„Az állatok velünk ellentétben nem címkéznek”- Holes Gréta természetfotós Afrikában találta meg önmagát

Harminc éves korára már vezető pozíciót töltött be egy komoly multinál. Bár Holes Gréta a szakmájában szárnyalt, a magánéletében elvesztette önmagát. Mígnem egy afrikai kiküldetés mindent megváltoztatott! Feladva sikeres karrierjét, a lelki békét választotta. Gréta a kiskosztümöt terepruhára, a multi környezetet pedig vadállatokra cserélte. Itt lelt nyugalomra és az oroszlánok, gorillák, elefántok szemén keresztül többet tanult magáról, mint nagyvállalati vezetőként valaha. Holes Gréta természetfotóssal és női önismeret trénerrel beszélgettem.

Kezdjük az elején! Hogyan indult a karriered még multi-katonaként?

Recruiterként kezdtem, majd 2007-ben elkerültem egy nagy multihoz, ahol 13 évet töltöttem el. 2014-ben felkértek az európai régió HR vezetőjének, ami azt jelentette, hogy kezdetben hat, egy év múlva pedig, egy strukturális átrendeződés hatására már hét országért voltam felelős, ami nagyjából 500 főt és 25 közvetlen beosztottat jelentett.

Mély víz volt, mert mindent az alapoktól kellett felépíteni. Az addigi kollégáimat hirtelen nekem kellet értékelnem, én lettem a vezetőjük. Kulturálisan is hatalmas kihívást jelentett az új pozíció, hiszen ki kellett találni, hogy ennyi ország, ennyiféle munkatársa hogyan tud együttműködni. És még nem voltam harminc éves. Bekerültem egy tapasztalt férfiakból álló vezetői közegbe. Nem igazán volt előttem példa, nem igazán volt olyan női vezető a közvetlen környezetemben, akihez fordulhattam volna, akitől lehetett volna kérdezni, tanulni. Voltak mentoraim, de más az, ha van melletted valaki, aki hasonló utat járt be, mint amit te most fogsz.

Egyedül kellett kitalálnom magam: hogyan öltözzek fel, hogyan beszéljek, hogyan fogadtassam el magam.

A kizárólag féfiakból álló vezetői körbe a beilleszkedésem nehézkes volt a hasonló vezetői tapasztalatom hiánya, a korom miatt és mert nő vagyok. Éreztem, hogy minden egyes pillanatban tétje van annak, hogy egy-egy meetingen mit mondok, hogyan válaszolok, nehogy fogást találjanak rajtam.

Még most is kiráz a hideg, ha belegondolok, mekkora feladat volt ez. Ugyanakkor nagyon sok támogatást kaptam a közvetlen feletteseimtől, ők nem hagytak magamra és elismertek.

Mennyire volt nehéz belerázódni az új szerepkörbe?

Én akkor egy olyan mindsetben működtem, hogy mindent félre kell tennem ahhoz, hogy ebben a munkában sikeres legyek. Fejben nagyon ott kellett lenni. Mivel a feletteseim megbíztak benne, egyre nagyobb felelősséget kaptam tőlük. Rengeteget dolgoztam. Az előléptetésemmel egy időben zajlott a válásom, amire ma már azt mondom, hogy a gyors szakmai előmenetelem nagy szerepet játszott benne. Nagyon magasan voltak ez elvárásaim, hogy egy munkát hogyan kell elvégezni és szerintem ezt máshogy nem lehetett csinálni. Fontos volt, hogy rendszeresen találkozzam a beosztottaimmal, rengeteget utaztam, előfordult, hogy 1 héten belül három országot jártam meg. Egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok épp.

Nagyvilági életet éltem. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy nagyon jól él, nagyon jó helyeken eszik, jó hotelekben lakik, ami így is van, csak közben álmatlanul alszol, üres lakásba mész haza, meetingről meetingre jársz, és már azt sem tudod egy idő után fiú vagy-e vagy lány.

Amikor ilyen gyorsan él az ember, általában jön valami, ami megállásra készteti. Nálad mi volt ez a pont?

