Egy nap még azon aggódunk, hibát követtünk-e el a banánpéppel, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy éjfélkor még nem alszunk, mert inkább megvárjuk, hogy kamaszunk hazaérjen… Mikortól nem aggódik egy anya?
SpiritualMom – Lélekerő Coaching írása.
Nincs ilyen időpont.
Már a várandósság alatt tengernyi kérdés fogalmazódik meg bennünk, hiszen fontos számunkra, hogy jól csináljuk. Értük.
Mikor gyermekünk még pici, és a „külső zajban” oly nehéz meghallani a belső hangot, az ösztön bizonyosságának tiszta szavát, barátnőkhöz és internetes fórumokhoz fordulunk. Jó tápszert választottunk? Nem árthatunk az orrszívóval? Együtt alvás? Külön alvás? Elkényeztetem? Ártok? Elég jó vagyok? ELÉG vagyok?
Totyogóknál már azt elemezzük a kortársak anyukáival, melyik bölcsőde, óvoda lenne ideális és miért? Mikor van a beiratkozás? Melyik óvónénihez kerül? Hogyan segíthetem a beilleszkedését? Ahogy először bezárul mögötte az ajtó, szipogva nyitjuk meg a fórumot és sírjuk új posztba aggodalmunkat, vajon hogy bírja ki nélkülünk az első két órát – és vajon mi hogyan fogjuk kibírni addig?
Aggodalmainkon rágódunk akkor is, mikor végre több év után a miénk egy kis énidő.
Aztán kettőt pislogunk, és azt vesszük észre, hogy már iskolát keresünk. Hát most sem lett könnyebb…
Igyekszünk egy bizonyos intézménybe vagy tanárhoz bejuttatni. Újabb kérdések, újabb kételyek. Munka közben gyermekünk beilleszkedésén, iskolai konfliktusain aggódunk, hazafelé menet az előző este összecsapott verstanulás lehetséges kimenetelén agyalunk, és a többi anyukától próbáljuk összeszedni a másnapi házikat. Szorongunk, ha túl sokat eszik, szorongunk, ha nem akar enni.
Félünk, hogy nem találja a helyét a közösségben; kétségbeesünk, ha jelzik: ő a hangadó vagy épp a legfélénkebb. Mindenben biztosak vagyunk, aztán mindent megkérdőjelezünk. A legjobbat akarjuk. Neki, őérte.
Szülők vagyunk. Anyák. Olvasunk, kutakodunk, kérdezünk. Elemzünk, faggatózunk, és ha kell, éjszakába nyúlóan messengerezünk. Aggódunk, féltünk, tépelődünk.
„Majd ha nagyobb lesz, minden könnyebb lesz”.
Most nagyobb. 12-15-17 éves. Végre magától elmegy fürdeni, végre egyedül bepakolja a holmiját, megcsinálja magának a szendvicsét. Kamasz lett. „Anya, ne kelj fel reggel, elindulok egyedül.”
Mégsem múlik az a szorítás a mellkasban.
Miért csak egyszavas válaszokat ad? Valamit nem jól csináltam? Vajon miért nem ért még haza? Miért nem érem el? Lefelé csúsznak a jegyei…mit tehetnék? Vagy hagyjam rá? Elengedjem a buliba? Vajon tudja, mit kell tennie, ha…?
Első szerelem, vizsgák, felvételik, ismeretlen haverok, egyre több távol töltött idő… És míg tegnap még a kimerültségtől sírva írtunk édesanyánknak, hogyan altassuk el a kicsit, most barátnőnknek küldünk üzenetet: „Te is elengeded éjfélig? Annyira aggódom… Ti ezt hogy csináljátok?”
És rádöbbenünk: ennek sosincs vége. Nem szűnik meg, csupán a téma és a kérdések változnak…
Aggódás. A mértéke egyéni, de a megléte esszenciális. A féltés a belőlünk született és szárnyaink alatt formálódó élet iránti felelősségnek, és végtelen, múlhatatlan szeretetünknek egyik kifejeződése és velejárója. És bár ez a folyamatos készenlét kimerítő, mégis természetesnek érezzük. A részünkké válik, sejtjeinkbe ivódik – hogy éberen tartson bennünket.
Érte. Értük.
Ez a cikk is érdekelhet:
„Hogyan tudnám elmondani, hogy mi bánt?”– amikor egy kamasz nem találja a szavakat
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
