Szeptember eleji teliholdas éjszaka van, éjjel fél 3 körül. Jól esik kilépni a fülled szórakozóhelyről, ahol már elfogyott a levegő és izzadt, részeg emberek szaga keveredik egymással.
Vincler-Boros Viktória írása.
Egyedül vagyok. Egyedül indulok haza. Összevesztem a pasimmal, Gézával, és otthagytam őt. Egy másik nőt stírölt egész éjszaka. Fáj, elegem van belőle, nem akarok már vele lenni. Nem akarom többé, hogy megcsókoljon vagy bocsánatot kérjen tőlem. Nem szeretném, hogy szépnek és értékesnek lásson, vagy támogasson bármiben is. Ha kérnem kell őt vagy bárki mást erre, már nem akarom.
Elindulok hát haza. Nincs pénzem taxira, elszórakoztam az összes nálam lévő pénzt. Nincs nálam a telefonom, mert nincs zsebe a ruhámnak, otthon hagytam. Lassan haladok a magassarkúmban és a szexi miniruhámban, ami második bőrként feszül a testemre. Meztelennek érzem magam benne. Prédának.
Hűvös van és fázom.
Az ott, az a férfi a hátam mögött, követ engem? Baromság! Miért követne? Paranoiás vagy! Most váltottál munkahelyet, nagy a stressz, közben Gézával is összevesztél az imént, rémeket látsz már mindenben! Fáradt vagy csalódott, túlterhelt, na és mérges. Az csak egy idegen férfi, aki sétál valahová az éjszakában.
Jó-jó, de mi van ha mégis követ? Miért csökken a távolság egyre jobban köztünk?
Nem bírok gyorsabban tipegni a magas sarkúban, fáj a lábam. Mégis egyre inkább szaporázom a lépteimet a kihalt utcán, visszhangzik a tűsarok kopogása a kövön. Közben többször irányt váltok, nem azon az útvonalon megyek haza, amin máskor mennék.
Az utcai lámpák tompa fénye, néhány lépésnyire világítja csak meg a járdát, hamis reményt adva a félelem és a bizonytalanság ellen. Utcai lámpák, fény! Csak legyen világos, az a lényeg! Akkor nem bánthat engem, nem mer!
Folyamatosan lüktet egy ér az agyamban, a kezem ökölbe szorul. Már nem tudok másra koncentrálni, csak a férfira a hátam mögött. Ki ez? Mit akar tőlem?
Óvatosan hátra sandítok, nem látom az arcát, ahhoz messze van.
Körülbelül velem egy magas, kapucnis sötét felsőt visel, mást nem látok. Biztos ott volt ő is a buliban, és hazafelé tart.
– Nem kell ám ennyire ráfeszülni mindenre kisanyám, – folytatom a párbeszédet magammal. – Jó, akkor irányt váltok megint, abból baj nem lehet.
De miért vált ő is irányt!?
A torkomban dobog a szívem, gyerünk gyorsabban! Mindjárt beérsz az utcátokba. Ott már majdnem otthon vagy, biztonságban leszel! Már nagyon közel van. Ez bántani fog! Érzem a zsigereimben. Úristen, mit csináljak?
Egy férfi erősebb nálam, nem győzhetem őt le. Pattanásig feszülnek az idegeim, a körmöm a tenyerem húsába váj, vér serken ki. Széttépem, megölöm, nem hagyom magam, ha utolér, -sikít harci lázban az elmém.
Az utcánk elején lévő ház előtti térhez érek. Három méter magas tuja bokrok csoportja díszíti a ház elejét. Jó sűrű bokrok egymást áthatolhatatlanul ölelve.
– Már nagyon közel van! Utol fog érni, ez elkerülhetetlen. De miért pont itt? A gyomrom görcsben, a kezem ökölben.
– Gyere, nem félek tőled! – gondolom.
Ebben a pillanatban a tujabokrokat elérve egy kéz érinti a jobb vállamat. Bal kézzel megragadom az ismeretlen férfi csuklóját a vállamról felrántva azt kifordulok a karja alatt, mintha csak táncolnánk az éjszakában. A jobb karommal minden erőmből egy jobb egyenest viszek be neki. Nem gondolkozok, ösztönösen cselekszem, ütök és sikítok egyszerre.
Mintha lassított felvételt néznék, az idegen férfi elterül. Most! Most van itt a cselekvés ideje, mielőtt felállna!
Úgy csináld, ahogy Apukád mondta mindig, – és tiszta erőből ágyékon rúgom a férfit. Eszeveszett üvöltés tölti be az utca éjjeli csendjét.
– Segítség! Tűz van! Tűz van emberek, segítség! – Ez az én hangom. Én üvöltök eszelősen, közben rúgom ismét és ismét a földön fekvő férfit. Egyre több helyen gyullad fel a villany az ablakokban. Futni kell, itt az idő, már nem fog tudni felállni.
Leveszem hát a magassarkúmat, és mezítláb futok tovább az éjszakában, érzem a harmatos füvet a talpam alatt futás közben.
– Mit tettél? Mi van, ha nem is akart bántani? Lehet, hogy csak az időt akarta megkérdezni? Vagy mi van akkor, ha egy ismerősöd volt? – de te nem is néztél, csak ütöttél. Mi van akkor, ha meghalt? Nem mozgott már, csak feküdt a földön, mint egy péppé vert rongybaba. Mi van, ha megláttak? De tényleg, mi van akkor, ha meghalt?
Félek, nagyon félek, és a bűntudat mardossa a lelkemet, és csak futok és futok a hajnalban. Felfogtad, hogy rommá vertél egy idegen férfit az éjszakában!? Hallom a pacsirtákat énekelni az ablakom előtt. Hazaértem, itthon vagyok végre, biztonságban.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
