Szilveszterkor odakuporodtam az elsőszülöttem mellé a szőnyegen, megölelgettem, csókot leheltem a büdös kis fejére, és köszöntöttem őt az ötéves évfordulónkon. Némi hezitálás után a hátára fordult, én meg a hasát vakargatva csendben örvendeztem, hogy hagyja, hogy szeressem. Hosszú út volt visszahozni a kislányunk születésével megroggyant kapcsolatunkat, de hát ember legyen a talpán, aki egy sértett pulikutyát könnyedén kiengesztel.
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 18 évesen az újszegedi buszmegállóban, szakadó esőnél vártam a buszt, és arra gondoltam, hogy egyszer lesz egy sárga bogárhátúm, hogy ne kelljen tömegközlekednem ilyen ítéletidőben, és lesz egy fekete pulim, aki az anyósülésen ül majd mindig mellettem. Mert hát egy puli szükséges a jó élethez. Sárga bogaram végül sosem lett, és arra is kellett jó húsz évet várni, hogy a puli megérkezzen hozzám.
De úgy esett, hogy megakadt a szemem a pécsi állatmentők gazdikereső posztján, és öt évvel ezelőtt szilveszterkor Bucka, a koromfekete kölyökpuli beköltözött hozzám, és ezzel megkezdődött a családbővítés. Szingliből kutyás szingli lettem, de mivel Bucka levakarhatatlan volt, ezért mindenhova jött velem. Edzést tartani, futni, étterembe, interjúra, szerkesztőségi értekezletre, mindenhova.
Oké, Dublinba U2 koncertre nem jött, és ki tudja, érzett-e valamit, amikor visszajöttem, de az tutira feltűnt neki, hogy pár héttel később már feltűnően sokat vigyorogtam a telefonomra, és órákon át dumáltam valami ismeretlen hímneművel. Az, hogy V-t befogadta a falkába, akkor derült ki, amikor karácsonykor az itthonléte második napján arra fordultam be a hálószobába, hogy Buckácska az én helyemen fekszik a hátán, négy lába az ég felé, és csukott szemmel élvezi a pasimtól kapott hasvakargatást.
Pár hónappal később, tavasszal egy kalandos négynapos út után érkezett meg Írországba, és kezdtük meg immár hármasban a közös életünknek. Mi voltunk az a fura magyar pár, akik ugyancsak mindenhová vitték a pulijukat magukkal, (illetve jött velünk, szorosan kettőnk között, mint egy jó gyerek, persze póráz nélkül, ez egy puli, nem lehet elveszíteni) a különbség csak az általa kiváltott reakciókban volt.
Hiszen ami Magyarországon megszokott látvány, “csak egy puli”, az Írországban szabályos hisztériát vált ki. ÚÚÚÚÚÚristen!!! Nézd azt a kutyát!! Á, Bob Marley kutya! sikoltják elragadtatott arccal.
Mi pedig évek múlva is udvariasan válaszolunk, hogy igen, ez a szőr természetesen nőtt ilyenre, haha, valóban, sétáló mop, nem, nem mi fontuk be, nem, nem olyan bonyolult a karbantartása, csak naponta tépegetni kellene a szőrét, haha, rasztakutya, te vagy az első, aki ezt mondja. És Bucka, aki semmit nem szeret jobban, mint a felé áradó figyelmet, lelkesen ugrált fel és dörgölőzött minden újkeletű rajongójához. A nap végén pedig a sok izgalomban elfáradva befeküdt kettőnk között a kanapéra, és elernyedve vakartatta magát, amíg véget nem ért az esti film.
Így éltünk mi hármasban, és igazán egészen jó kis család voltunk már így is. Nem vettünk észre Buckán akkor sem változást, amikor a hasam elkezdett nőni, talán egy picit védelmezőbb lett. Aztán én eltűntem egy pár napra, és amikor legközelebb hazajöttem, Apa egy kosárban valami egész furát vett ki a kocsiból.
