Tíz évig tartott Rékának, amíg megírta a történetét kisfiáról, Beniről, aki csak rövid ideig lehetett velük, de akitől élete legnagyobb tanítását kapta.
Patakfalvi Réka írása
Tíz év. Sok? Kevés? Relatív…
Egy gyermek számára, aki a 10. születésnapját ünnepli, biztosan sok. Hiszen kicsi életében, elgondolása szerint már oly sok minden történt vele a tíz év alatt. Egy nő számára, aki ennyi esztendőt vár gyermekre, hogy végre ő is Anya lehessen, a leghosszabb tíz év, amit csak el tud képzelni. Az én életemben az elmúlt tíz év – így visszagondolva – néha reménytelenül hosszúnak, néha pedig szélsebesen gyorsnak tűnt. De mindenképp életem tíz, legmeghatározóbb éve van mögöttem, ezt ma teljes bizonyossággal tudom. Tíz karácsony, tíz Húsvét, tíz születésnap, megannyi családi ünnep, pillanat Nélküle. De örökké a szívemben…
Sokk
2013.március 29 – hajnal 4 óra 35 perckor – világra jön első kisfiam, Benjámin.
Nem tudom, mi történik velem. Előző este vacsoránál szörnyű fájdalmat érzek a hasamban. A mosdóba rohanva konstatálom, hogy ömlik belőlem a vér. Irány a kórház. Rettegek. Mi lesz, ha….? Hívom az orvosom, de nem veszi fel, eközben Tamás száguld velem, és tudom, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én. Miért???
Az autó ülésébe kapaszkodva könyörgök Valakihez, hogy csak érjünk oda. Csak sikerüljön. Alattam egyszer csak víz. Rengeteg víz. Most már ráz a hideg. Beérünk a választott kórházunkba. Itt nem szülhetek, mert nincs koraszülött osztály. Injekció, várakozás, mentő, sziréna, indulás az ismeretlenbe.
Fekszem a hordágyon, száguld át a városon az autó, mögöttünk Tamással, a mentős szorítja a kezem, és mondja, hogy minden rendben lesz. Sok pici babát megmentettek, aki korán érkezett. Ezt állítja. És én valamiért hiszek neki. Hinni akarok. Mondogatom magamnak, hogy most erősnek kell lennem. Meg kell csinálnom. És hogy minden rendben lesz. Valamiért most ezt a próbatételt kaptam. Beérünk a kórházba, ügyeletes szülésznő fogad. Hatalmas rohangálás, mindenki siet valahová.
Nem akarom, hogy ez velem történjen meg. Nem így terveztem meg a szülésemet. Nem erről álmodtam. Mindenfélét kérdeznek tőlem, amire nem is tudom a választ. Honnan is tudnám. Előzmények? Érzetek? Miértek? Nem akarom…
”Ha reggelig bent tudja tartani, akkor van esély, hogy életben marad…” hallom az ügyeletes orvos hangját. Éjfél körül van, engem átjár valami furcsa, idegen érzés, addig még nem éreztem ilyet. Pánik. EZ a pánik.
Soha nem tudtam korábban, hogy van ilyen. Messze van még a reggel. Egyre jobban fáj a hasam, egyre sűrűbben jönnek olyan görcsök, hogy azt érzem, ez kibírhatatlan. Aztán valahogy megszokja a testem ezeket a fájdalmakat. Újra ráz a hideg. Annyira vacogok, mintha meztelen lennék a hóban. Mindenem fáj. Leginkább a lelkem. Sírni sem tudok.
Tamás szorítja a kezem, engem pedig csak ráz a hideg. Órákig vagyunk így, majd egyszer csak erősödik minden, és az az érzésem, mintha lezuhannék valahová a mélybe. Hajnali 4 óra 35 perckor megszületik Benjámin. Nem sír, csak valami halk kis nyöszörgéssel jelzi, hogy életben van. Azonnal inkubátorba teszik, és rohannak vele a koraszülött intenzívre. Meg sem nézhettem, nem szoríthattam magamhoz.
