Lehuppanok a tornácomra kiakasztott tojásfotelbe, kezemben a telefonommal. Abban reménykedem, hogy valaki felhív, hogy “hahó, megyek hozzád holnap locsolkodni, mikor alkalmas neked?”
Timár Anikó írása.
Az elmúlt két évben nekem egész nap alkalmas. Nem azért, mert nem dolgozom, hanem mert nincs, akiről gondoskodnom kellene. A fiam Szöulban tanul autóipari automatizálást vagy valami ilyesmit. Mesterséges intelligenciát fejleszt, és kéthetente felhív FaceTime-on, hogy együtt sétáljon velem Szöul utcáin. Ilyenkor beszéljük meg, hogy nyílnak-e mindkét országban a nárciszok.
Nem faggatom, mikor jön haza, mert tudom, hogy rohadt messze van, és ő csak egy ösztöndíjas egyetemista, nem a KIA Motors vezérigazgatója. Még nem az.
A lányom és a férje Londonban élnek. Pár havonta hazajönnek, és én is gyakran meglátogatom őket. Ez a húsvét az első ünnep, amit külön töltünk.
Amit külön töltök mindenkitől.
Átpörgetem a facebookot. Mindenki cuki nyuszis képeket posztol meg kellemes húsvéti ünnepeket. A Palotás Ibi nyuszi formájú pogácsát sütött, a Szakolcai Emese meg fonott kalácsból készített koszorút és abba rakta a kézzel festett (tökéletes) húsvéti tojásokat. Balogh Marciék azt a sonkát posztolták, ami a decemberi disznóvágásból van, ahol én is ott voltam, és a Tódi úgy berúgott, hogy egy fateknőben találtuk meg estefelé. Nagy Imiék az unokákkal szelfiztek.
Jól fog mutatni a körülöttem heverő taknyos-sírós zsepikkel készült szelfim ebben a boldogság-cunamiban…
Na, rázom meg magam, azt már nem! Nem adom fel ilyen könnyen! Igenis lesz húsvétom, ha nem is olyan tökéletes, mint a Bezerédi Etusékknak, de megmutatom, mit tudok!
Bebújok a cipőmbe, az előszobából kihozom a kocsikulcsot és irány a Lidl. Fejben hamar összeáll a tervem, amihez pikk-pakk megszerzek mindent a boltban. Hazafelé megállok a cukrászda előtt. Kisebb vagyont hagyok ott is, de felmértem a helyzetemet, és most nincs időm annyi mindent sütni, ami elég ahhoz, hogy Szendi Laurát “lesüssem”.
Hazaérve becuccolok a házba, és nekiállok: sonkát teszek fel főni, mellé dobom a tojásokat. Beindítom a kenyérsütőt, székelykáposztát és madártejet főzök.
Megy ez!
Három óra megfeszített munka után minden kezd egészen jól alakulni. Kiveszek a mélyhűtőből egy csomag málnát, beleteszem a turmixba, rá két deci narancslé, pár jégkocka. Keverés és mehet a pohárba. A szélére szeletke lime, bele nyuszis műanyag szívószál.
Ma már nem lehet ilyet kapni, mert az eldobott szívószál megöli a bolygót, de nekem vannak készleteim. A nagyitól örökölt ezüst tálcára teszem, köré műmoha, pár aprócska csoki tojás és már szelfizek is a tornácon: “Ti is várjátok a locsolkodókat?”, posztolom, csak hogy provokáljam azokat, akik még sehol sem állnak a készülődéssel.
Egészen jól mutatok a képen. Ez erőt ad a folytatáshoz.
Végigmegyek a házon a kezemben egy hatalmas műanyag doboznyi dekorációs cuccal. Évek alatt halmoztam fel őket, rengeteg van belőlük. De azért vettem még két terítőt és egy nagy csokor barkát idén is. Meg textilből varrt nyuszi–párt a DM-ben. Meg csoki nyuszikat. Na, hagyjuk is…
Lezárom a káposztát, csinálok a fazékról fölülről egy fotót, amit majd csak holnap rakok ki. Az étel frissen szép, nem a hűtőből kivéve, úgyhogy “előre dolgozom”.
Kimegyek megint. Ki kell teregetnem a vizes konyharuhákat, nedvesen semmit nem rakok a szennyesbe. Elégedett vagyok magammal. Egészen addig, amíg szét nem nézek a kertben.
A friss, tavaszi fű össze-vissza lengedezik, olyan hosszú. A leandereket már kihúzkodtam a nyári konyhából, csoffadt kóró mind. A kecskerágó nekiindult, szerteszét meredeznek a friss hajtások.
Kávézni akartam, de megyek inkább a kamrába a fűnyíróért. Berregtetem vagy fél órán át. Kigazolom a sziklakertet, nagyjából megigazítom a kecskerágót, felsöpröm a bontott téglából készült járdát, ami nagyon illik csinos kis parasztházamhoz, de folyamatosan málik.
Hoztam a Lidl-ből néhány cserép szépen kinyílt tulipánt és nárciszt. A konyhaablak alatti fűbe állítom őket, mintha nálam nevelkedtek volna. Kattintok a telómon párat, és már mehet is az instára:
“Milyen cukik, hogy széppé teszik a kertemet húsvétra! Muti a te virágaidat is!”