Egy toxikus kapcsolat. 2017-ben jött egy lehetőség, hogy pár hónapra Afrikába kellene utazni munka ügyben. Ez pont kapóra jött, mert akkor próbáltam kikeveredni ebből a katasztrofális kapcsolatból. Elmentem Afrikába és ott történt velem valami. Egy barátomon keresztül megismertem egy sámánt, aki elindított a változás útján. Részt vettem egy szafari programon, ahol belém csapott az érzés, hogy olyan, mintha otthon lennék. Eszembe jutott, mennyire szerettem a vadállatokat gyerekként, és hogy szinte mindent tudok róluk.

Elmentem egy gorilla-lesre a természetes közegükbe és ott elszakadt nálam gépszíj. Sorsfordító hatással volt rám a gorillákkal való találkozás.

Mi történt ott pontosan?

Gondolj bele, hogy ott vagy az igazi vadonban, mert ez nem egy rezervátum, nem egy állatkert, hanem valóban a természetes közegükbe, otthonukba mész közéjük. Természetesen megvannak a biztonsági protokollok, szakképzett vadőrök járnak ki a dzsungelbe, hogy gorillák szokják az ember jelenlétét, de mégiscsak ott vagy a dzsungel közepén, ahol egyszer csak ott van egy gorilla család. Te pedig ülsz és figyelsz.

Megértettem, hogy nem támadnak, ha mi nem adunk rá okot. Számos oka lehet, ami triggerelheti őket a támadásra, de ha te okosan, megfontoltan és tisztelettel viseltetsz feléjük, akkor nem fognak bántani. Akkor még nem értettem mi vonz a vadállatokban. Miután elkezdtem őket hivatásszerűen fotózni, rájöttem, hogy az őszinteségük. Azóta például már nem annyira szeretek embereket fényképezni.

Az állat valóban azt adja, ami van. Lehet, hogy éhes, lehet, hogy széttépett előtted egy állatot, lehet, hogy a kicsinyét puszilgatja, nyalogatja, védelmezi. Annyira őszinte érzelmek és működési mechanizmusok, ami számomra nagyon új és tetsző közeg volt egy vállalati, profitorientált, önérdek érvényesítő közeg után.

Furcsa lehetett mindezt megélni a felgyorsult, kicentizett multis közegből kiszakadva.

Igen! Miután visszajöttem, rá kellett döbbennem, hogy amikor ott vagyok, megnyugszom, nem sietek, nem érdekel a telefonom. Akkor olyan dolgokat élvezek, ahogy fújja a szél a hajam, hogy süt a Nap. Ezek nagyon alap dolgok és valójában ezt kellett felismernem, hogy vissza kellett térnem ezekhez a nagyon alapvető elemekhez és nyers élethez, hogy visszataláljak magamhoz és megtaláljam ki is vagyok, mit is akarok képviselni.

Úgy tűnik, hogy ez végülis jól sikerült!

De nem egyből! Többször megjártam Afrikát és minden egyes hazatérés után ideig-óráig jól voltam, majd visszatértem ugyanabba a működési mechanizmusba. Egy idő után azon kaptam magam, hogy útról útra élek. Hogy az éltet, hogy mehetek vissza, viszont a köztes időben, amit itthon munkával töltöttem, csak túléltem.

2019 májusára volt betervezve a következő utam. 2018 év végére megint nagyon elegem lett mindenből. Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára elutazom, majd ott újra átgondolom az életem, feltöltődöm és eldöntöm, hogy mit szeretnék. Majd egyik nap úgy keltem, hogy oké, akkor most legyél tök őszinte magadhoz! Ezt csinálod már kb. 2 éve, hogy majd jobb lesz, majd jobb lesz, de nem lett jobb. Nem tudtam nem 100%-ot beletenni a munkámba, nem így neveltek.

És akkor ott rájöttem, hogy nem fogok tudni szignifikáns változást elérni az életemben, ha ezt a munkát csinálom tovább, ahogy arra is, hogy párt se fogok találni, mert nincs az az ember, aki ezt a fajta feszített tempójú életet tolerálja. Vagy ha van is, én nem arra a típusú férfire vágyom. A végső lökést az adta, hogy már nagyon kevés ember volt, aki inspirált volna és elvi szinten sem tudtam már a legtöbb dologgal azonosulni.

Ez volt a fordulópont?

Igen, még az út előtt felmondtam. 2020 januárját megint Afrikában kezdtem, másfél hónapot töltöttem kint, hat országba jutottam el. Ott már befektettem egy elég komoly fotós apparátusba. Akkor már tudtam, hogy ez nem hobbi, hanem komolyan szeretném megtanulni a fotózást. Amikor hazajöttem, beütött a covid. Hazaköltöztem a szüleimhez vidékre és ezt az időszakot arra használtam, hogy tanuljak a fotózásról. Képzéseken vettem részt, elkezdtem feldolgozni a fotóimat, amiket kint készítettem.

