„Ádám ezt írta Éva sírjára: Ahol ő volt, ott volt a Paradicsom.”, Mark Twain. Gyerekkoromban olvastam ezt az idézetet Ádám és Éva Naplójában. Megérintett, és arról álmodoztam, hogyha felnővök, én egy ilyen Ádámot szeretnék magam mellett tudni, aki így érez irántam. Azaz már gyermekkoromban tévúton jártam.
Vincler-Boros Viktória írása.
Ádámmal az első munkanapomon találkoztam egy forró szeptember eleji napon, amikor csatlakoztam egy Magyarországra frissen belépő multihoz a kétezres évek elején. Huszonévesek voltunk mindketten.
Indultam hazafelé a munkanap végén, amikor megláttam a buszmegállóban azt a lányt, aki egész nap lelkiismeretesen próbált betanítani. Mivel tudtam, hogy ő is abban a vidéki kisvárosban lakik, mint én, megálltam az autómmal, és felajánlottam neki, hogy szívesen elviszem, ha szeretné.
Ekkor még nem tudtam, hogy utoljára látom ezt a lányt, mert neki bizony az volt az utolsó munkanapja, az ő helyére vettek fel. A lány zavarban volt, és azt mondta, hogy csak akkor tart velem, ha a balján ácsorgó fiú is velünk jöhet. Úgy tűnt fontos neki a fiú, nem volt ellene kifogásom, biccentettem, hogy persze. Akkor láttam életemben először Ádámot.
Ádám egy nagyon magas, szőke, szép kék szemű, vékony testalkatú szemüveges fiatalember volt, aki kedvesen kézfogással bemutatkozott, miközben mélyen a szemembe nézett. Szimpatikus volt.
Mindketten beültek hátra. Ádám az út további részén hallgatott, hallgatta, ahogyan a lánnyal beszélgettem. Elsőre azt gondoltam, hogy jó barátok vagy talán járnak, különösen nem foglalkoztam vele, örültem, hogy segíthettem két új kollégámnak kényelmesen és gyorsan hazajutni a fárasztó munkanap után.
Ezt követően már minden nap együtt utaztunk Ádámmal a fővárosba, hol céges busszal, hol az én autómmal, és jó kollegiális viszonyba kerültünk egymással.
Megörököltem őt útitársnak a cégtől távozó lánytól. Kollégák voltunk, ennyi és semmi több. Aztán ahogyan teltek múltak a hónapok, azt vettem észre, hogy egyre szívesebben beszélgetek Ádámmal a munkaközi szünetekben vagy a dohányzóban, ahol tudjuk mindnyájan, a fontos dolgok történnek.
Ha összefutottunk a munkahelyemen vagy véletlenül az utcán, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
Aztán december elején, megkérdezte, hogy elmennék-e vele moziba? Naivan azt mondtam, hogy jó, de hívjuk a többieket is, és én el is hívtam őket. Majd egy héttel később megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni korcsolyázni? Megörültem, és még naivabban mondtam, hogy jó, de hívjuk a többieket is, és én el is hívtam őket.
December 23-án kitalálta, hogy menjünk bulizni, megünnepelni az évet, amit nála, házi alapozással kezdhetnénk. Nagyon szerettem volna már kiengedni a gőzt, nehéz fél év állt mögöttünk, és azonnal rávágtam, hogy jó, boldogan, és szokás szerint, – hívjuk a többieket is!
December 23-án megérkeztem Ádám albérletébe a megbeszélt időpontban, de senki nem volt ott a kollégáink közül. Csak Ádám és én, Éva.
Nem értettem, hogy hol vannak a többiek? Mi az, hogy lemondták? De hiszen ők is bulizni akartak! Ekkor még nem tudtam, hogy nem maguktól mondták le az esemény.
Hát jó, -gondoltam, ha már itt vagyok, én bizony bulizni fogok, még ha csak ketten is vagyunk, engem bizony semmi nem tántoríthat el, még ha ez nem is illendő, hogy csak így kettecskén iszogassunk, és vágjunk neki az éjszakának.
Gyorsan fogytak egymás után a Bumm tequilák, majd Ádám megkérdezte, hogy szívtam-e már patront? Tudod, amiben hélium van.
Röhögtem, hogy én ugyan nem, én jó kislány vagyok, és hogy az egyáltalán nem veszélyes? Pár perc múlva már gyerekhangon énekeltünk mindenféle menő számot, és boldogan, röhögve, egymást karolva indultunk el az éjszakába.
Két kocsma érintését követően megérkeztünk egy ikonikus szórakozóhelyre, ahol önfeledten táncolni kezdtünk. Aztán egyszer csak egy lassú számra váltottak, és mi ösztönösen összesimultunk rá. Táncolni kezdtünk.
