Sok esetben, az ünnep a legrosszabbat hozza ki valakiből, és ajándékozás helyett bántalmazás jut az áldozatnak…
Emlékszem a bántalmazásomat követő első egyedül töltött szentestémre. Egy üveg vörösborral a kezemben bőgtem, miközben a barátaim távolról tartották bennem a lelket egy-egy üzenettel. Egész este sírtam, és másnap nagyon fájt a fejem. Pedig a borból nem is ittam, csak fogtam a kezemben.
Egy év elteltével a kedvencemet főztem magamnak, szépen megterítettem, kitöltöttem egy pohár minőségi bort, és hálával a szívemben fogyasztottam el ünnepi vacsorámat. Pedig ugyanúgy egyedül voltam.
Mi történt?
Nem azért voltam akkor egyedül, mert nincs családom. Én választottam, hogy nem ünneplek velük. Nem éreztem, hogy lenne mit. Elkeseredett voltam, fájdalmaim voltak a bántalmazás folyományaként, és a családom nem tudott jól segíteni. Nem azért, mert rossz emberek, hanem mert ők sem tanulták meg, hogyan lehet jól támogatni egy áldozatot a felépülésben. Erre egyszerűen a mai napig nincs kialakult kultúránk.
Viszont a végigszenvedett karácsony alatt valami nagy ajándékot kaptam a sorstól, ami miatt a következő szentestét már egyedül is meg tudtam ünnepelni, és nagyon vártam, hogy karácsony másnapján a családommal lehessek.
Az ajándék neve: poszttraumás növekedés
A trauma egyszerű definíciója: olyan életesemény, tapasztalás, ami után már soha többet nem lesz ugyanolyan az életed, mint azelőtt. A poszttraumás növekedés lényege pedig, hogy az elszenvedett trauma utáni küzdelemben megtapasztalunk valami pozitívat, amit talán sosem láttunk volna meg a trauma nélkül.
A családon belüli és kapcsolati erőszak jellemzője többek között, hogy lerombolja a hiedelmeinket és rákényszerít új gondolkozásmódok és utak megtalálására. A támogató közeg ebben akkor is sokat segíthet, ha az erőszakhatás lélektanáról nem rendelkezik beható ismeretekkel. Sokszor elég, ha csak meghallgatják az áldozatot, ha nem ítélkeznek felette, nem hibáztatják – de ugyanakkor megteszik a szükséges áldozatot védő morális állásfoglalást.
A poszttraumás növekedés nem történik magától, és rengeteg összetevője van, ami változóként befolyásolja azt. Az viszont biztos, hogy miközben értékeljük a helyzetünket, emlékezünk, és azon tépelődünk, hogy miért történhetett meg velünk mindez, az agyunk valami csodálatos módon megkezdi a kognitív újjáépülést.
Vagyis amíg komolyan vesszük a velünk történt traumát, a folyamatos válaszkeresés közben átkereteződnek a dolgok, új sémáink alakulnak ki, és ennek eredményeképpen ellenállóbbak leszünk a nehézségekben.
Ha nem fojtjuk el a traumát, nem nyomjuk le a tudatalattiba, ha képesek vagyunk együttérezni önmagunkkal, akkor valódi feldolgozás történik, és megkezdődik a poszttraumás növekedés.
Ennek eredménye pedig, hogy jobban becsüljük az életet, értékesebb kapcsolatokat építünk ki, megváltoznak a prioritásaink, és általában véve pozitívabb attitűdünk lesz.
Összetartozás
Azon a sírós szentestén fizikailag egyedül voltam, de lélekben összekapcsolódtam azokkal a bántalmazott bajtársaimmal, akik ugyanezen már átmentek, és példájukkal bizonyították, hogy van élet a bántás után. Beléjük kapaszkodtam, és köztük találtam meg azt a reményt, ami egy évvel később már lelki béke formájában velem volt, és ami miatt tudtam,
ha egyedül eszem is a vacsorámat, mégsem vagyok egyedül.
Ők voltak azok, előttem jártak. Akik végigmentek a traumafeldolgozás összes lépcsőjén. Akik elsőként biztonságba kerültek, és el tudtak jönni a bántalmazótól. Akik megnevezték és kimondták, hogy mi történt velük. Akik visszaállították a kontrollt a saját életük felett, és akik tudtak emlékezni. Ők már elgyászolták a velük történteket, felmérték a veszteségeiket, megtanultak küzdeni és megbékélni önmagukkal.
Túlélők voltak ők, és belső szükségét érezték, hogy sorstársaikat is túlélni segítsék végtelenül nehéz helyzetükben.
És akkor, azon az egyedül töltött szentestén egyvalamiben már biztos voltam: hogyha túlélem, akkor én is a bántalmazott embereket akarom szolgálni.
Mozart zenéjére
Amikor én is megjártam a magam kálváriáját és már segítőként tettem a dolgom, kaptam egy levelet.
A nő leírta bántalmazása szomorú történetét.
Szenteste Mozart zenéje szólt, fát díszítettek, majd egy apróságon a férje felkapta a vizet, és a kisgyerekük előtt verte, rugdalta véresre és köpte le őt. Azt írta, hogy azóta nem hallgat komolyzenét, pedig régebben rajongott érte. És hogy azóta, bár eljött a férjétől, de nem ünneplik a karácsonyt.
Mélyen megérintett a levele, beszélgetni kezdtünk, és miután biztos voltam benne, hogy igazi túlélővel van dolgom, bátorkodtam megkérdezni, hogy mivel telik az ünnep, és hogyan éli meg a gyereke, hogy náluk nincs karácsony? Azt felelte, hogy a gyerek elfogadta, de minden karácsonykor felidézik azt az estét.
Én is ugyanezt csináltam pár évig a bántalmazásom évfordulóján.
Újra és újra meggyászoltam, amíg belém nem hasított, hogy minden évben azt a napot tulajdonképpen a bántalmazómnak adom. Akkor döntöttem el, hogy soha többé egyetlen napot sem szánok a traumás emlék életben tartására, csak és kizárólag a lelkem gyógyítására.
Onnantól minden évfordulót a túlélés ünnepének tekintek.
Mert bár az a nap volt az, amikor összeomlott az életem, de azon a napon kezdődött az új életem is. Fájdalmas volt, mint a születés. Újra meg kellett tanulnom járni az életben.
Ezt neki is elmondtam, de akkor nem mondott rá semmit. A következő karácsonykor azonban érkezett egy levél tőle. Azt írta, hogy hosszú évek után ismét állítanak karácsonyfát, és hogy innentől karácsonykor az életüket is ünneplik.
Minden karácsonykor eszembe jutnak, és olyankor mindig melegség tölti el a szívemet. Mert a szeretet ünnepén nem a karácsonyfa, nem az ajándék, nem a közös étkezések számítanak igazán, hanem az, hogy valaki újra hallgat komolyzenét, és hogy Mozart többé nem a verésre emlékezteti, hanem az újjászületésére. És van, hogy ehhez újra karácsonyfát kell állítani.
A túlélők példája reményt adhat mindannyiunknak a poszttraumás növekedésre – arra, hogy van élet a nehéz helyzetek után is.
Nemcsak az ismerőseinkkel való összekapcsolódás segíthet, hanem akár lelkisegély-vonalak, önsegítő könyvek is. A lényeg, hogy új utakat találjunk, ne gyászoljuk azt, ami most nem úgy van, mint eddig – mert csak később fogjuk látni, hogy amit most veszteségként élünk meg, az valójában később nyereség lehet. Mert minden nyereség, amiben nem adjuk meg magunkat.
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
