Jónás Alexandrának bőven volt mit örökölnie szüleitől. Zenész édesapját ugyan nem ismertem, de a megyei lapban jó néhányszor kapott szerepet, ugyanúgy, mint édesanyja is, aki egy átlag magyar könyvelő hétköznapjai mellett jótékonysági összejöveteleket szervezett és egyengette Szandi zenei pályáját. Amikor megismertem őket majd két évtizeddel ezelőtt, Szandi épp a Száztagú Cigány Zenekarral közös fellépésére készült, mint Bangó Margit tanítványa. Azóta megjelent első regénye is a Fekete igazság, mely egy félvér roma lány és egy halálsoros fekete srác levelezésén keresztül mutatja be Európa és az Egyesült Államok rasszizmusát, a kisebbségek nehézségeit. Szandi valóban éveken át levelezett elítéltekkel, így a regény számos pontján megjelenik a valóság is.
– Ha most kellene bemutatkoznod valakinek, aki semmit nem tud rólad, mit mondanál magadról néhány mondatban?
– Idegenforgalmi közgazdász asszisztensként végeztem. Van egy hároméves kislányom Nati, egy világvezető hotelláncnak az egyik legkomolyabb szállodájában, a Novotel Ibisben dolgozom, minden nap ingázok Győr és Bécs között. Írtam egy regényt Stella J. néven, most készülök a másodikkal, emellett dalokat szerzek, zenét szerzek, énekelek, elindulok az X-Faktoron, vendéglátó egységekben muzsikálok, ha tehetem.
De valójában még mindig egy kislány vagyok, aki az álmait kergeti, bár pont most lettem harminc éves.
– Mennyire érzed ma otthonosnak Bécset, és mennyire maradt benned Győr mint belső referencia pont?
– Nekem Győr mindig az epicentruma volt az életemnek. Laktam Bécsben, Budapesten, a svájci határ mellett Vorarlbergben, de mindig valahogy visszakerültem Győrbe, imádom ezt a várost. Azonban most már egy jó fél éve nagyon érik bennem a gondolat, hogy kiköltözöm Bécsbe. Azt gondolom, hogy Ausztriában sokkal szebb jövő vár Natira is és rám is, mint itt. Sajnos a cipőből kinőtt a lábam, mert itthon már nem nagyon tudom kamatoztatni a zenei pályafutásomat sem.
– Roma édesapától és magyar édesanyától származol. Gyerekként hogyan élted meg ezt a kettősséget? Volt olyan élethelyzet, amikor ez az összetett identitás erőforrás volt, és volt olyan, amikor teherként nehezedett rád?
– A keresztet nagyon korán megkaptam, bár csak később szereztem erről tudomást.
Körülbelül hat-hét éves lehettem, amikor realizáltam, hogy vannak cigányok.
Emlékszem, a tévében láttam, hogy egy roma kislányt megdobtak kővel a bőrfejűek. Akkor kérdeztem az anyutól, hogy kik azok a skinheadek, meg a cigányok. Így tudtam meg, hogy mi a helyzet. De azt tudnod kell, hogy anyu négyéves koromtól kezdve engem nagyon komolyan a zenére nevelt. Nekem nem volt Barbie babázás, nekem nem volt játékozás, mert hogyha jött a cimbalomtanár, a zongoratanár vagy az énektanár, akkor bizony hiába volt itt tíz gyerek nálunk, mind hazaküldte.
Hiába toporzékoltam, sírtam, akkor is az volt, amit az anyu mondott, aminek egyrészről nagyon örülök. Azzal, hogy megtanultam a cigány zenét, ami szerves része a magyar kultúrának, ahogy a magyar nóták az életem részévé váltak, úgy formálódott, alakult általuk az én személyiségem is.
Viszont ott volt az is, hogy apu családja teljesen más vehemenciával, beszéd stílussal rendelkezett, mint mondjuk azok az emberek, akikkel én nap mint nap találkoztam, mert anyu könyvelő volt és ide jöttek könyveltetni nem cigány emberek, ők megint teljesen másképp beszéltek velem. Nagyon gyorsan alkalmazkodnom kellett ahhoz, hogy egyszer így, egyszer úgy kell beszélnem, ami eléggé nehezemre esett.