Éreztem Ádám leheletét a nyakam jobb oldalán, és mintha egy pillanatra óvatosan megérintette volna az ajkával a bőrömet, de csak mintha meg sem történt volna.
Gondoltam egy bátrat, és én bizony belecsókoltam a nyakába. Ösztönösen cselekedtem, minden olyan természetes magától értetődő volt. Ádám ezt igazi csókkal viszonozta az ajkamon. Mámorító érzés volt.
A csókot félbehagyva a szemébe néztem, és azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet, kollégák vagyunk! Erre ő azt felelte, hogy nem baj, továbbra is azok leszünk, és szenvedélyesen csókolt tovább.
Ahogy véget ért a szám, rám nézett és csak azt kérdezte, „megyünk?”
Nem mondta, hogy hová, de teljesen egyértelmű volt, hogy mire gondol. Ezer gondolat cikázott a fejemben, nem értettem, hogy mi a fenét csinálok, hogy mondhattam azt, hogy megyünk? Hová? Most ő tényleg arra gondol, hogy hozzá, és azért?
Éva! Szedd össze magad! szólt egy hang belülről. Felnőtt nő vagy, egyedülálló. Egy 11 évig tartó párkapcsolat után voltam életemben először single fél éve. Ádám szintén egyedülálló volt, ő is fél éve. Mi bajod lehet? Maximum eltöltesz egy éjszakát egy klassz sráccal?
De én nem olyan vagyok! – szólt egy másik hang bennem. Nekem még soha nem volt egyéjszakás kalandom, és nem is akarom, hogy legyen! Nem úgy neveltek, nem vagyok én rossz lány!
Miközben saját magammal vitatkoztam az élet helyes és a helytelen dolgairól, már rég félúton voltunk Ádám lakása felé.
Közben nagy pelyhekben, sűrűn hullt a hó. Pár méterenként megálltunk csókolózni vagy hógolyózni, és hóangyalkákat csináltunk a hazafelé vezető úton. Mámoros volt az éjszaka, és boldognak éreztem magam.
Ádám igazi úriember volt, mielőtt beléptünk a lakásába, megkérdezte tőlem, hogy biztosan akarom-e? Nem fogom később megbánni, biztos nem vagyok részeg? Haboztam még pár másodpercet az ajtajában, mert bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy valójában mit is akarok, de határozottan rávágtam, hogy igen akarom. Egyáltalán nem bántam meg az éjszakát.
Másnap 10 körül Ádám telefonjának a csörgésére ébredtünk.
A főnököm hívta aggódva, hogy tud-e rólam valamit, mert nem mentem be reggel dolgozni, és a szüleim is aggódnak értem, mert nem mentem haza éjszaka. Eltűntem, ami egyáltalán nem vallott rám, és azt az információt kapta más kollégáinktól, hogy előző éjszaka vélhetőleg együtt mentünk bulizni.
Ádám szemrebbenés nélkül hazudta, hogy nem látott, nem tud rólam semmit, miközben hozzá simulva feküdtem az ágyában.
Ádám már szabadságon volt aznap reggeltől, és 6 órakor indult a vonat, amivel Stuttgartba utazott volna a családjához karácsonyozni, de elfelejtett elutazni, ahogyan én elfelejtettem bemenni dolgozni.
Soha nem történt még ilyen egyikünkkel sem, annyira elvarázsolt minket az éjszaka, hogy teljesen elfelejtettük, hogy más is létezik rajtunk kívül. Sem előtte, sem azóta nem volt hasonló élményben részem.
Ádám majd egy napos késéssel érkezett meg a célállomásra, ahol a rokonai már aggódva várták, és elképzelni nem tudták, hogy mi történhetett vele. Én 11-re értem be a munkahelyemre fülig érő szájjal, két méterrel a Föld felett repkedve.
Láttam a főnökömet összehúzott szemöldökkel, merev arccal közeledni felém, de amikor meglátott, és szembesült azzal, hogy valami teljesen más állapotban, földöntúli boldogságban repkedek, széles mosolyra húzódott a szája, és csak annyit mondott: Nagyon boldog karácsonyt!
Ádámmal végig sms kapcsolatban álltunk a karácsony alatt, számoltam a perceket, hogy mennyi van még vissza míg újra láthatom.
Egy teliholdas éjszakán éjfélkor érkezett haza a helyi vasútállomásra, már vártam rá, érte mentem. Ismét együtt töltöttük az éjszakát, ugyanabban a varázslatban. Másnap együtt mentünk dolgozni, és a kávézóban együtt reggeliztünk.
Én hoztam fel a témát: mi ez köztünk?
