Egy kis magyar családi vállalkozás, amely pirospaprikával fűszerezi a britek gasztronómiáját, magyar szalámit varázsol az asztalra, hazai édességgel csempészik egy kis örömet a mindennapokba és magyar borral száműzi a bánatot. Gyenes Mónika és fia, Kopácsi Zoltán, a Best of Hungary tulajdonosainak története.
Bill Gates amerikai üzletember egy magyar szarvasszalámiért, Boris Johnson brit miniszterelnök pedig a magyar pisztrángért van oda, és egyre többen fedezik fel maguknak a magyar kaviárt is, a szarvasgombáról nem is beszélve. Amióta pedig Gyenes Mónika és fia, Zoltán Walesbe költözött, egyre több walesi díszíti a karácsonyfáját szaloncukorral is, kóstolja meg a Magyarországról származó mézet, bort, lekvárt és minden olyan kiváló minőségű élelmiszert, amelyet Nagy-Britanniában egy kis, 2016-ban alakult családi vállalkozás, a Best of Hungary csempész be a mindennapokba, hogy a szigetországban is rácsodálkozhassanak arra, hogy micsoda ízletes kincseink vannak.
Gyenes Mónika elismert fogorvos, keresett szakember volt Magyarországon. Nemcsak egy gyerekfogászati praxisban dolgozott, hanem részt vett a tudományos életben is, könyvet írt, fejezete jelent meg egy amerikai szakkönyvben, kongresszusokra járt, előadásokat tartott, elemzett, egészségpolitikai koncepciókat dolgozott ki és kitartóan harcolt, küzdött azért, hogy mindenki megértse, milyen fontos lenne a prevenció. Főleg az elmaradottabb térségekbe igyekezett információt vinni, felvilágosítani, megtanítani mindenkit a helyes száj-és fogápolásra. Annyi minden megelőzhető lenne szűréssel – sóhajt, de ehhez akarat kell és program.
– Ebbe fáradtál bele? Ezért jöttél el 15 évvel ezelőtt?
Mónika: Úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem, hogy kiraboltak, amikor nem sikerült keresztülvinnem a gondosan alátámasztott prevenciós programot. Nagyon hittem a megelőzésre hangsúlyt fektető fogászati elképzelésben, ingyen csináltam, zsebből fizettem a külföldi konferencia-utazásaimat. A prevenció megtérül – ismételgettem, de hiába. A rengeteg szájüregi rák, a szuvasodás, a fogak elvesztése megelőzhető lenne. Nevelni kell és ismeretet terjeszteni – ez a kulcs. Oda kell menni az emberekhez és el kell mondani, hogyan lehet elkerülni az egészségkárosodást. Ha kiszűröm a szájüregi rákmegelőző állapotot, akkor azt nem kell megműteni és kezelni később az intenzíven. Ez mindenkinek jó. Mindent alátámasztottunk, kimutattunk, elmagyaráztunk – nem érdekelt senkit.
140 ezer forint volt az adjunktusi bruttó fizetésem, három állásom volt, hogy megéljünk. Továbblépésre nem volt lehetőségem. A fiamat a bébiszitter és a takarítónő többet látta, mint én – ez így tarthatatlan volt, ebből a mókuskerékből ki kellett szabadulni. Megkeseredett ember lennék, ha otthon maradtam volna. A fiam, Zola akkor volt 13 éves és az első perctől kezdve biztatott, hogy menjünk, minden rendben lesz. Voltak azért nehéz perceink, de most itt ülünk és beszélgetünk – végül minden jól alakult.
Walesben nyáron mentem nyugdíjba megyei szakfelügyelő fogorvosként. Egyébként a prevenciós programmal itt is megpróbálkoztam, de itt is falakba ütköztem, ez valahogy senkinek sem az érdeke. Már nem tudom megváltani a világot.
Nem volt egyszerű a nagy váltás
– Végleg elköltözni abból az országból, ahol születtél sosem könnyű. Sok mindent fel kell dolgozni, el kell engedni – nem egyszerű.