Alig hiszem el, hogy ő most tényleg megszületett. Mindössze 950 grammal és 35 cm hosszúsággal, a csodálatos, problémamentesnek hitt terhességem 27. hetében…
Elveszve
Betolnak a kórterembe, több anyuka közé, akik szintén akkor szültek. Nemsokára sorban hozzák a kisbabájukat, mindenki magához öleli a gyermekét, én fekszem az ágyamon, és akkor megállíthatatlanul elindulnak a könnyek….
Benire gondolok, hogy hol lehet most. Mit érezhet? Biztosan hiányzom neki. Hónapokig beszélgettünk, amíg a pocakomban volt. Nem ezt ígértem neki….olyan szépen megálmodtuk közösen az érkezését. Nem ez volt az én forgatókönyvem. Ordítani tudnék.
Azt sem tudom, Tamás hol van, őt mikor láthatom. Elképzelni sem tudom, hogy ő mit érezhet most. Meg akarom ölelni.
Úgy érzem, senki nem törődik a fájdalmammal. A fal felé fordulok, és imádkozom, nehogy a többi anyuka megkérdezze, hol van az én kisfiam.
Összeszedem minden erőmet, és elindulok a folyosó felé, hogy megkeressem a férjemet, és hogy kiszabadulhassak végre abból a szobából. Nem akarok ott lenni. Nem ott akarok lenni.
A folyosón dühösen rám szól egy nővér, hogy ne mászkáljak itt, és hogy azonnal mérjem meg a testhőmérsékletemet. Válaszolni is alig tudok, hogy semmim nincs. Se ruhám, se pizsamám, se lázmérőm. Sem erőm. És akkor meglátom Tamást, ott ül a folyosón, egy műanyag széken, és a padlót bámulja. Nem tudok sietni, de valahogy egy pillanat alatt ott állok előtte.
Átöleljük egymást olyan erővel, hogy szinte már fáj. Mindketten percekig zokogunk.
Kérdések, válaszok nélkül
Benit nem tudják táplálni az intenzív osztályon, mert nem bírják lenyomni a gyomorszondát. Valami elakadás van a nyelőcsövében. Kérdezgetik, hogy ezt miért nem vették észre a várandósság alatti vizsgálatok során. Nem értem az egészet. Dühös vagyok. Mit ronthattam el? Mit nem éreztem meg?
Ekkor megérkezik a nővér a koraszülött intenzív osztályról, és a tenyerembe tesz egy lenyomatot egy mini talpacskáról. Akkor még nem sejtem, hogy ez lesz az egyetlen tárgyi emlékem az első kisfiamról.
Végre bemehetünk hozzá. Korán reggel van. A nap besüt az ablakon. Mintha nem tudná, hogy életem legszomorúbb időszakában vagyok. Csak úgy mosolyogva süt, mintha mi sem történt volna.
Beni egy üvegbúra alatt fekszik bebugyolálva, és csak most döbbenek rá, hogy mennyire elképesztően pici. Csövek lógnak ki belőle mindenhonnan, és egy kicsi sapka védi az alig ökölnyi méretű fejecskéjét.
A nővér kedvesen elmagyarázza, hogy itt nem tudnak segíteni rajta, de a legjobb helyre szállítják át, feltéve, ha beleegyezzünk. A Bókay klinikán tőle kisebb babákat is meg tudnak menteni, mondja. Nincs más választásunk. Mindketten bólintunk, hogy rendben.
