Vannak barátságok, amik nem keletkeznek, csak vannak. Nem tudni, mikor és hogyan köttettek, koruk bizonytalan, csak a mélységük látszik, de azt lehetetlen nem észrevenni.
Tímár Anikó írása.
Egy ilyen eltéphetetlen barátság fűzi össze Collint és Soant, a két ötven körüli tengeri medvét, akik többnyire szorosan a partok mentén szoktak horgászni, ám szeretnek tengeri medveként gondolni magukra, holott csak Soan hagyta el Tory szigetét, ő is csak egyszer, még 1984-ben, amikor benevezett egy zenei tehetségkutatóba. Egy hónapig volt távol, és amikor hazaért, azt mesélte: „Voltam Írországban”, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy a szigetük is Írországhoz tartozik. Kalandjait azóta is ismeri mind a 119 szigetlakó, még azok a gyerekek is, akik ’84 után születtek.
Craig, a kocsmáros, egy szilveszter estén az An Clubban, településük egyetlen kocsmájában megkérdezte tőle, hogy ha továbbjutott a versenyben – mint ahogy állítja ,– miért jött vissza idő előtt, ki sem várva a verseny végét? Akkor Soan a barátjára, Collinra nézett, és jól érthetően azt mondta:
– Mert nekem mindenem itt van.
Collin megdörzsölte a szemét és kért még egy kört mindenkinek. Ők ketten soha többé nem beszéltek a szárazföldi életről.
Azon a nyári reggelen minden a megszokottak szerint zajlott. A nap korán kelt, s vele Collin is. Megmosakodott, felöltözött, ellátta a csirkéket meg a két cicát, akiknek nem volt nevük, mert csak úgy odacsapódtak a házhoz. Collin nem vágyott rájuk, de ha már Isten őt jelölte ki gondviselőjüknek, akkor eleget tett a feladatnak. Megitatta kilenc bárányát és kihajtotta őket az ólból.
Elindultak felfelé a sziklákon, hogy keressen nekik aznapra egy dús legelőt, majd magukra hagyva őket továbbindult a domb túloldala felé. Útja egy kétszáz éves kőfal mellett haladt, melynek réseiben fürtökben virított a kagylóvirág, lilára festve a derékig érő szürkeséget. Megállt a gerincen, hátát nekitámasztotta a köveknek, és a tengert fürkészve elszívott egy cigarettát. Fütyörészve ereszkedett le a csúcsról barátja házáig.
Furcsának találta, hogy a ház ablakain zárva vannak a zsaluk. Dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, de semmi válasz. Megpróbált benyitni, ám az ajtó ellenállt.
Újra lenyomta a kilincset. Semmi.
Megkerülte a házat. Gondolta legalább az állatokat ellátja, de meglepve látta, hogy az itatók feltöltve vízzel és a szamár frissen kaszált füvet ropogtat.
De akkor hol van Soan?
Csak annyit tehetett, hogy folytatta útját az An Clubba. Hová máshová mehetett volna?
Craig, a kocsmáros úgy vélte, már mindent látott, ami kicsiny világukban megtörténhet. Megélte a ’74-es hetekig tartó vihart és háromszor nősült. Kilenc fiút és négy lányt nevelt fel. Ám amikor aznap Collin McNamara belépett az ajtón, egy pillanatra megállt a kezében a törlőruha és néhány másodpercre benntartotta a levegőt.
– ‘Napot, Craig! Nem láttad Soant? Nincs otthon!
Aggódás. Az jó. Az nem harag.
Craig biccentett a kocsma egyik sarka felé.
Ott ült az ablak mellett Soan és egyenletes tempóban kanalazta a levesét. Nem nézett fel, amikor Collin megállt az asztala mellett.
– Voltam érted. Nem tudtál megvárni? Ennyire megéheztél?
Semmi válasz.
– Mondtam este, hogy ne igyál többet! Most ég a gyomrod, mi?
Hiába a mosoly, a bajtársias hang, Soan nem szólalt meg, rendületlenül evett.
– Jó, ha nincs kedved beszélni, akkor csak együnk.
Collin meglapogatta barátja vállát és visszament a pulthoz a saját leveséért.