Mónika: Nagyon nehéz, de a családi vállalkozásunk – és erre később jöttem rá -, ebben is segít. A Best of Hungary enyhíti a honvágyamat, ugyanakkor kifejezi a mélységes szeretetemet Magyarország iránt. A cégünk ugyanis nem egy egyszerű élelmiszerkereskedés, hanem ebben én magam is 100%-ig benne vagyok. Benne vannak az érzéseim, a helyismeretem, az ízlésem, a tudásom, és természetesen benne van Magyarország ezeréves történelme, a magyar ízek, a gasztronómia tisztelete. Ennek népszerűsítése, megkedveltetése, megismertetése szép és szívet melengető feladat.
– Mikor fogalmaztad meg magadnak, hogy a Best of Hungary számodra a kötődést jelenti Magyarországhoz?
Mónika: Amikor létrehoztuk, még nem tudtam. Amikor közeledett a nyugdíj, elkezdtem azon gondolkozni, hogy mivel tudnék foglalkozni a nyugdíjas éveimben, és hogyan tudnék bevételhez jutni. Gondoltam, milyen jó ötlet, hogy kis termelői piacokra járok majd, és magyar finomságokat árulok. Kiegészítő keresetként gondoltam akkor még csak erre a vállalkozásra, amely aztán alaposan kinőtte magát nemcsak vállalkozásként, hanem arra is rájöttem, hogy ez a lelkemnek is fontos, elszakíthatatlan kapcsolatot jelent számomra a hazámmal.
– Ketten viszitek az üzletet, anya és fia. Mindig is így terveztétek?
Zola: Nem, nagyon nem. Amikor édesanyám kitalálta ezt a nyugdíjas projektjét, én éppen a PhD-mre készültem és egyetemi karrierben gondolkodtam. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem tartottam jó ötletnek. Gondoltam, ez mindössze egy hóbort, azonnal le akartam beszélni róla.
Többször felajánlottam, hogy a félretett pénzemből inkább megveszem tőle az összes terméket, csak hagyja ezt abba – ennyire nem hittem ebben a vállalkozásban. Ezen túl pedig féltettem, aggódtam érte, mert nagyon más ez a terület, mint amihez ő orvosként, főorvosként szokott. Egyébként rajtam kívül mindenki: könyvelő, ügyvéd, bankos, amikor meghallotta a tervét, izgalmasnak találta.
Mónika: Helyi fesztiválokon kezdtük el kínálni a magyar élelmiszereket. Kivettünk egy kis standot a piacon, kitettük a krémeket, lekvárokat, mézeket, paprikát, és én csak meséltem, meséltem lelkesen mindenkinek a finomságokról, Magyarországról, a termelőkről. Eleinte kizárólag azért vettek tőlünk, mert szerettek engem, ismertek, hiszen én kezeltem őket, én voltam a fogorvosuk. De láttam, hogy ez így kevés lesz, nem tud csak erre alapozva beindulni az üzlet.
Zola: Édesanyám ezeken a piacokon láthatóan kivirult, jól érezte magát, mert jól bánik a személyes kapcsolatokkal. Szeret mesélni, beszédbe elegyedni, és az emberek is jól reagálnak rá, szeretik őt vagy hamar megkedvelik. Én nem ilyen vagyok, én inkább online intézem a dolgaimat, csak emberekkel ne kelljen érintkeznem!
Fejest ugrani a családi vállalkozásba
– Mikor változott meg a véleményed a családi cégről?
Zola: Ezzel párhuzamosan az egyetemen, a PhD képzés keretében elkezdtem közgazdaságtant tanítani. A kurzus vége felé állást ajánlottak nekem. Ez volt az a sorsfordító pillanat, amikor igazán magamba néztem és hirtelen rádöbbentem, hogy mit akarok és mit nem. Ez egy péntek este volt, hazamentem, este 11-kor édesanyám elé álltam, és elmondtam, hogy szeretném én vezetni a céget. A tudásom megvan hozzá, és már nem tudom magam elképzelni a felsőoktatásban. Akkor újult erővel kezdtem el kidolgozni, hogyan is lehetne felfuttatni úgy a céget, hogy az ne csak mellékállás és mellékkereset legyen, hanem meg is tudjunk belőle élni.