Húsvét van. Feltámadás. Én valami csodában bízok. Egymás kezét szorítjuk Tamással. A mentő nemsokára el fog indulni a mi kisfiunkkal. Percekkel később már az ablakból nézem, ahogy betolják őt az autóba, és teljes erőmből szorítom az ablak alatti radiátort. Nézem, ahogy szirénázva távolodik a mentő, és arra gondolok, bárcsak láthatnám még őt. Bárcsak valami varázslat történne, és hazavihetnénk őt. Bárcsak…bárcsak….bárcsak…
Bókay Klinika
A kórházból másnap, április elsején engednek ki. Napok óta semmit, de semmit nem aludtam. Le sem hunytam a szemem a kórházba érkezésem óta. Nem is emlékszem az otthonomra, az ágyamra. Igazából nem is emlékszem a „régi” életemre. Egy szempillantás alatt tűnt el. Mintha soha nem létezett volna. Enni sem kívánok. Azt hiszem, semmit nem akarok. Csak Benit látni. Nem is megyünk haza. Egyenesen a Bókay klinika felé vesszük az irányt, szakad az eső.
Félve lépkedünk a folyosón a gyermek intenzív irányába. Hosszas adminisztráció és várakozás után végre bemehetünk Hozzá. De szigorúan csak külön-külön.
Némán állok ott. Nem tudok mondani neki semmit. Azon tűnődöm, vajon mit érezhet. Tudja, hogy ott vagyok mellette? Talán azt gondolja, cserben hagytam? Esetleg haragszik rám?
Most döbbenek rá, hogy eddig azt hittem, ez csupán egy rossz álom. Fel akartam ébredni. Nem akartam, hogy ez igaz legyen. Nem is emlékszem, mennyi időt töltök bent. Az ajtóban Tamás vár. Várja, hogy ő is bemehessen a kisfiához.
Amikor magamra maradok, odalép hozzám, majd szeretettel megölel egy nővér. A szemében van minden. Bíztat, hogy mindent, de mindent meg fognak tenni érte, és hogy reménykedni kell. Hinni, bízni. Nem szabad feladni. Mert itt a legjobb kezekben van. Sokkal kisebb babákat is megmentettek.
Rengeteg sikertörténet van. Ők a csoda babák, mondja. Annyi szeretet van a szemében, hogy napok után először hajlandó vagyok hinni. Szorítja a kezem, és megígéri, hogy nem hagy egyedül. Megvárja, amíg Tamás újra itt lesz velem. Amikor látja, hogy megérkezik a férjem, csendben arrébb megy. Tamás átölel, és akkor kimegy a lábamból az erő. Térdre esek a folyosón, és hangosan, szinte ordítva zokogok.
Dr. Szabó Miklós DOKTOR ÚR
Végre otthon ébredek a saját ágyamban. Épp kel fel a nap, de még mindig borús az idő, és még mindig szakad az eső. Átmegyek a gyerekszobába, ahol már dobozokban várják a napokkal ezelőtt érkezett, új bútorok az összeszerelést. Kis csomagok barátoktól, bennük pihe puha plüss ruhák, mini cipellők, aranyos játékfigurák sorakoznak. Vajon Beni majd hazajön ide? Látni fogja ezeket a dolgokat? Megismerheti majd az otthonát? De leginkább: megismerheti majd a szüleit? Nem akarok itthon maradni. Azonnal indulni akarok hozzá.
Megérkezünk a klinikára, hogy beszéljünk a kezelő orvosával, Dr. Szabó Miklóssal, aki a koraszülött osztály vezetője. Barátságos tekintetű doktor, bekísér az irodájába, és hellyel kínál. Elmondja, hogy pontosan tudja, milyen nehéz most nekünk.
Beni állapotát ecseteli, hallom a szavait, de nem akarom befogadni. Elmondja, hogy a kisfiam agyvérzést kapott az éjszaka. Itt elhallgat. Majd folytatja azzal, hogy Beni nem fog látni, nem fog tudni járni, nem fog tudni beszélni. Patakokban folyik a könny az arcunkon.
Azt is hallom, hogy ilyenkor sok baba keringése leáll… azaz… Nem merem azt kívánni, bárcsak legyen így. Haragszom magamra, amiért ez egyáltalán megfordul a fejemben. Nem is merek Tamásra nézni. Érzem a fájdalmát, és az aggodalmát, hogy akkor velem mi lesz… mi lesz, ha ez bekövetkezik.