Mára sajnos eljutottam odáig, hogy én a kettő világ között vagyok valahol, de nem tudom, hogy hol. Az az egy biztos, hogy a zene ezt a kettősséget eggyé varázsolja, ez a híd számomra a két világ között. Már ha beszélhetünk egyáltalán két világról.
Ha mondjuk leül egymás mellé egy nem roma és egy roma társaság az étteremben, az biztos, hogy mindkét társaságot képes vagyok mulattatni. Emellett annak is örülök, hogy ha a rasszizmus vagy akármilyen roma kérdésben fel kell szólalni, akkor tudok diplomatikusan beszélni. De napraforgóvá váltam.
Én vagyok a kirakósnak az a darabja, ami színben teljesen megegyezik a képpel. De valahogy még sincs olyan hely, ahova tökéletesen bepasszolna.
– Mit hozol tovább tudatosan az édesapád roma örökségéből, akár értékekben, akár gondolkodásmódban?
– Édesapám családja nagyon-nagyon jó muzsikusokból, tanult zenészekből és nagyon becsületes, rendes emberekből állt. Ők nem ordítoztak egymással, nem veszekedtek.
Anyu mesélte, ő is aputól hallotta, hogy amikor cimbalmoznia kellett és esetleg nem úgy fogott egy hangot, akkor a papa behozott egy kis fűkalászt az udvarról, és azzal ütött a kezére. Apunak már ez is nagyon fájt lelkileg. Szenzitív lelkű, végtelen halk szavú ember volt. Ez a szenzitivitás, amit tőle hozok.
Tőle hozom a zenei finomságot is, bár anyu is egy végtelenül finom nő volt, de határozottabb fellépésű asszony, akinek a legnagyobb feladat az az volt, hogy miután apu meghalt, amikor én négy éves voltam, egyedül kellett felnevelnie engem, akkor már tolószékből.
Itt nem volt pót apuka, nem volt segítség. Anyunak kellett megmutatnia nekem mind a két kultúrát is, hiszen ő nem volt roma, csak azt tudta nekem megtanítani, amit látott. Csak közvetetten ismerem a romák a szokásait általa. Hiszek az örökölt sorsokban, és hiszek abban is, hogy a felmenőim ugyanúgy szenvedtek azoktól a dolgoktól, amiktől én is szenvedek.
Az emberek előítéletesek, és nekem oda kell arra is figyelnem, hogy amikor bemegyek egy hivatalba, akkor kétszer visszafogottabban kell beszélnem. Amikor más odacsap az asztalra, én csendben maradok, mert egyből megbélyegeznének.
Tudom, hogy apu ugyanilyen ember volt, azt akarta, hogy csak vegyüljünk el a tömegben. Sokan azt hiszik, hogy mivel énekes vagyok, a hétköznapokban is harsányan viselkedek.
El se hinné senki, mennyire feszengek attól, nehogy feltűnést keltsek. Rettenetesen rosszul vagyok a tömegtől is.
Kényszeresen nagyon szépen beszélek mindenkivel, mindent többször megköszönök. Zsigeri alázat van bennem. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül rossz, a turizmusban nagy hasznát veszem, szeretnek a vendégek.
– A saját mikro környezetedben, családi közegben hogyan beszéltek a cigányságról, az esélyekről, a lehetőségekről?
– A testvéreim, akik jóval idősebbek nálam anyu előző kapcsolatából, mindig azt mondják, Szandi, neked nem kell hangsúlyozni, hogy cigány vagy, mert nem vagy olyan, mint egy cigány.
Én egész eddig ezt nem nagyon hittem el. Nem tudom, hogy a romák mit csinálnak otthon, de nálunk nincs minden nap lakodalom, nálunk nincs minden nap sütemény sütés, már nem szól állandóan a zene amióta itt van Nati, mert ő produkciózik.
