Brüsszeli meló

Brüsszel aranykalitka, a jól fizető állások helyben tartják az embert, ha szereti a szürkeséget és esőt, ha nem.

Soós Viktória írása.

– Ezek szerint holnap már Londonba mész?

– Igen, délután már ott vagyok – éppen a megbeszélt étterem felé sietünk, útközben csípem el ezt a mondatot.

Teljesen szokványos párbeszéd Brüsszel utcáin, főleg az EU-s intézményi negyedtől pár utcányira, igazából a járókelők többsége hasonlókról beszélget errefelé. Ki merről jött, milyen konferencián vesz részt éppen, melyik tetszett az elhangzott előadások közül, milyen európai uniós intézkedések és projektek foglalkoztatják, és merre utazik tovább. Prágába, Varsóba, Koppenhágába vagy éppen Londonba.

Megyünk tovább a thai étterem felé, színes ember- és boltkavalkád vesz körül, afrikai, távolkeleti és török boltok mellett haladunk el, fülünket lengyel, francia, angol és mindenféle egyéb, beazonosíthatatlan nyelven elhangzott szó üti meg. New York jut az eszembe, a hatalmas “olvasztótégely”, vagy “salátástál”, amelyben mindenféle náció keveredik.

Európai megfelelője, kontinensünk fővárosa legalább annyira színes, legalább annyira ellentmondásos, és legalább annyira megfoghatatlan. Brüsszel már rég nem Belgiumé: Brüsszel mindannyiunké, még ha ennek nem is vagyunk esetleg tudatában.

Európa szíve

Európa vérkeringésének kellős közepén ez a város, mint valami hatalmas, ezernyi eszmével és gondolattal telezsúfolt szív, folyamatosan pulzál: mindennap több ezer ember áramlik be a reptereken, vonatállomásokon és autópályákon keresztül, hogy közösen gyúrják-alakítsák az unió jövőjét, mindennap irányelvek, stratégiák és prioritások sokaságát táplálva vissza a rendszerbe.

Van, aki csak órákra marad, mások évekre horgonyoznak le, aztán továbbsodorja őket is valami újabb munkalehetőség. Mint minden valamirevaló főváros, Európa fővárosa is tökéletes helyen fekszik, vonattal pár óra alatt elérhető Párizs, London és Amszterdam, járatok pedig természetesen a világ minden tájáról és tájára indulnak. 

Már az étteremben ülünk, a tíz éve itt élő, vérbeli eurokrata francia főnököm épp azt fejtegeti, hogy nem érzi magát franciának, de természetesen belgának sem. 

– Nekem nem számít egyáltalán, hogy francia vagyok – mondja, pad thai tésztáját csavarva villájára. Férje német, tíz év körüli gyerekei nemzetközi iskolába járnak és három nyelven beszélnek, ő is és férje is Uniós szervezeteknél dolgoznak, elektromos biciklivel közlekednek a városban, szabadidejükben önkénteskednek, színházba és koncertekre járnak, vagy, mint ahogy ma este, éttermekben találkoznak egykori és jelenlegi kollégáikkal. Hétvégente vendégségeket szerveznek háromszintes házukban.

Brüsszel aranykalitka, a jól fizető állások helyben tartják az embert, ha szereti a szürkeséget és esőt, ha nem.

– Itt mindenki csak pár évre jön – nevet fel, amikor azt meséli, hogy egészen pontosan húsz éve kapta meg az első itteni munkáját. 

A bürökrácia katedrálisaiban

Az első brüsszeli EU-s élményt nehezen lehet elfelejteni. Életemben először tanulmányút keretében, újságíróként jutottam ki egy konferenciára, amit az Európai Parlamentben tartottak.

Lenyűgöztek a komor, jelentőségteljesen hatalmas, csupaüveg épületek, mintha a bürokrácia nevű vallás szürke katedrálisaiba nyertem volna bebocsáttatást. Ez az a Parlament, ahol eldőlnek a dolgok, néztem a körülöttem hangyaként rajzó, öltönyös-kosztümös emberekre. 

A sokadik brüsszeli konferencia után már rutinosan állom végig a sort a regisztrációs pultig, veszem a nyakamba a szokásos fityegőt és tolom át a laptopomat a detektoron. A program mindig a szokásos: megnyitó, előadások, kávészünet, előadások, ebédszünet, beszélgetés, koktél party.

Nyüzsgés, mint munka

Az igazán fontos dolgok utóbbin és a kávészünetekben dőlnek el, a közös kávézás az igazi brüsszeli meló, ilyenkor lehet picit megkapargatni a hivatalos felszínt és a lehetséges leendő partner vagy munkatárs életébe, gondolataiba, perspektívájába picit mélyebben bejutni.

A kapcsolatépítés lényege a rapport: tudsz-e egyetlen olyan pillanatot teremteni, amikor a másikkal kölcsönösen látjátok meg egymásban az embert a titulus mögött.

Bár ezer helyen tanítják a networkinget, őszintén nem tudom, hogy tanulható-e, mert az egész lényege a kíváncsiság: tudsz-e valóban és hitelesen kíváncsi lenni a másikra úgy, hogy ezt ő is érezze. Ha igen – emlékezni fog rád. Ha nem – akkor se jutsz az eszébe, ha mindent megtettél azért, hogy lenyűgözd.

A kapcsolódásokon több tízezer vagy akár százezer euró múlhat, ezeknél dől el, hogy szimpatikusak vagytok-e egymásnak és akartok-e a jövőben bármiben is együttműködni. A Zoom-meetingek ezt csak bajosan tudják hozni, hát ezért kell Brüsszelbe menni, hektoliternyi (általában vacak) konferenciás kávét meginni a szintén hektoliternyi (általában finom) belga sörrel együtt, étterembe menni, koktélpartyn maradni, még akkor is, ha az embernek épp semmi kedve sincsen hozzá.

Nyüzsögni, nyüzsögni és nyüzsögni: a brüsszeli siker kulcsa mindenképpen ez. 

Nyüzsgök hát, a délelőttre és délutánra leszervezett húszperces egyeztetéseken bizonygatom, hogy csak velünk érdemes és senki mással, mutogatom a tavalyi számainkat, bőszen jegyzetelek és begyűjtöm a névjegyeket. A konferencia után, a pad thai fölött értékeljük a helyzetet. Két sör között megállapítjuk, hogy a mostani részvétel eredményessége legalábbis kérdéses, nem biztos, hogy a mi projektünk megfelelő a bemutatott programokhoz. 

– Sebaj, lesz még ezer másik hasonló. Az ebéd viszont jó volt – mondja biztatóan a főnök. Eszembe jut a gránátalmás-humuszos lencsesaláta olívabogyóval és articsókával, és igazat kell adnom neki. 

kiemelt kép: pixabay.com