Szabó doktor a szemembe néz. Soha nem fogom elfelejteni azt a nézést. A szobában mindhárman ugyanazt gondoljuk. Megígéri, lehetővé teszi, hogy kivételesen együtt menjünk be az intenzív osztályra, és együtt búcsúzzunk el tőle, ha eljön a pillanat. Majd megölel. Elmeséli, ő aznap lett nagypapa, és teljes szívéből együtt érez velünk. Számomra ő a nagybetűs ORVOS és EMBER. Apa, nagypapa.
Búcsúzás
Egész éjjel forgolódok. Össze-vissza álmodok mindenfélét. Majd
egyszer csak egy addig ismeretlen hangot hallok álmomban: ne sírj, Mami!
Hajnal 4.35 perckor megcsörren Tamás telefonja. Tudom, hogy ki az, és azt is, hogy mit mond. Nem sírunk. Csak némán öltözünk, és indulunk a klinikára.
Beni fehér pólyába bugyolálva fekszik egy fehér ágyon. Már nincs rajta a sapka, és a csövek sem. Olyan nyugodt, békés, és szép. Hihetetlenül sűrű, hullámos, fekete hajkoronája van. Csak állunk ott, és gyönyörködünk a kisfiunkban. Pont olyan, mint az apukája. A keze, a lábacskája, a fejformája. (Ma is előttem van ez a kép, bármikor fel tudom idézni.)
Akkor, ott lehunyom a szemem. Elképzelem, hogy hazavihetem. Hogy a karomban tarthatom, és táplálhatom. Hogy láthatom növekedni, megtaníthatom mindenre. Az életre. Aztán egyszer csak kinyílik a szemem, és rájövök, hogy a valóság kegyetlenül átírta az álmomat. Megmásította életem regényét, elvágta a remény utolsó szálait is, és megsemmisítően szembesített azzal, hogy bár megszültem a kisfiamat, most itt kell hagynom egy idegen ágyon. Soha többé nem ölelhetem meg, és ha bármikor újra át akarom élni az anyaság érzését, azért bizony keményen meg kell dolgoznom ismét, és elképzelhetetlenül hosszú időt kell majd várnom rá.
Azt érzem, hogy szétszakadok. Kiszakad a szívem, vagy egy darabja, ami ott fog maradni a Bókay Klinika padlóján, talán örökre.
Kézen fogva sétálunk vissza az autóhoz, mintha csak egy papír aláírása miatt kellett volna bejönnünk hajnalban. A kórház előtt elhalad egy nő, babakocsit tol, mosolyogva beszél a kisbabájához. Ekkor döbbenek rá, hogy bár az én világom összeomlott, mások világa csak úgy halad tovább. Sőt, nem csupán halad, boldogan száguld.
Csalódottságot érzek. Féltékenységet. Irigységet. Haragot. Haragszom a Világra, az anyákra, akiknek van kisbabájuk. Mindenkire haragszom. Még Istenre is…
Észre sem veszem, hogy a napok óta tartó eső végre eláll, és a nap szikrázóan süt. Április 3-a van. Benjámin öt napot élt. És mi nélküle indulunk haza az otthonunkba.
2023. március 29.
Ma tíz éves a Világ egyik legbátrabb kisfiúja, aki azért érkezett a Földre, hogy szüleit jobb emberré formálja. Boldog születésnapot, Kisfiam!
Tíz éve része az életemnek pár rituálé, amely csak Beniről szól. Minden karácsonykor levelet írok neki, és elmesélem az év eseményeit. Ezek a levélkék egy szép dobozban sorakoznak, minden ünnepkor a fa alá teszem őket, és évről évre végig olvasom mindet.
Minden év március 29-én a Margit-szigetre sétálunk Tamással, és két szál fehér rózsát dobunk a Dunába.
