Éva vagyok, 50 éves. Egyedül élek és szabad vagyok, és ez nekem jó. Nem tartozok senkinek magyarázattal, hogy mit miért teszek, és magam dönthetem el, hogy hová megyek, mit, mikor és miért csinálok. Az érzés megfizethetetlen!
Vincler-Boros Viktória írása.
Nem volt ez mindig így. Rab voltam egész életemben.
Sokáig azt hittem Ádám rabja. Ő volt a börtönőr, aki eldöntötte, hogy mit illik és mit nem illik tennem vagy mondanom, milyen ruha áll jól nekem, miért nem helyénvaló az én véleményem és alapvetően bármi, amit én csinálok. Miért vagyok úgy ügyetlen, béna, rossz, selejt, ahogy vagyok.
Ő volt a börtönőr, aki minden gondolatomat is gondosan őrizte, és aki a kulcsot eldobta jó messzire.
Ádám a férjem. Külön élünk és közel van a nap, hogy már a férjem se legyen, csupán egy rossz emlék a múltból. Egy zárvány a lelkem mélyén, ami napról-napra zsugorodik.
Mindig is hittem a szerelemben, a jóság erejében. Hittem, hogy léteznek szimmetrikus kapcsolatok, hogy léteznek emberek, akik egyenrangú társai egymásnak. Hittem, mert ezt tanultam. Ez volt a generációs mantra, amit genetikusan belém kódolt az élet.
Hittem, mert annak a generációnak a gyermeke vagyok, aki Disney filmeken nőtt fel, ahol a történet végén a jó mindig elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik tetteiért. Csak ez lehet az élet rendje, hiszen ezt tanultam.
Ennek okán, ha szembe találtam magam valami problémával az életben, ami eltért a Disney mintától, azt meg akartam javítani, mert úgy helyes. Meg akartam mindent érteni, mert nincs értelme az értelmetlen dolgoknak. Hittem, hogy mindennek van oka és magyarázata. Az okokat azonban kívül kerestem és nem láttam a fától az erdőt.
Ma már pontosan értem és érzem az életem értelmét. A saját boldogságom az. Azt kell tennem, ami nekem jó, és nem azt, ami másnak. Ami csak mást emel és tükröt tart önön nagyságának, mert csak a külső megerősítésből ért. A tükör nélkül pedig egy gyáva kisgyerek.
Meg akartam érteni Ádámot.
Sokáig tartott, de sikerült, és ez lett a szabadságomhoz vezető útlevél. Ma már látom őt. Érzem, értem minden tettét és annak okát.
Nem szánom, nem szeretem és nem sajnálom őt. Csupán megértettem a működési mechanizmusát és a torz személyiségének kialakulásához vezető útját, melynek következtében ő maga lett a selejt. A selejt, aki szerepet játszik a külvilágnak. “Ádám- öltönybe” bújva ideig-óráig hitelesen alakítja az udvarias, intelligens és érzéki férfi szerepét. A lepel azonban előbb-utóbb lehull.
Mindig lehull, minden kapcsolatában. Bárhogyan is igyekezik, nem tudja meghazudtolni saját természetét. Ez Ádám tragédiája, ő maga a saját sorsának megrontója, nem a külvilág.
Miután megértettem Ádám lényegét, megláttam önmagamat. Tisztán, kendőzetlenül.
Egy bábot láttam tükörrel a kezében. Egy marionette bábot, aki már rég nem is emlékszik arra, hogy ki volt egykoron. Ekkor megértettem, hogy a magam foglya vagyok, és nem Ádámé. Én vagyok a saját börtönöm őre, a kulcsok őrzője, a saját tudatom rabja.
Felemeltem hát a tükröt jó magasra és eldobtam messzire, és a tükör örökre összetört.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