Mónika: Mi ketten kiegészítjük egymást a cégben is, és abszolút bizalom van közöttünk.
Zola: Közben az is kiderült, hogy mégsem való ez a munka egy nyugdíjasnak, mert hiába szereted, amit csinálsz, nehéz fizikai munka is egyben a kocsiba be- és kipakolni a több száz kilós csomagokat. Húzod a dobozokat, a végén visszapakolod, amit kell. Így szép lassan elkezdtük kiépíteni az online felületünket, amely most a koronavírus lezárások miatt fel is ívelt és egyre jobb a forgalmunk.
Mónika: Emlékszem, amikor a vállalkozásunk elején elkezdtük tesztelni az élelmiszereket. Nagyon tanulságos volt. Többször előfordult, teljesen határozott voltam abban, hogy valami ízleni fog a vevőknek és aztán egyáltalán nem aratott tetszést. Az angolok, főleg a walesiek azonban nagyon udvariasak, és ahelyett, hogy azt mondanák, hogy köszönöm, nem ízlik, mindössze annyit jegyeznek meg, hogy „hm, nagyon érdekes” – na, ilyenkor tudjuk, hogy baj van.
– Hogyan keresitek és találjátok meg azokat az élelmiszereket, amelyekkel aztán foglalkoztok?
Mónika: Barátnőket kérek meg, hogy vegyék meg és küldjék ki nekünk azokat az élelmiszereket, amelyeket meg akarunk kóstolni vagy maga a termelő ad mintát. Na, itt, már a kóstoláson körülbelül a 40%-a a termékeknek elvérzik.
Miért?
Zola: Sajnos sokszor nem elég ízesek. Rengeteg lekvárt teszteltünk. Még most is emlékszem, ahogy nekikezdtem a kóstolásnak, előttem ott állt vagy 12 üveg lekvár, és szinte mind ehetetlen volt. Valami mellékíz volt bennük, sem a gyümölcs aromája, de még a cukor íze sem jött át. Hasonlóval szembesültünk, amikor tésztaszószokat, paradicsomszószokat teszteltünk. Nem találtunk átütőt. Sem a fűszerezés nem volt harmonikus, de még a paradicsomot sem éreztük igazán. Pedig nagyon hittünk bennük, itt azonban nem számított elég intenzívnek az ízük, talán azért, mert például a marhát vízben főzik ki, ahhoz pedig valami nagyon erős ízvilágú öntet kell, hogy ízt adjon annak a marhahúsnak.
Mónika: Először ketten kóstolunk, aztán bevonunk szakértőket is. Olyan sok éve élünk itt, hogy már tudjuk, hogy mit szeretnek a britek, azaz mit lehet eladni és mit nem, függetlenül attól, hogy otthon sikeres-e a termék vagy sem.
Nem mindig értjük a külföldi piacot
– Pedig sok olyan finomság van otthon, ami tényleg jó, finom, aztán elétek kerül, és lehet, hogy ti majd mégis nemet mondtok. Hol lehet a hiba?
Mónika: Ott, hogy Magyarország gasztronómiai szempontból zárt és kicsi. Otthon az is elég lehet, ha valaki mondjuk egy külföldi tapasztalatszerzés után hazamegy, majd elkezd zöldséget termelni, szószt készíteni, és azt a kis mennyiséget a környéken meg is veszik. A külföldi tapasztalat és egy jó háttértörténet jó reklám. Itt ez kevés.
– Sok esetben nem elég jó szerintetek a csomagolás. Mit lehet tenni?
Zola: A csomagolást és a designt azután vizsgáljuk, miután eldöntöttük, hogy ízlik-e vagy sem az az élelmiszer, majd ellenőriztük az összetevőket, mert csak olyan terméket hozunk be, amely nincs tele tartósítószerrel meg egyéb felesleges vegyi anyaggal. Ha a tesztelt élelmiszer ezen a két szűrőn átment, akkor jön a csomagolás.