Pont, ahogyan tettük tíz évvel ezelőtt, amikor Beni hamvait a folyóba szórtuk, épp ott, ahol futáskor megpihenni szoktunk. Ilyenkor emlékezünk, és csak ülünk kézen fogva egy padon. Az első évben, a búcsúzás után pedig vettünk egy csodaszép gyertyatartót, ez lett „Beni gyertyája”, melyet akkor gyújtunk meg, amikor lelkünknek – bármilyen okból kifolyólag – megnyugvásra van szüksége.
Beni – bár csupán öt nap adatott neki – annyi szeretetet hozott, annyit tanított nekem, mintha máig tíz évet töltött volna velem.
Megdöbbentő érzés arra gondolni, hogy az emberiség történetében szinte mindegy is, hogy valaki öt napot él, ha mélyebb nyomot hagy maga után, mint aki esetleg száz évet él. Beni egy kivételesen különleges lélek. És, bár a születését követő egy évben kifordulva magamból, elveszítve lelkem egy darabját sokszor azt éreztem, hogy soha, soha nem leszek újra boldog, valami mindig hajtott belülről, hogy újra Anya lehessek, hogy újra Életet adhassak Valakinek.
Megannyi terápia, különféle „feldolgozós és elengedős varázs módszer”, millió jó tanács, segítők és segítségek végeláthatlan kutatása után, három év, reménytelennek tűnő próbálkozás után egyszer csak valami csoda folytán megérkezett Beni kistestvére, Leo.
Nem tudom, mi kellett ahhoz, hogy újra hely legyen a szívemben Valaki számára. Biztosan segített az elhatározás, amikor megálmodtam és megalapítottam a CsodaPont Alapítványt, akikkel a Bókay Klinikának segítettem, pénzt gyűjtöttünk, és azoknak az orvosoknak, nővéreknek a munkáját támogattuk, akik annak idején minden energiájukkal és szeretetükkel azon voltak, hogy megmentsék a kisfiunkat.
Biztosan segített a családom, a barátaim, a munkám, a rengeteg segítő, a sok-sok terapeuta, akik mind mind hozzájárultak, hogy ha lassan is, de begyógyuljon az a bizonyos seb. Biztosan segített az akaratom és a hitem, amit néha ugyan elveszítettem, de valahogy mindig újra tudtam építeni.
De mindenek felett a legnagyobb hozzájárulás az élettől Tamás, aki akkor is, most is, és életem végéig a legmélyebb szeretettel, támogatással és megingathatatlan hittel áll mellettem mindenben, és csak az a fontos számára, hogy engem boldoggá tegyen.
Szóval egyszer, ugyan csak egy pillanatra, de végre nyugalomra lelt a szívem, és a testem-lelkem megengedte, hogy egy kis lélek újra engem válasszon Anyukájának. Ez lassan hét éve történt. És én újra átélhettem, hogy milyen a szívem alatt hordani egy kis életet.
Beni Húsvétkor született, Leo Pünkösd idején. Mintha csak az élet azt akarná megtanítani nekem, hogy ünnepeljem a fiaimat, ünnepeljem magamat, ünnepeljem az életet.
Leo születése után végre megtapasztalhattam, milyen hazavinni a kisbabámat, magamhoz ölelni, a karjaimban tartani, táplálni, szeretni, és elkezdeni tanítani neki az életet. Nem állítom, hogy könnyű volt. Azt sem, hogy az első perctől tudtam, hogy most rendben lesz minden, mert bizony az elején csak kétségeim és félelmeim voltak. Azt sem tudtam, vajon tudok-e jó anya lenni.
Elhinni sem mertem, hogy Ő most itt marad velünk. Elaludni is féltem, mert nem tudtam, hogy amikor felébredek, még életben lesz-e. Hogy őt is elveszi-e az élet tőlünk… Hosszú idő volt, sok fájdalom, sok sírás, sok szorongás, sok-sok kérdés.