Gyerekkoromban minden nap szólt a cigány zene, jöttek a zenészek, próbáltunk. Most mindig azon vagyok, nehogy szégyent hozzak, nemhogy a családomra, vagy az apukámra, vagy az anyukámra, hanem bizony az egész cigányságra.
– Mit látsz ma Magyarországon a roma fiatalok karrierútjaiban, mennyiben változott a helyzet ahhoz képest, amit te megéltél?
– A párom Salgótarjánban a volt cigány önkormányzat elnökének a fia. Nem hittem, hogy Győrnél a Kossuth utcánál van rosszabb hely ebben az országban, de amikor elmegyek Salgótarjánba, úgy érzem, hogy hatvan évet repülök vissza.
Látom, hogy a cigányoknak nincs munkalehetőségük, nincs életük, vagy napszámba mennek, vagy fekete munkát végeznek, vagy nem tudom, hogy miket csinálnak, de a legrosszabb esetek jönnek elő. Sokan használnak mindenféle szereket, szerintem azért, hogy ne kelljen fölfogniuk azt, amiben élnek.
A sógorom, Hranek Krisztián óriási missziót indított a drog ellen, önkéntesként elkezdte üldözőbe venni a dílereket. Azt látom, hogy a szegény sorból jövő romáknak mínusz százezerről kell indulni, és emberfeletti erőfeszítésekkel küzdik fel magukat nullára.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen mostanában, és rájöttem, hogy nekem azért volt nagy szerencsém, mert anyu keményen fogott. Sokat kiabált velem. Tudtam egy nézésből, hogy hogyan kell viselkednem. Mindig óriási tisztelettel beszéltem minden oktatómmal.
Ennyi kellene szerintem minden roma kisgyereknek. Valaki, aki kézen fogja.
– Az éneklés nagyon korán belépett az életedbe. Mikor érezted először azt, hogy ez több, mint tehetség vagy hobbi? Mit jelentett számodra, hogy Bangó Margit tanítványa és mentoráltja lehettél?
– Csak később jöttem rá, hogy egyébként nem voltam annyira tehetséges, mint ahogy beállították szerintem. Vannak nálam sokkal tehetségesebbek is. Szerintem a tanulás, a szorgalom volt az, amiből aztán mindig tudtam építkezni. Klasszikus szakon, jazz szakon, vendéglátós énekesként tanultam, popot tanultam, és cigányzenét Bangó Margittól. Sokféle zenét kellett ahhoz megtanulnom, hogy ne fázzak semmilyen közegben.
Azóta már megjártam Svájcot, Tunéziát, Bécset, Szlovákiát, több nyelven énekelek. Bangó Margit mentoráltja tizenöt éves koromig voltam. Belecsöppentett Margit néni egy gyönyörű világba. A karrierem csúcsa tizenhárom évesen jött el, amikor tizenhétezer embernek énekelhettem a Papp László Sportarénában.
Margit néni olyan titkokat árult el nekem a saját technikájáról, amit szerintem senkinek a világon rajtam kívül. Színpadokra rakott, a Száztagú elé többször is fölállhattam. Ha kimondtam bárhol, hogy a Bangó Margit tanítványa vagyok, akkor hozzám a zenészek is mindig óriási tisztelettel álltak, de azért ez irigységet is szült bőven.
– Az alkotásban mennyire kapcsolódik össze benned az éneklés és az írás, és hol válnak szét?
– Azt tudnod kell, hogy az utolsó mohikán voltam Győrben, aki elvitte a cigányzenét vendéglátó helyekre. Húsz évesen, amikor végezetem az iskolában, nagy szerelembe estem a zongoristámmal, ő mondta, hogy menjünk ki Bécsbe, milyen jó lesz nekünk, megyünk énekelni, meg muzsikálni. Hát ebből az lett, hogy csak ő ment muzsikálni, én meg dolgoztam.
Akkor kerültem a hotellánchoz, ahol azóta is dolgozom. Úgy éreztem abban az időben, hogy engem ledobott a zene vonata. Aztán amikor anyu meghalt, felkerültem Budapestre egy hotelbe, ott kezdtem mint recepciós, mellette a Vigadó téren egy olasz étteremben énekeltem. A Covid alatt is végig megtartott a zene, akkor is zenéltem.