Mónika: Némelyik design nagyon jól ki van találva, sok azonban igénytelen. Van olyan, hogy megfogod a papírcímkét, és már jön is le a betű. Látszik, hogy a design-t nem gondolták végig vagy nincs is. Az olasz termékeknél figyeltem meg, hogy egy átlagos minőségű termék is olyan szépen van csomagolva, hogy azon nyomban meg akarom venni.
Nehezen tudom elmagyarázni a magyar partnereinknek, hogy ebben az országban minden kapható, bővelkedik a brit piac a finomságokban. Nekünk forgalmazónak és nekik, termelőknek az a feladatunk, hogy meggyőzzük a vásárlókat, hogy miért a mi termékünket vegye meg, és általában miért akarjon magyart venni. Ráadásul a magyar termékek hátrányból is indulnak, mert a tapasztalataim szerint rögtön a nem túl vonzó Kelet-Európával azonosítják azokat, hiába magyarázom, hogy nem Kelet- hanem Közép-Európa. Ezt még személyesen akár élvezetesen el is tudom magyarázni, de az online boltban erre már nincs lehetőség. Szóval abból a burokból is ki kell törni, ami a kelet-európaiságra rárakódott és Magyarországgal azonosítják.
Zola: A vásárló ráadásul pár másodperc alatt dönt. Ezért is lenne nagyon fontos a jó design, mert az az első dolog, amelyet meglát és megragadja vagy éppen hidegen hagyja. Arról nem is beszélve, hogy főleg mobilon böngésznek az emberek, szóval még a telefon kis képernyőjén is ellenállhatatlannak kellene lennie a terméknek.
– Mi történik, ha egy élelmiszer átmegy a legtöbb szűrőtökön, de fennakad a csomagolás-vizsgálaton. Elfogadják a javaslataitokat általában?
Mónika: Sokan ragaszkodnak az eredeti design-hoz, mert nekik tetszik, és esetleg otthon működik. Most már azonban, hogy több éve vagyunk a piacon, és a partnereink látják, hogy jószándékkal és a tapasztalataink alapján javaslunk változtatásokat, már nyitottabbak arra, ha visszajelzünk valamit.
Sokat hallottuk a cégektől, hogy ők már régen készen állnak az exportra. Aztán amikor belemegyünk a részletekbe, kiderül, hogy azt gondolják, hogy ami működik belföldön, az ugyanúgy működik majd külföldön is.
Zola: Emlékszem, hogy eleinte mi magunk ragasztgattuk éjszakánként a kiegészítő címkéket a termékekre, mert alapvető információk hiányoztak róla. Aztán olyannal is találkoztunk, hogy amikor elértük egy cégnél, hogy legyen angol nyelvű címkéjük is, kiderült, hogy megkérték az utcában, a szomszéd néni angol szakos lányát, hogy segítsen a fordításban. Hát, mit mondjak…nem sült el jól.
Mónika: A másik félreértés, amikor a borász azt mondja, hogy a „bor eladja magát, nem kell ide ilyen-olyan reklám, design, angol nyelvű címke”. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez sajnos nem igaz. Az a tapasztalatunk, hogy sem a bor, sem más, nem adja el magát. Sokat kell dolgozni, és akkor megveszik.
Magyar szaloncukor a walesi karácsonyfákon
– Mi az, amit nagyon félreértünk otthon? Amiről azt hisszük, hogy kiváló, de ti tudjátok, hogy nem az.
Mónika: A Hungarikumokat egyáltalán nem értik külföldön. Otthon ez egy brand, belföldre működik is, pedig pont, hogy külföldre szánnák, ott azonban ismeretlen. Szerintem olyan szót és márkajelzést kellene találni, ami egyértelműen jelezné, hogy nemzetközi piacon is alkalmas magyar termékről van szó.
– A Great Taste nevet azonban mindenki érti és értékeli Nagy Britannia-szerte. Hogy kapcsolódik hozzátok a Great Taste Awards, amelyet az élelmiszerek Oscar-díjának is szoktak nevezni?
Mónika: Ez egy nagyon neves és elismert versenye az élelmiszereknek. Évente mindössze 200 termék érdemelheti ki a körülbelül 20 ezerből a Great Taste 3 csillagot, amely a verseny csúcsa.
