.
– A nyirkocsomó áttétek miatt biztos voltam benne, hogy kemoterápiás kezelést is fogok kapni, így elkezdtem felkészülni rá lelkileg. A gyerekekkel is leültünk beszélgetni arról, mi vár majd ránk. Szerencsére mindent megértően fogadtak, és közben a kamasz fiam kérte, hogy majd, ha lehet, otthon is parókában legyek.
Aztán egy másik nap a legkisebb fiam megkérdezte, hogy ebbe a betegségbe bele lehet-e halni. Azt válaszoltam neki, hogy igen, vannak, akik ebbe belehalnak. Visszakérdezett, hogy akkor én miért nem veszem komolyan? Szerencsére, és persze hála az orvosaimnak, akik megkérték a vizsgálatot, egy genetikai teszt kihozta, hogy nincs szükség kemoterápiára. Elegendő ’csak’ a sugárterápia, aminek csak kisebb fáradékonyság volt a mellékhatása – ecsetelte Ildikó a műtét után rá váró megpróbáltatásokról.
Mindeközben optimizmusa végig kitartott.
– A kezelések során igyekeztem mindig vidám és derűlátó maradni, és közben belül nem hagytam, hogy a betegségtudat maga alá gyűrjön. Ugyanúgy nevettem, örültem vagy éppen bosszankodtam, mint máskor. Óriási büszkeséggel és boldogsággal töltött el, hogy a gyerekeim azt mondták, csodálnak ezért a hozzáállásomért és én vagyok a példaképük. Nem is kívánhatnék nagyobb elismerést szülőként.
A kezeléssorozat másik fontos állomása a helyreállító műtétek megtervezése volt. A két mellet egymás után, ám külön beavatkozások során és eltérő technikával alkotta újra az orvosteam. A jobb mellnél kevés izomzat és bőr maradt, ezért a hiányzó részt olyan élő szövettel pótolták, amelyet Ildikó hátából távolítottak el. A nagyobb csomóval érintett emlőbe pedig előbb szövettágítót (expandert), majd implantátumot ültettek.
– Így legalább megtapasztalhatom mindkét verziót – mondta jókedvűen Ildikó, akinek minden műtét után első kérdése az volt orvosaihoz, hogy mikor futhat újra. A helyreállító műtétek olyannyira jól sikerültek, hogy néhány héttel a beavatkozás után Ildikó már rótta is a kilométereket.
Ám életmódjában nemcsak a sport az egyetlen dolog, amire odafigyel. Átalakította étrendjét: a korábbinál sokkal változatosabban étkezik, sok és sokféle zöldséget, gyümölcsöt és kevesebb húst fogyaszt. A cukrot, a fehérlisztet kerüli, és törekszik a természetes, jó minőségű és rostban gazdag tápanyagok bevitelére.
– Sokat olvastam arról, hogyan alakul ki a rák. Talán meglepő, de mindössze egyetlen picike sejt kell hozzá, amelyik másként viselkedik, más pályát akar bejárni, mint társai. Ez a renitens folyamat szinte mindennapos a szervezetünkben, ám ott van az immunrendszerünk, ami ilyenkor azonnal riadózik és közbelép. De van az a helyzet, amikor ez a védelem valamiért elmarad. Ebből lehet a baj.
A különutas sejtek viselkedését nem tudjuk megakadályozni, ám rengeteget tehetünk azért, hogy megőrizzük immunrendszerünk épségét – osztotta meg Ildikó a betegsége hátteréről, ami arra ösztönözte, hogy a jövőben még többet tegyen egészségéért.
Hisz abban, hogy a heti rendszeres, legalább 150 percnyi sport nagymértékben csökkenti a mellrák és a daganatos sejtek kialakulásának lehetőségét. Ugyanígy a bevitt táplálék mértéke és minősége, a stressz csökkentése, a mentális belső énünkkel való törődés és a megfelelő alvásidő biztosítása a szervezet számára mind olyan rizikófaktorok, amelyekre odafigyelve óriási lépéseket tehetünk egészségünk megőrzéséért.
Ildikó jelenleg tünetmentes, ám rákból gyógyultnak majd csak évek múlva tekinthető. Az elmúlt két esztendőben megtett út során rengeteget tanult, nemcsak a betegségéről, hanem önmagáról is.
– Ne dugjuk homokba a fejünket, hanem beszéljünk a problémáinkról és merjünk segítséget kérni. Az életemnek ez a furcsa fordulata sarkallt arra, hogy újraértékeljem az emberi kapcsolatok és a visszajelzések fontosságát. Volt olyan kórházi szobatársam, aki végül a velem való beszélgetés hatására döntött úgy, hogy elfogadja a kemoterápiás kezelést. És volt olyan nő a baráti körünkben, aki az én példám után ment el egy ellenőrzésre – hangsúlyozta Ildikó a szűrővizsgálatok fontosságát, amelyre rendszeresen felhívja a környezete figyelmét is.
Magyarországon 7.000-8.000 mellrákos esetet diagnosztizálnak évente, ami azt jelenti, hogy 10 nőből 1-nél jó eséllyel találnak valamilyen elváltozást. 45 éves kor felett minden nőnek alanyi jogon jár a szűrés lehetősége, ám nagyon kevesen élnek vele. A rendszeres szűrés biztosítja az egészséges tudat biztonságát, ráadásul a korai stádiumban felismert elváltozások lényegesen jobb eséllyel gyógyíthatók, mint a már komolyabb tünettel rendelkező betegségek. Éljünk a szűrővizsgálatok lehetőségével!
Kátai-Perkátai Ildikó egy podcast beszélgetésben osztotta meg történetét, amely nemcsak a betegségről szól, hanem a bátorságról, az élni akarásról és arról, hogy mit jelent igazán szembenézni valamivel, amit sokan még kimondani is félnek.
Fotók: Kátai-Perkátai Ildikó
Ez a cikk is érdekelhet:
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