Június környékén elindítottam a Roaringsunrise nevű Instagram oldalamat. Majd történt egy visszaesés, elvállaltam egy régi életemhez köthető munkát, de hamar rájöttem, hogy ez már tényleg nem én vagyok. Az új életemet végül 2021 januárjától datálom. Megint Afrikában kezdtem az évet. Ez a rutin bejött.

Mennyire volt nehéz lassabb tempóra váltani? Mert azért a pörgő életmód is egyfajta addikciót okoz.

A tavalyi évem arról szólt, hogy nyugodjak le végre. Nagyon nehéz lejönni erről az életmódról. Hirtelen átváltani a reggel hattól késő estig pörgésből abba, hogy mostantól nem kell rohanni, ez idő és nem könnyű.

Az ember kezdetben küzd önmagával, mert azt érzi, nem produktív, nem tesz hozzá semmit az élethez. Mindig türelmetlen voltam, mindig az volt bennem, hogy menjük, haladjunk, aztán mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy hova rohanok? De sosem jött rá válasz.

Mi a legnagyobb tanítása számodra ennek a váltásnak?

Azzal kezdeném, hogy első körben kialakult bennem egy nagy ellenállás a régi életemmel szemben. Volt bennem sértettség, fájt az élet. Majd elkezdtem vizsgálni miért érzem ezt. Hisz jó voltam abban, amit csináltam, szerettek a kollégák és én is szerettem őket. De eljutottam egy kiégési pontra.

Aztán rájöttem, hogy valójában szerettem emberekkel foglalkozni és elkezdtem keresni magamban, hogyan tudom a régit és az újat, ezt a két látszólag idegen világot összehozni. Kutattam magamban, hogy egyáltalán mit szeretek annyira az állatokban, a vadonban.

Mert persze, az ember szeret túrázni, kirándulni, de én oroszlánokat fotózók félelemérzet nélkül. Minél közelebb kerülök hozzájuk, annál boldogabb vagyok. Olyan nyugalomban vagyok köztük, mintha oda tartoznék. Vagyis oda tartozom, mert ott meg tudok élni valamit, ami máshol nem ment.

És akkor rájöttem, hogy mindig nehezemre esett kifejezni az érzéseimet – az állatok ezt tanították meg nekem. Ők nagyon tiszta, őszinte és nyers módon élik meg az érzéseiket. Okosak és ösztönösek. Az ő világukban mindennek megvan az oka.

Egyre többet tanultam a szociális berendezkedésükről, az ökoszisztémáról. Hogy a kismadár, miért ül a víziló hátán, vagy miért húzogatja ki a zsiráf haját. Egyszercsak észrevettem az analógiát: együttműködések, szimbiózisok, kollaborációk, vezetői stílusok. Csak mi emberek eltorzítjuk ezt a rendszert. Pedig ugyanúgy, ahogy a szavannán, egy vállalati környezetben is minden a túlélésről szól. Ez nagy felismerés volt.

Mi az, amiben gyökeresen megváltozott a hozzáállásod, amióta a lassabb életet választottad?

A multi világban mindig erősen kihangosították, hogy mennyire fontos a munka-magánélet egyensúly fenntartása. Szerintem ez a kifejezés már úgy, ahogy van nem jó. Nem jó a sorrend. Ez a kifejezés azt indikálja, hogy a munka fontosabb és minden mást ahhoz kell igazítani.

Szerintem az életet holisztikusan egy egységként kell egyensúlyba helyezni. Van, amikor a munka hangsúlyosabb, van, amikor a család és van, amikor összepakolsz és elmész, mert erre van szükséged. Adott élethelyzetekben változik, hogy mi a prioritás. A természetben ez az egyensúly is tökéletesen ki van találva.

Ott vannak például az elefántok, akik vegetáriánusok, sokat vándorolnak és mindig nagy területet járnak be, hogy friss ételhez jussanak. Emellett viszont nem túl jó az emésztési rendszerük. Azért is esznek sokat, mert kevés részét tudják feldolgozni annak a tápláléknak, amit bevisznek. Viszont semmi sem megy kárba. Mert, ami a másik oldalon kijön belőlük, az számos más állatnak jelent táplálékot azon a feldolgozottsági szinten.