A honlapunk már megvolt, de akkor még semmit sem adtunk el online, hanem csak a piacokon kereskedtünk, amikor is az egyik termékünk három csillagot nyert a Great Taste-n (1, 2 vagy 3 csillagot lehet elnyerni a versenyen.) Abban a pillanatban indult be az internetes felületünk. 10 percenként jött az értesítés, hogy megint eladtunk a díjnyertes élelmiszerből. Kiderült, hogy a Sunday Times lehozta a nyertesek listáját, és azt, hogy hol kapható az adott élelmiszer.
Zola: Abban a pillanatban jöttünk rá, hogy ez a kulcs: a Great Taste Awards. Ezen kell megmérettetni a magyar termékeket, mert ez, az élelmiszerek Oscar díja mindenki számára érthető. Ez óriási elismerés. Amelyik élelmiszer ezt megkapja, azonnal a kifinomult, újdonságokat kereső, gasztronómiában jártas emberek érdeklődésének középpontjába kerül, akik nem elsősorban az árat nézik, hanem a minőséget és a különlegességet keresik. Néhány magyar csokoládé manufaktúra már korábban felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket, de a többi élelmiszer nem, mi ezen akarunk változtatni.
– Nem akartok azonban itt megállni, a Great Taste szervezetet magát is jobban be akarjátok vonni a magyar élelmiszerek megjelenésébe a brit piacon.
Mónika: A Great Taste kitalálójánál és tulajdonosánál szeretném elérni, hogy legyen egy magyar Great Taste alzsűri. Tréningekkel is szeretnék segíteni a magyaroknak, hogy világos legyen, hogy az exportra termelés nagyon más, mint az otthoni piacon jelen lenni. Az, hogy ha nekünk otthon ízlik valami, még korántsem jelenti azt, hogy az ízlik külföldön is. Át tudnám adni, hogy mi az, ami sikeres és az mitől sikeres. Több gasztronómiai szakmai társaságba is beléptünk, képzéseken veszek részt, hogy minél tájékozottabb lehessek, tudjam, hogy mi várható, így 1-2 évszakkal előre tudok gondolkodni, és jobb tanácsot tudok adni a hozzám fordulóknak.
Zola: 140 termékünk van, ennek körülbelül 40 százaléka nyert csillagot, és ez nemsokára változni fog, mert idén 63 élelmiszert adtunk be a versenyre, ősszel döntenek majd arról, hogy melyik hány csillagot kap.
Mónika: Nagyon sokat számít ez a díjazás. Látjuk az eladási számokon, hogy amint megjelenik a nyertes lista, nagy mértékben emelkedik a díjazott termékek vásárlása. Sok szaklapban lehozzák, rengeteg látogató keresi az újdonságokat a Great Taste honlapján is. Az igazi ínyencek alig várják, hogy végre megkóstolhassák az idei újdonságokat.
Walesben Michelin csillagos étteremben is megtalálhatóak a Best of Hungary élelmiszerei és borai. Csúcsgasztronómiát árulunk azoknak, akik a minőséget keresik.
A walesi karácsonyfákon magyar szaloncukor lóg
– Ha már a különlegességeknél tartunk, ti is forgalmazzátok azt a szarvasszalámit, amely Bill Gates kedvence.
Mónika: Egy tehetséges fiatalember gyártja ezt a bizonyos 100 százalékos szarvasszalámit. Luxusjachtokon dolgozott, és így ismerkedett meg a Gates családdal, egyszer ő volt a szakácsuk pár hétig egy mediterrán nyaraláson. Gondolta, veszi a bátorságot és megkínálja a maga készítette szarvasszalámival Bill Gatest, akinek annyira ízlett, hogy a mai napig szállíttat belőle.
– Már említettük a magyar kaviárt, amelyet szerintem nem sokan sorolnának a jellegzetes magyar ételek közé.
Mónika: Pedig isteni! Győr mellett, Kisbajcsról hozzuk a kitűnő minőségű kaviárt. Az 50-es évek óta létezik az a halászati szövetkezet, amelyiktől beszerezzük. A 2010-es évek elején európai uniós pénzből elkezdték visszatelepíteni a Dunába a vizákat, a kaviár pedig tulajdonképpen csak melléktermék.