– Holnap lehetne sült bárány a menü? Vagy steak? – kérdezte a kocsmárost.
– Nem. Krumpli lesz meg hal. Ha nem tetszik, süssél magadnak te bárányt! – förmedt rá Craig.
– Jól van na, nem kell gorombáskodni! Tudod, hogy úgysem sütök. Szeretem a halat is. Hekk lesz?
– Tőkehalat hoztak.
– Hát jó, az is jó! – mosolygott Craigre. Felvette a pultról a levesét és leült Soan asztalához.
Némán enni kezdett.
Még az ebéd felénél sem járt, mire Soan végzett a magáéval, felhajtotta a sörét, és köszönés nélkül elhagyta a helyiséget. Collin gyorsabban evett, kétszer félre is nyelt, sört nem is rendelt, csak futott a barátja után.
A szirten érte be.
– Állj már meg, hallod?! Mi bajod?
Soan megállt, nekidőlt a kőfalnak és rágyújtott. Barátja is így tett.
– Hagyjál már békén, Collin! – szólalt meg végre fáradt hangon Soan. – Nem érted, hogy nem akarok beszélni veled?
– Jó, ha most nem akarsz, akkor majd este érted jövök, meghívlak egy sörre a klubba…
– Nem. Ne gyere értem! – vágott közbe Soan. – Se ma, se holnap ne gyere értem. Soha többé ne gyere értem! Elegem van.
– Megbántottalak valamivel?
– Az egész lényed bánt! Visszahúzol. Ide ragasztasz.
– Miért, hová mennél?
– Messze! Írországba. Vagy még messzebb. Bárhová. El innen.
– Már voltál Írországban! Minek mennél megint?
– Mert fojtogat a sziget! Hogy minden nap ugyanolyan! Hogy mindenkit ismerek!
– Én szeretem a mindennapokat. Jó veled elsétálni ebédelni, este inni egy sört, nyári délutánon úszni egyet a tengerben, segíteni, ha borjadzik a szamarad… Mi hiányozna?
Soan dühösen rágyújtott még egy cigarettára.
– A változatosság, Collin, a változatosság!
– Az olyan félelmetes. Nekem ugyan nem hiányzik! – és ő is elővesz még egy cigarettát.
– Mondd, mikor olvastál el egy könyvet? Vagy akár csak egy újságot?
– Tudod, hogy nem olvasok. Fárasztja a szememet.
– A híradó meg a fejedet, ugye? – kérdezte Soan emelt hangon.
– A híradót nem szeretem. Kit érdekel, ki a király vagy mikor van a születésnapja? A szigetről soha nem beszélnek benne.
– Mert itt rohadtul nem történik soha semmi! – ordította Soan.
– Soha nem mondtad, hogy unalmas az életünk! — csodálkozik el Collin.
– Nem mondtam, te meg nem láttad, hogy szenvedek. Visszajöttem 84-ben, mert ha akkor nem hagyom ott a versenyt, sosem jövök vissza többé. De azóta nem lelem a helyem. Vigyáztam rád, őriztelek, és közben eltelt az életem.
– Azt hittem, elég neked a barátságunk.
– Nem, nem elég! Annyira nem, hogy holnap elutazom.
– És mikor jössz vissza?
Soan szomorúan megölelte a barátját.
– Örökké a szívemben fogsz élni, Collin, de többé nem találkozunk.
Az ösvény pár méterre tőlük elágazott. Soan jobbra ment, Collin balra.
Másnap Collin a nappal kelt. Elvégezte a dolgát a ház körül, kiterelte a bárányokat és felment a szirtre, ahonnan rálátott a kikötőre. Végignézte, ahogy Soan bőröndöket és ládákat pakol egy halász csónakjába és elindul Írország felé. Üldögélt még kicsit, majd elsétált ebédelni.
Soha többé nem szólalt meg.
Kiemelt kép: Freepik
8 éve mutatjuk meg független magazinként a hétköznapi hősöket: benneteket. 
Most mi kérjük a Te segítségedet. Add a Női Váltó Alapítványnak az adód 1%-át! Hogy cikket írhassunk, eseményt szervezhessünk és tovább segíthessünk, amikor szükséged van rá!
Női Váltó Alapítvány adószám: 19345811-1-41
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