Ahogy az oroszlánok sem ölnek csak úgy hobbiból. Akkor ölnek, amikor éhesek. Az egész ökoszisztéma, az egész körforgás nagyon okosan van felépítve. Mindenkinek megvan a helye a rendszerben és neked magadra kell fókuszálnod, a saját igényeidre ahhoz, hogy jól tudd teljesíteni a szerepedet ebben a rendszerben.

A kismadár sem gondolkozik el, amelyik épp megeszi a rinocérosz bőréről a  parazitákat, hogy fontos-e, amit csinál, vagy miért ez az ő feladata, csak csinálja, mert ez az ő rendszerének az része. Ha nem tenné, elszaporodnának a kórokozók a rinocérosz bőrén, ami megbetegedést okozhat azaz borulna a rendszer.

Az állatok nem címkéznek, ellentétben velünk. Amíg mi címkéket teszünk az emberekhez és azokhoz a címkékhez osztályzások is tartoznak, addig nem értjük a rendszert és az egyén fontosságát.

A másik ilyen szembetűnő változás, vagyis inkább tanítás, amit az állatoktól kaptam, hogy a legtöbb állat tartalékolja az energiáját ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki magából, ellentétben velünk. Nem pazarolnak, mindennek megvan a helye és az ideje.

Én pont az ellenkezőjét csináltam. Mindent csúcsra járattam. Majd csodálkoztam, hogy fáj a vállam, hogy ideges vagyok, hogy nem tudok aludni, nem úgy működik az agyam. Amióta szignifikáns időt fordítok arra, hogy sportolok, hogy alszom, hogy normálisan eszem, hogy leválasztottam toxikus kapcsolatokat, tehát tudatosan tisztítottam az életemet, az intellektuális kapacitásom látványosan megváltozott. Az embereknek igenis sokkal több időt kellene fordítani arra, hogy szeressék magukat, hogy azt csinálják, ami feltölti őket.

Úgy tudom, komoly terveid vannak a jövőre nézve, már ami a tapasztalataid gyakorlatba ágyazását illetik és ebben szerepel Afrika is. Ez már publikus?

Igen! Nőkkel szeretnék foglalkozni az életem ebben az új fejezetében. Megmondom őszintén, hogy amíg vezető voltam én sem feltétlenül voltam a legempatikusabb. Nem azt mondom, hogy nem voltam kedves, de nem biztos, hogy azt a segítséget nyújtottam a nőtársaimnak, amit kellett volna vagy megérdemeltek volna. Nem azért, mert versenyeztem velük, hanem ugyanolyan szigorúan bántam velük, mint magammal. Férfi energiából működtem. Csillagjegyem szerint oroszlán vagyok és fiúnak is vártak a szüleim.

Volt egy olyan meggyőződés a fejemben, hogy csak akkor tudok érvényesülni az életben, ha tökös, belevaló vagyok, és a lehető legjobb teljesítmény elérésére koncentrálok háttérbe szorítva a saját igényeimet. Afrika arra is ráébresztett, hogy sikert elérni másként is lehet. Ezzel a tudással és tapasztalattal szeretném segíteni a nőket és megmutatni nekik, hogy igenis lehet változni és változtatni, bármilyenek is a körülmények az erő bennük lakozik.

Példát szeretnék mutatni, mert előttem sem volt erre példa. Nagyon sok fantasztikus nő van a világban, aki könyveket ír és utat mutat, de valahogy nehezebb azonosulni velük, mert ő nem a szomszéd lány, ő már egy sikeres valaki, akivel nehezebb azonosulni annak, aki még nem feltétlenül hiszi el magáról, hogy neki is sikerülhet a változás.

Olyan elvonulásokat tervezek nőknek Afrikába, Dél-Afrikába, ahol támogató közegben találhatnak rá önmagukra. De a legfontosabb kérdés az, hogy készen állnak-e a változtatásra. Nekem a legnagyobb tanulság az, hogy amíg én nem vagyok hajlandó változni, addig semmi sem fog változni. Ragaszkodunk a szokásainkhoz, mert megtanultuk, hogy adott dolgot úgy kell csinálni. És amíg ezt a mentális ugrást nem tudja valaki megtenni, addig nem fog bekövetkezni a változás.