Az Írországba költözéssel nem kicsit tépázódott meg a szakmai önbizalmam. Hiába volt több év edzői gyakorlat mögöttem, ha az angolom nem igazán volt arra alkalmas, hogy edzéseket és konzultációkat tartsak, és hiába volt jó pár magyar papírom, ha itt az ír papírokat szeretik. Így esett, hogy negyven felett visszaültem az iskolapadba, és azóta se igazán szálltam ki onnan. Részben mert minél többet tanultam, egyre inkább rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok. Részben meg mert elkezdeni könnyű egy újabb továbbképzést, de be is kéne azt valamikor fejezni.
Biztosan hallottál már a Dunning-Kruger hatásról. Ez az a jelenség, amely szerint minél kevesebbet tudunk az adott témáról, annál inkább hajlamosak vagyunk túlbecsülni a saját tudásunkat. Ebből egyenesen következik, hogy a pályakezdők általában nagyon bátrak és önbizalomtól duzzadóak, a szakmai önértékelésünkre viszont kezdetben gyalázatos hatással van a tapasztalat és a továbbképzések.
Én legalábbis apróra zsugorodva ültem például az első posztnatális továbbképzésemen négy évvel ezelőtt, és miközben olyan információkat szívtam magamba az anyatestről, törzsizomzatról, a légzés szerepéről, amikről előtte majdhogynem semmit nem tudtam, lélekben kicsit meg is semmisültem.
Ó nem, szerintem senki nem szeret azzal szembesülni, hogy pályája kezdetén milyen hibákat követett el, akár emberileg, akár szakmailag. Rémes érzés.
Nekem nem csak az edzéselméletről és anatómiáról kellett rengeteget tanulnom az alapvégzettségem megszerzése óta, de a coachingról is, amit most abban az értelemben használok, hogy edzőként hogyan motiválom a vendégemet, milyen kifejezéseket használhatok, és mit nem, hogyan vegyem észre a lelkesedés megtörésére vagy épp a fáradtságra irányuló jeleket, és még sorolhatnám.
Az szuper, ha valakiben megvan ez az attitűd a vendégei felé, de attól még ezt is tanulni kell, ha nem akarunk hibákat elkövetni. Márpedig testtel foglalkozó szakemberként könnyű a lélekbe belegázolni.
Az írországi első négy évem maga volt az érzelmi és szakmai hullámvasút. A nulláról kellett visszaépítenem magam edzőként, és ha őszinte akarok lenni, akkor az egómnak nem kicsit csapott oda az, hogy 41 évesen be kellett ülnöm egy teljes iskolaévre nappali tagozatra tizen-huszonévesek közé edzői alapvégzettséget szerezni.
Nagyon sokat hőzöngtem magamban, és párszor eljátszottam itthon a hattyú halálát.
De végső soron egyáltalán nem ártott, hogy visszadobott a start mezőre az élet. Alázatban tartott ez a dolog. Ahogy elfogadtam a helyzetet, és elcsendesedett a vihar a lelkemben, elkezdtem felismerni a tudásom hézagait.
Nem csak a nyelv területén voltak ilyenek, tulajdonképpen abban fejlődtem a legkönnyebben, hiszen az alapom elég erős volt, és a szavak ragadnak rám anyanyelvi környezetben. Nagyobb pofon volt rájönni, hogy mennyire megkoptak azok az ismereteim, amikkel nem foglalkoztam napi szinten, hogy mennyire nem vagyok naprakész a szakmai finomságokban, hogy bizonyos területeken mennyire felületes a tudásom.
Az első posztnatális képzést azóta még kettő követte, és most csinálom a negyedik pre- és posztnatális kurzusomat. Beiratkoztam egy diabetes mozgásspecialista képzésre is, hogy az IR-es, cukorbeteg és PCOS-es vendégeimet valódi, naprakész tudással segítsem. Korrektív edzés, különleges célcsoportok erősítő edzője, háziorvos által beutaltak mozgásprogram specialistája: ezek azok a kurzusok, amiket még az idén szeretnék befejezni.
Ez eddig klassz is, de a képet árnyalja, hogy ebben a négy évben lassan két éve bezárva élünk a COVID miatt, ráadásul közben terhes lettem, szültem, és a tanulási képességeket (ld. még anyuagy) és lehetőségeket egy másfél éves örökmozgó némileg szűkíti.
A pandémia ugyanakkor mára teljesen legitimmé tette az online továbbképzéseket, és ez fantasztikus. Azért is, mert anyuagytól függetlenül is erős figyelemzavarral küzdöttem egész életemben, tehát nekem egy kötött tanfolyam, ahol mások által meghatározott ütemben kell jelen lenni, tanulni, vizsgázni, elképesztő szorongást okozott mindig.
Az online tanulás árnyoldala, hogy a kötöttség ugyan eltűnik, de ezzel a kereteket is magamnak kellene megszabnom, ami hát… kihívás.
Figyelemzavarosként az agyam eleve úgy néz ki, mint a böngészősáv a számítógépemen: egyszerre harminc lap van megnyitva, és párhuzamosan futnak a mozik a fejemben, én meg teremről teremre, böngészőlapról böngészőlapra ugrálva rohangálok. (És néha lefagy minden, olyankor napokon át nem vagyok képes semmilyen érdemi cselekvésre.)
Ez a tulajdonság nem barátja az online tanulásnak. És ez a tulajdonság egyben az egyik oka annak, amit fent részleteztem. Hogy miért is vagyok egyszerre négy tanfolyamra beiratkozva, és miért vagyok képtelen ellenállni egy újabb továbbképzésnek.
Mert rettenetesen vágyom az adott tudásra, úgy érzem, hogy az lesz majd a hiányzó láncszem, beiratkozom, elkezdem, haladok vele nagy svunggal, de aztán elsodornak az események. És eseményekben azért nem bővelkedik egy totyogó dolgozó anyukájának élete.
Tehát anya tanulna, de ehhez elsőként meg kell tanulnia nemet mondani. Priorizálni, és parkolópályára tenni egy-egy futó továbbképzést, feladatot, kötelezettséget. És befejezni, amit elkezdett. Legalább három tanfolyamot az ötből. Szóval ez a terv idénre. Év végén majd jelentkezem, hogy hogy sikerült.
Kiemelt kép: A szerző saját fotója
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