Ahogy Natival terhes lettem, akkor lemondtam mindenféle muzsikálást, azt gondoltam, hogy neki szentelem ezt a kilenc hónapot, nehogy bármi baja legyen. Leszálltam a vonatról. Most úgy érzem, hogy azóta egyáltalán nem akar fölvenni. Tavaly meghalt a zongoristám, nincs már hangszerem, eladtam mindent, szerettem volna csak énekelni menni. Nem akartam már zongorázni.
Nati után, amikor kiköltöztünk Vorarlbergbe, és végképp nem volt semmi lehetőségem a svájci határ mellett, kinéztem az ablakomon, és az óriási havas hegycsúcsokat látva én ennyire szomorú az életemben még nem voltam, pedig a pici gyerekem ott feküdt mellettem. Akkor döbbentem rá, hogy nekem alkotnom kell. Mit tudtam ott csinálni a nagy messzeségben? Hát írtam egy regényt.
– Ha már regény. Hogyan szereztél tudomást arról, hogy elítéltekkel, akár halálsoron lévő emberekkel is lehet levelezni?
– Láttam egy videót az interneten, hogy egy lány levelezik Egyesült Államokbeli elítéltekkel. Volt köztük halálsoros is. Hát és én kíváncsiságból felmentem erre a weboldalra, pont akkoriban, amikor George Floydot megölték. Ráébredtem, hogy Amerikában ők is ugyanazt élik át, mint én itt.
Találtam egy fiút, aki gyönyörűen rajzolt. Lopásért ült, 17 évet. Ráírtam. Elkezdtünk levelezni, aztán ahogy így beszélgettünk, megkérdeztem tőle, mi lenne, hogyha írnék egy könyvet, ő pedig illusztrálná. Így kezdődött az egész.
Vele kezdődött, de a végén már sokukkal felvettem a kapcsolatot, utoljára egy halálra ítélttel is. A regényem így aztán valójában nem egy ember életéről szól, hanem a levelek összességéből gyúrtam össze egy karaktert, hogy ne lehessen felismerni egyiküket sem. Csak afroamerikaiakkal beszéltem, és csak férfiakkal. Szerettem volna egy férfi szemén keresztül látni a sorsot. 2021-ben, tehát majdnem két évnyi levelezés után tudtam azt pontosan, hogy hogyan fog zajlani a könyvben a történet, hogy mit akarok egyáltalán közölni.
– Mi változtatott meg benned emberileg ez a hosszú levelezési folyamat?
– Amikor elmeséltem ennek a halálra ítéltnek azt, hogy én nem tudom magam hova sorolni, és nagyon fáj nekem, hogy nem tartozom sehová, de mégis mindenhová, meg azt, hogy cigányoznak, akkor azt mondta, hogy figyelj csak, van egy unoka húgom, akinek szintén ez a baja, mert félig fehér, félig meg afro.
Mondta, hogy ez a kislány is nagyon sokat sírt emiatt. Neki is azt tanácsolta, hogy amikor a származásával próbálják megsérteni, akkor ne vegye fel, mert legelső soron egy ember vagy. Hogy ő téged miként lát, az az ő baja és nem a tiéd.
Ez volt az a mondat, amitől száz százalékig biztos vagyok abban, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. És az, hogy a gondolkodásunkba mit ültetnek el mások, főleg a média, a politika, és hogyan erősítik fel, ami miatt sokan nem is tapasztalatból utálnak egy egész népcsoportot, az nem az én hibám.
Azért, mert egy másik cigány bűnözött, attól én még nem vagyok cigány bűnöző, vagy nem vagyok bűnöző. És nem vagyok egy olyan cigány, akire a cigányt szitokszóként használják.
Ez egy etnikai népcsoport és nem egy szitokszó. Azóta tudom ezt, és azóta minden reggel elmondom magamnak. Úgy gondolom, hogy mindannyian halálra ítéltek vagyunk, hiszen amikor megszületünk, csak az a biztos, hogy meg is fogunk halni. A saját bűneinkért mindenféleképpen vezekelünk, ha máshol nem, akkor a Jóisten előtt.