– Hogy találtál rájuk?
Mónika: Állandóan figyelem, hogy mi történik a gasztronómiában és bújom az internetet.
Amikor felvetettük az ötletet, hogy kihoznánk a brit piacra a kaviárt, nem hittek benne, mert az a tévhit uralkodott, hogy az orosz maffia uralja ezt a piacot és képtelenség bejutni. Mi ezt megcáfoltuk, mert soha semmi problémánk nem volt és nagyon sokan veszik.
– A magyar szarvasgomba is egyre nagyobb figyelmet kap.
Mónika: Azok az országok, amelyekben régen sok szarvasgomba termett, ma már a klímaváltozás miatt túl melegek, például Olaszország. Most már sok olasz termékben is magyar szarvasgomba található. Az európai uniós jogszabály szerint pedig, ha ott rakják üvegbe, akkor az olasz terméknek számít, hiába nem olasz, hanem magyar gomba van benne. Hasonló a helyzet a francia libamájkonzervekkel, amelyek nagy része valójában magyar libamájat tartalmaz, csak Franciaországban dolgozzák fel.
– Azt is említsük meg, hogy kis túlzással a walesiek nektek köszönhetik, hogy édesebb a karácsonyuk…
Mónika: A szaloncukor szinte teljesen ismeretlen volt Nagy-Britanniában, Walesben pláne. A kereskedők ennek ellenére magabiztosak voltak, hogy el tudjuk majd adni ezt az itt furcsának számító édességet, hiába mondtuk, hogy itt az emberek nem tesznek a fára csokoládét. A karácsonyi vásárokon jól is ment az üzlet, mert tudtam hozzá mesélni és magyarázni. Utánanéztem ugyanis, hogy Viktória királynő német származású férje, Albert herceg volt az, aki meghonosította a karácsonyfa-állítás tradícióját, és azt, hogy díszeket teszünk a fára. Ekkor, egy rövid ideig még a szaloncukor is megjelent, aztán egyszer csak eltűnt. Nekem azonban több sem kellett, hiszen ez elég volt arra, hogy ezt mondjam: íme most Magyarországról visszahozzuk ezt a viktoriánus tradíciót. Amíg ez működött a piacokon, nem működött online, mert ott már nem volt meg a személyes jelenlétem, nem tudtam mesélni róla, így online nem is nagyon vettek belőle. Tavaly megfogadták a tanácsomat a gyárnál, és rányomtatták ezt a kis történetet, magyarázatot a szaloncukor csomagolására. Ennek köszönhetően megsokszoroztuk az eladásokat.
Zola: Míg sokan nagyon nehéz helyzetbe kerültek a járvány alatt és miatt, mi akkorra már kiépítettük a vásárlói körünket, és nem kellett abbahagynunk a kereskedést. A vállalkozásunk most már nemcsak minket, hanem másokat is eltart, akikért felelősséggel tartozunk.
– Úgy tűnik, hogy itt tényleg otthon vagytok.
Mónika: Nekem már nincs Magyarországon senkim. Amikor úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk Nagy-Britanniába, mindent felszámoltunk otthon, a lakásunkat eladtuk. Mindent sikerült kihozatnunk, ami kedves volt, az antik bútorainkat, néhány festményt. Számomra fontos, hogy ezek velem legyenek, mert így az emlékeim, és a szeretteim emlékei is velem vannak. Ha mondjuk Új-Zélandra költöznénk, akkor is otthon tudnám magam érezni, ha ezek velem vannak.
Zola: Örökké hálásak leszünk ennek az országnak, hogy tulajdonképpen mi ketten, anya és fia, kaptunk egy új lehetőséget, gyakorlatilag egy új életet. Lett egymásra időnk, ami otthon nem adatott meg.
Mónika: A kiköltözésünk nagyon jót tett nekünk. Igazi gyerek-szülő kapcsolatot tudtunk megélni. Nem kellett többé rohannom, meg tudtam élni, hogy édesanya vagyok. És ezért mindig hálás leszek.
Fotók: Best of Hungary.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