– Korábban azt mondtad, hogy nem vágysz komoly kapcsolatra, megsérültél az előző szakításkor.
– Így van. Nem szeretnék sem veled, sem senki mással együtt járni. Érezzük jól magunkat, és ennyi. Talán egyszer neked is jön valaki, aki az igazi, és nekem is. Tudod Éva, olyan ez, mint amikor várakozol a buszmegállóban a 7-es buszra. Várod, de nem jön, jön helyette a 11-es. Lehet, hogy felszállsz, de csak egy darabig utazol vele, mert az nem a te buszod, amire igaziból vártál.
Mi van? Milyen buszokról hadovál itt ez a pasi nekem össze-vissza? Milyen 7-es busz? Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Éva, én nem vagyok szerelmes beléd.
– Akkor jó – mondtam -, mert én sem beléd!
Soha nem éreztem még magam ennyire megalázva. Mégis mit gondoltam!? Hülye vagyok?
Lefeküdtél a kollégáddal! – szólt megint a belső hang. Világosan, értelmesen megkérdezte előtte, hogy biztosan akarod-e? Azt mondtad, hogy igen, meg te egy felnőtt nő vagy, mi bajod lehet belőle? Akkor most mit csodálkozol, hogy a pasi ezt mondja? Mégis mit vártál? Lefekszel vele, és utána térdre borul majd előtted, és megkéri a kezedet?
Mindenki mindenkit meghódíthat! – olvastam egyszer tinédzser koromban egy Dr. Lux Elvira könyvben. Csak azért is szeretni fogsz Ádám! – gondoltam gyerekesen, és közben Ádámra mosolyogtam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Nem ért véget a kapcsolatunk. A szeretője lettem. A titka. Senki, de tényleg senki nem tudta még évekig, hogy mi együtt töltünk minden éjszakát. Jó kodependensként igyekeztem Ádámot boldoggá tenni, mindenben a kedvét kerestem. Gyermeki logikámmal azt gondoltam, ha sokat adok neki, többet, mint bárki eddig az életében, akkor előbb-utóbb szeretni fog engem.
Februárban ismét bulizni voltunk az ikonikus szórakozóhelyen. Ádám többet ivott, mint máskor, alig állt a lábán. Nem volt pénzünk taxira, fiatalok voltunk, elbuliztuk a nálunk lévő pénzt. Gyalog indultunk meg az éjszakába, a vállamon vonszoltam Ádámot.
Fél úton jártunk a házához, amikor hirtelen agresszívvá vált. Nem ismertem ezt az arcát. Elkezdett kiabálni: Takarodj innen! Engedj el, tűnj el az életemből! Nem kellesz, sem te, sem más!
– Ádám! Ne szórakozz! Járni nem bírsz. Segítek hazajutni, és utána hazamegyek.
– Ne segíts! És azzal a mondattal lendült az ökle. Arcon csapott.
Leforrázva álltam az utca közepén a hideg téli éjszakában, és éreztem a számban a meleg vér és a sós könnyek ízét keveredni. Sarkon fordultam, és a sorsára hagytam Ádámot. A sorsára hagytam, és úgy döntöttem, hogy részemről vége, erre nincs bocsánat.
Másnap mindkettőnknek dolgozni kellett menni, ügyeletesek voltunk, egymást váltottuk. Egész nap kerültem Ádámot, nem akartam látni.
Szólt az ügyeletes belső telefon, csak csörgött-csörgött, de nem akartam felvenni, mert tudtam, hogy Ádám az. Sokat csörgött, és azt is tudtam, hogy muszáj lesz felvennem, mert nem tagadhatom meg az ügyeletes telefon felvételét.
Igazam volt, valóban Ádám volt a vonal végén és kérte, könyörgött, hogy álljak vele szóba, muszáj, hogy beszéljen velem, életbe vágó. Semmi kedvem nem volt hozzá, de lementem a kávézóba, és egy csendes boxban félrehúzódva a rendelkezésére álltam, mint mindig.
– Éva! Ne haragudj rám! Nem tudom mi történt velem! Még soha életemben nem ütöttem meg nőt! Az nem is én voltam. Szörnyen sajnálom, becsületszavamra ígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni, csak bocsáss meg nekem!
Megbocsátottam, és valóban az ezt követő húsz évben nem fordult elő többet, csak miután elkezdődött a vég kezdete…
nyitókép: freepik
8 éve mutatjuk meg független magazinként a hétköznapi hősöket: benneteket. 
Most mi kérjük a Te segítségedet. Add a Női Váltó Alapítványnak az adód 1%-át! Hogy cikket írhassunk, eseményt szervezhessünk és tovább segíthessünk, amikor szükséged van rá!
Női Váltó Alapítvány adószám: 19345811-1-41
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