A baba megérkezése alapjaiban forgatta fel az életünket, és ennek Bucka is kárát látta.
Őszinte leszek, nekem hónapok kellettek, mire észrevettem, hogy a kutya egyáltalán nincs jól. Az esetek többségében feküdt a helyén, de még gyakrabban kint a ház előtt. Reggel a fejét sem emelte fel, amikor félkómásan lementem, ami pedig őt illette, eszébe se jutott többé, hogy feljöjjön az emeletre.
Ott van az az izé… aki üvölt. Aki miatt azonnal ugranak. Aki miatt Anya hozzám se szól. Vagy ha igen, csak dühösen rámkiabál, hogy ne ugassak, mert megint rázendít az Ordítós. Aki tönkretette a szép kis életünket. Nem ragozom: a mi játékos, mindig jókedvű és energikus kutyánk árnyéka volt önmagának.
Megijedtem, és gyötörni kezdett a lelkiismeretfurdalás. Persze, a kutya elhanyagolása a baba érkezésével tipikusan az a dolog, amit a társadalom elfogad, vagy talán nem is érti, hogy mi ezzel a baj, hát egy újszülöttet kell életben tartanod, de én felelősséget vállaltam ezért a kutyáért, és tudtam, hogy ami most vele történik, nagyon nem jó.
Végül egy pulis zárt csoportban kezdtem puhatolózni, és egyszer csak egy nagyon érzékeny szép választ kaptam. Csak kezdjek el beszélni Buckához.
Egy kismama úgyis sokat van egyedül (külföldön élve meg pláne), hát meséljem el neki, mik történtek fent az emeleten, panaszoljam el, hogy megint nem aludtunk, és fáradt vagyok, a pulik okosak, minden értenek, csak bízzam benne, csak beszéljek hozzá.
Triviális? Lehet. De nekem a világot jelentette, egy pillanat alatt megértettem, hogy mit rontottam el, és találtam meg a kőegyszerű megoldást. Ami működött is.
Bucka először persze fel sem emelte a fejét, amikor üdvözöltem hajnalban. Aztán odamentem, megsimogattam, és megkértem, hogy jöjjön velem a konyhába. Mondtam, hogy gyere, főzzünk egy kávét, remélem, nem ejtem ki a kezemből megint a kávéfőzőt, gondolom, fiam, te is hullafáradt vagy, az Ordítós megint nem hagyott aludni, eh, ne is mondd, látom a bogárszemeden, szörnyű, én is tiszta zombi vagyok, legszívesebben lefeküdnék melléd, belefúrnám az arcom az ismerős puliszagba, és csak aludnék, jó lenne, mi?
Bucka elfordította a fejét, és megláttam a szemében az óvatos választ: hát, Anya, ja, az elég klassz lenne…
Nem mondom, hogy egy csapásra jöttünk rendbe, azt se, hogy nem is voltak azóta rossz pillanataink, de azt igen, hogy pár napon belül újra elkezdett közeledni hozzám, ha hívtam, odajött, és hallgatta a mondókámat. Lassan, óvatosan visszaépítettük a szövetségünket, ami azon a bizonyos szilveszteri napon köttetett.
Epilógus: Bucka finoman szólva sem vált feltétel nélküli rajongójává az azóta már másfél éves “Ordítósnak”. Elviseli, de túl sok lelkesedés nélkül.
N-nek viszont cserében az első egyértelműen beazonosítható szava a “Tete” volt, ahogy Buckát hívja azóta is. Főleg evéskor, mert akkor minden falatot meg akar vele osztani. Ha a kutyának csak az orra látszik egy fényképen, akkor is megtalálja, és csillogó szemmel kiáltja: Teteee!
Ha meglátja, szalad és bújik, amit Bucka kissé merev nyakkal fogad, de már legalább nem hagyja megvető arccal azonnal faképnél a gyereket, és ez óriási fejlődés. Lesznek még ők a legjobb barátok, akárki meglássa.
Fotók a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