Kezd izomlázam lenni. Felmegyek a tetőtérbe, ahol az óriási hálószobám, a gardróbom és a fürdőszobám van. Ez az egyetlen jó abban, hogy a gyerekek kirepültek, hogy minden tér az enyém a házban.
Beülök a kádba, megtámasztom a fejem és éppen csak egy pillanatra behunyom a szemem. Most nincs kedvem vaskos habot csinálni, mécsesekkel és szirmokkal körberakni a kádat hogy egy sejtelmes “na, kinek készülök ennyire?!” képet posztoljak. Minden ismerősöm tudja, hogy egyedül élek.
Arra ébredek, hogy sikerült elárasztanom az egész fürdőszobát. Emlékszem, hogy megnyitottam a meleg vizet, mert fáztam a lehűlő vízben, de nincs meg a kép, hogy el is zártam volna.
Mert nem is zártam el.
Most fázom, a bojlerből már régóta csak hideg víz folyhatott, és fogalmam sincs, hogy fogom felszedni a több centis vizet a padlóról. Talán besöpröm a zuhanyzóba. Ez jó ötlet, nem?
Felkapom a köntösömet és megfeszített munkával a zuhany lefolyójába terelem a nagyja vizet. A felmosóval is összeszedek néhány vödörnyit, és csak utána ülök le a kád szélére, hogy kisírjam magam.
Nyomorult dolog egyedül ünnepelni.
Évekkel ezelőtt a gyerekek is elárasztották ezt a fürdőszobát. Akkor a garázs is vízben állt. Ez az emlék ugrik be zokogás közben.
Gyorsan megtörlöm a vizes talpaimat, átmegyek a gardróbba és magamra kapok egy tiszta melegítőt és egy puha, meleg zoknit. Remélem, nem fáztam meg!
A garázsban áll a víz. Az autót nem féltem, még jól is jött egy előmosás, de a sarokban álló régi szekrényt félve nyitom ki. Itt tartom a nagyitól örökölt terítőket, takarókat és ágyneműket, amiket évtizedeken át őrzött ő is ugyanebben a szekrényben. Szép tisztán, élére vasalva.
Most büdös lefolyószaguk van.
Ha mentálisan stabilabb lennék, most röhögnék, de nem vagyok az.
Belebújok az ajtó melletti gumicsizmába. Remegő kézzel szedem ki kincseimet a szekrényből és viszem át a mosókonyhába. Raknék be egy adagot a gépbe, de az tele van a reggeli adaggal. Leülök a vizes-büdös ruhakupacra és meredten révedek magam elé. Fel akarom adni ezt az egész hülye húsvétot.
Jövőre tuti, hogy valami welness-szarba megyek inkább.
Megrázom magam, kosárba teszem a kimosott ruhát, beteszek egy adag elázottat, és megyek a kertbe. A házam merőleges a kertkapura, a szárítókötelek vele szemben vannak. Persze ma már modern, kihúzható a cucc, nem gyerekkorom fekete kábele, meg van olyan napernyő-forma teregetőm is. A reggeli mosás arra kerül.
A fél órás átöblítő mosás hamar lejár, a lepedőket is a kertben teregetem ki, és teszem is be az újabb adagot. Csak most van erőm a garázsból is felszedni a vizet, áttörölni a nagyi szekrényét. A kocsit úgy hagyom, már leszakadnak a karjaim. Holnapra is kell valami elfoglaltság.
Odakint kezd lemenni a nap. A kertem olyan lett, mint egy régi korokat idéző képeslap témája:
a lassan lebukó nap fénye megvilágítja a zöld fű felett kifeszített hófehér lepedőket. A konyhaablak alól átviszem a cserepes tavaszi virágokat, elrendezem őket és készítek egy szelfit meg egy panoráma képet is. Ez utóbbit beállítom háttérképnek a facén, a másik profilkép lesz az instára.
Fáradtan rogyok le a teraszon. Nagyon fáradtan. Most nincs smothie, szelfi, semmi magam-mutogatás. Csak fújok egyet, mielőtt eszem valamit. Ha már az ebéd kimaradt, jöhet egy rendes vacsit. Mondjuk kis káposztát…
Csörög a telefonom. A lányom az.
— Szia, anyuci! De szép lett a kert! Meg azok az islerek, a zserbó és a madártej! És még nagymosásra is volt erőd, ezt hogy?! Mutattam Lacusnak a képeket, és tudod, mit mondott?
Fogalmam sincs, de nem merek megszólalni.
— Hazamegyünk holnap! Hallasz, anya? Nekünk ilyen ünnep kell! Lacus elcserélte az ügyeletét a kórházban. Délre nálad leszünk. Örülsz?
Hát hogy a fenébe ne örülnék?! Elszáll minden fáradtságom. Kocsonyát már nincs időm főzni, de megyek, csinálok egy kis krumplisalátát. A vejem imádja a rántott hús mellé. Legyen kaszinótojás is? Még átgondolom, amíg bekeverem a pogácsa tésztáját.
Boldog vagyok, nagyon boldog. És rendkívül fáradt.
Jövőre egészen biztosan elutazom az ünnepekre.
nyitókép: freepik
8 éve mutatjuk meg független magazinként a hétköznapi hősöket: benneteket. 
Most mi kérjük a Te segítségedet. Add a Női Váltó Alapítványnak az adód 1%-át! Hogy cikket írhassunk, eseményt szervezhessünk és tovább segíthessünk, amikor szükséged van rá!
Női Váltó Alapítvány adószám: 19345811-1-41
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