Az igazságért mindig is kiálltam egész életemben, nem tudok megalkudni az igazságtalansággal. Ezért sem bírom sose befogni a szám, politikai dolgokban is megnyilvánulok. Pedig anyám nekem százezerszer elmondta, hogy egy művész ne politizáljon. Én nem bírom befogni a szám.
– Mit jelent számodra a könyv címe, a Fekete igazság?
– Nagyon féltem ettől a címtől. Mert nem a bőrszín miatt lett Fekete igazság, a címadás ötlete a fekete levestől indult. Jöjjön az igazság, tudjuk meg, hogy valójában mi zajlik ott és mi zajlik itt Európában, egy másik kontinensen, egy félvér roma lány életében, a lelkében, hogyan találkozik ez a két út, hogy hiába mondják, hogy hát ezek teljesen mások. Nem igaz. Érzelmileg nagyon is közel vagyunk egymáshoz, mert ezt a rasszista, ránk aggatott keresztet, visszük magunkkal mindannyian.
– Szerinted mit nem akarunk meglátni társadalmi szinten, amikor elítéltekről, bűnről vagy akár romákról beszélünk?
– Mindannyian cuki kisbabának születünk. Az a kérdés, hogy hol van az a pont, amitől ő már nem kedves kisbaba vagy kisgyerek, hanem egy rohadt cigány. Ez a nagy kérdés, hogy addig minek kell történni és miért nem látja meg azt senki.
Tudod egészen addig, amíg egy cigány nem találkozik a többségi társadalommal, nem találkozik a kirekesztéssel, megbélyegzéssel, gyűlölettel, ugyanolyan hétköznapi életet él, mint bármelyik kisgyerek ebben az országban. Ugyanúgy álmodik, lélegzik, vágyik a szeretetre, dicséretre.
Abban a pillanatban, ahogy mondjuk elkezd óvodába járni, és még ha nem is él rossz körülmények között, észreveszi, hogy a felnőttek másként bánnak vele, mint a többiekkel. Egy iskolás már látja azt is, hogy nem az ő anyukája lett a szülői munkaközösség tagja, pedig jelentkezett. Aztán amikor eltűnik valami, egyből rá szegeződik minden szempár. Rosszabb körülmények között már korábban elkezdik őt magát bántani a ruhái, beszédstílusa, bőrszíne miatt.
Egyikről sem tehet és ezeknek a többsége olyan körülmény, amiknek egyáltalán nem kellene kirekesztőnek lennie. Azt szeretném, hogyha az olvasó megtudná ebből a történetből, hogy vannak olyan félvér lányok, kirekesztett emberek, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy őket befogadja a nagy átlag. Mindennél jobban.
– Ha visszanézel a saját utadra, mit mondanál annak a győri kislánynak, aki még nem tudta, hogy egyszer író és énekesnő lesz belőle?
– Ne félj az egyedülléttől, ne engedd, hogy mások letérítsenek az útról, valósítsd meg azokat az álmaidat és ne akarj mindig alkalmazkodni mindenkihez, mert nem leszel jó attól senkinek, nem tudsz mindenkinek megfelelni.
Nem vagyok benne biztos, hogy annyira szükség volt arra, hogy mindig vigyázzak a lépéseimre, nehogy cigányként tituláljanak. Ez nagyon fontos volt nekem, de most azt mondanám a kis Szandikának, hogy magadat nézd, az álmaidat, és ne azt, hogy majd ki mit fog szólni, mert a nap végén egyedül maradsz a gondolataiddal.
Rá fogsz jönni, hogy csak vesztegetted az idődet, sajnálni fogod, hogy nem magaddal foglalkoztál. Most meg azt a felnőtt Szandinak, hogy remélem az Isten majd alakítja a sorsodat, mert őbenne nagyon bízom. Aztán ha eljön az út vége, szeretnék nagyon-nagyon pozitívat mondani is neki, hogy lássa, minden kaland meg fájdalom ellenére megérte.
Fotók: Jónás Alexandra
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