Azt hittem, majd egyszer csak – mint egy varázsütésre – úgy ébredek, hogy már jól vagyok, nincs bűntudatom (magam sem tudom, miért), és már „feldolgoztam a kisfiam elvesztését”. De ez nagyon sokáig nem történt meg.
És ma már tudom, hogy – abban az értelemben, ahogyan én elvártam magamtól éveken keresztül – feldolgozni nem fogom tudni soha. És nem is kell. Inkább valahogy beépíteni az életembe, elfogadni, hogy ez az én történetem.
És ugyan nem én írom a forgatókönyvet, tőlem függ, hogyan készítem el belőle életem filmjét. A szereplőket és az eseményeket sem én válogatom, de igen is én határozhatom meg, milyen szemüvegen keresztül nézem. Van, ami a mi döntésünk, és van, amire nincs hatásunk. Azt kell tudnunk megkülönböztetni, hogy mikor melyikkel szembesít az élet.
És bár Leo személyében életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam, sokáig mégsem mertem önfeledten örülni az anyaságnak.
Nem mertem elhinni, hogy ezt én is megtapasztalhatom, és nem kell újra fájdalmas árat fizetnem érte. Tíz év kellett. Sok-sok szenvedés, rengeteg önismeret, embertelen munka és energia. Küzdelmek és félelmek. Harc önmagammal.
Elmondhatom, hogy életem legmeghatározóbb tíz éve van mögöttem. Már nem akarom kitörölni, nem akarom megmásítani. Nem csinálnám másként. Hatalmas ajándékot kaptam. Önmagamat. Köszönöm Nektek, fiúk! Tamás, Leo és Benjámin. Szeretlek Benneteket. Örökkön örökké…
Szeretet és hála
Mélyen hiszek a szeretet és a hála erejében, a körforgásban, és abban, hogy ezen érzések elengedhetetlenül hozzátartoznak egy összetört szív gyógyításához. Jobban, mint bármilyen gyógyszer, módszer, terápia, vagy önsegítő könyv. És sajnos ma már azt is tudom, hogy kikerülhetetlenül fontos tényező az idő.
Közhely, hogy begyógyítja a sebeket, össze is szorult a gyomrom azokban az években, amikor bárkitől jó tanácsként ezt hallottam, miközben reménytelenül vártam, hogy megnyugodjon a lelkem, és megérkezhessen Leo. Türelmetlen voltam, és tényleg nem akartam meghallgatni többször, hogy mindennek oka van, és mindennek eljön az ideje. De az élet egyik legnagyobb igazsága, hogy vannak dolgok, amelyeket nem mi irányítunk, bármennyire is szeretnénk.
Tudom, hogy Beni hálás nekünk azért, hogy elég erősek voltunk őt elengedni, és ezért küldte nekünk a kistestvérét. Boldog vagyok, hogy Leo ilyen különleges kisfiú, és nem tudom elégszer megköszönni neki azt a szeretetet és tanítást, amit tőle kapok. Tudom, hogy ő pedig azért hálás nekünk, mert értjük az ő érzékenységét, és feltétel nélküli szeretettel, bizalommal támogatjuk őt céljai elérésében.
Hálás vagyok Tamás szerelméért, azért a bástya erősségű érzelmi biztonságért, amivel mellettem áll mindenben. Tudom, hogy ő is rám támaszkodik, hisz számára én vagyok a TÁRS, ahogyan számomra ő.
Szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhatom ennek a körforgásnak az erejét, az adok-kapok fontosságát, a szeretetet, amelyben részem van.
És végül, de nem utolsó sorban hálás vagyok magamnak azért, hogy ma itt vagyok, hogy képes vagyok „átlépni” saját magam, hogy a végén soha nem adom fel, hogy tíz év után papírra tudom vetni a történetünket, és meg merem osztani Veletek.
De leginkább azért vagyok hálás, mert megleltem a Boldogságot.
Kiemelt kép: Patakfalvi Réka képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
