Solka, az öt éves beauceron és gazdája Kröpfl Erzsébet, akit szinte mindenki Böbeként ismer, nemrég tértek haza Törökországból, a 21. század ötödik leghalálosabb földrengésének helyszínéről, ahol életeket mentettek. Böbe azt mondja, muszáj volt elnyomni az érzéseit, hogy a mentésre koncentrálhasson. Egyetlenegyszer tört ki zokogásban, amikor azt hitte egy percre, hogy Solka, a kutyája a romok alatt rekedt.
“A kutyámnak gratulálj, ne nekem!” Ezekkel a szavakkal válaszolt Böbe, amikor megérkeztünk hozzá a tréningünkre, amelyből végül interjú lett. Éppen egy másik lapnak adott interjút – mostanában elég gyakori az újságíró-vendég a háznál. Pedig fáradt is, egész éjjel bevetésen voltak Solkával, egy idős ember felkutatásához hívták segítségül. Gratuláltam neki, de szerényen elhárította a dicséretet.
Böbe határozott nő, olyan ember, aki két lábbal áll a földön, pontosabban hat lábbal, még pontosabban tizennyolccal, hiszen négy kutyája árnyékként követi mindenhova.
A karizmatikus és fantasztikusan jó humorú nő kutyáival és kisbuszával, – amelynek oldalát a kutyáinak portréi díszítik -, folyamatosan ingázik Szolnok és Érd között.
Két civil foglalkozása is van, fodrász és munka- és hobbykutya-kiképző is, mindkettőt imádja, és magas szinten űzi. De a civil foglalkozások egy dolog, egészen más viszont a hivatás: a mentőkutyázás. A Kutyák Határok Nélkül Alapítványnál önkénteskedik.
Mély tisztelettel beszél mestereiről, a többszörös mentőkutyás világbajnok Leczki Saroltáról, aki a HUNOR Mentőszervezet csapatában Karma nevű kutyájával vett részt a törökországi mentésben.
– Nekem a mentőkutyázás az életem. Imádok kutyákat képezni, imádom látni a gazdik és a kutyák fejlődését és ezek a mindennapi sikerek végtelen örömöt adnak nekem.
Persze hosszú, kemény munkával teli évek vezettek idáig. Leczki Sarolta mesélte egyszer, hogy Böbe kenyéren élt, így takarította meg a pénzt, amely arra kellett, hogy a tréningekre járhasson. Böbe ennek ellenére komolyan gondolja, hogy ő csak eszköz volt Solka kutyájának sikeres törökországi küldetésében.
– Nekem volt és van egy célom, és tudom, hova szeretnék eljutni. Hogy ezért milyen áldozatokat kell meghoznom, az mellékes. Solka nem volt könnyű eset, enyhén szólva.
Amikor őt elhoztam Sacitól, – merthogy ő a tenyésztője -, még nem tudtam, hogy mennyire nehéz lesz. És az első egy évben, tíz év kutyakiképző tapasztalattal a hátam mögött, és olyan szakemberekkel magam mellett, mint Lecki Sarolta és Belényi Bea (mindketten mentőkutyás világbajnokok), nem egyszer sírva hívtam fel őket, hogy ez nem fog menni.” De ment.
Böbe egy pillanatig sem hezitált, hogy elinduljon-e Törökországba.
– Reggel felkeltem és láttam, hogy Saci hívott reggel fél hétkor. Gondoltam, hogy nem akármi történhetett, egyébként nem telefonálna ilyenkor.
Visszahívtam. Kérdezte, hogy kimennék-e Törökországba. Onnan kezdve felgyorsultak az események, és este már a repülőn ültünk.
A Kutyák Határok Nélkül Alapítványtól hárman voltunk: rajtam kívül Zsuzsa és Kiss Ágnes egy-egy kutyával: Scottival és Dámával. Összesen tizenkilencen ültünk a gépen a HUBA Rescue24 csapatában, nyolc mentőkutyával.
A képernyőkön keresztül látni a törmeléket és a port más, mint beszívni a szagot, amely a romok közül szivárog. Márpedig ez csapta meg először a mentésre érkezett csapat orrát és a kutyákét is. Nem mindenki volt ehhez hozzászokva, Böbe és Solka is először éreztek ilyet.
– Kérdeztem Zsuzsát (Dr. Löcher Zsuzsannát, a HUBA Rescue24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoport orvosát, a Kutyák Határok Nélkül Alapítvány csapattagját, aki szintén a misszió tagja volt – a szerk.) mi ez, és mondta, hogy ez bizony a holttestek szaga.
Én még sosem láttam halottat korábban. Solka sem.
Most láttam először életemben, ahogyan reagál a halottak szagára, hiszen mi élő emberek keresésére tanítjuk a kutyákat.
Halott emberre találni mindig nagyon kritikus tesztje egy mentőkutyának, mert némelyik megijed vagy megdermed ilyenkor.
Solka azonban prüszkölt, bár ezt most figyeltük meg először nála, hiszen halott emberek között még nem dolgozott sosem.
Böbe innen kezdve “munkaüzemmódba kapcsolt”, és minden porcikájával arra összpontosított, hogy a csapattal minél több emberen segíthessen.
Aki ismeri őt, tudja, hogy szikár, de erős a teste, és kemény ember, de a hideget nehezen viseli. Késő ősztől kora tavaszig több réteg aláöltözetben, kezeslábasban, sapkában és sálban dolgozik a kutyákkal.
Sokat elmond róla, hogy Törökországban viszont egy percig sem fázott. Hogy mi fűtötte – a fűthető kabátján kívül -, nem nehéz kitalálni.
– Rettenetes volt látni a könnyben úszó szemeket, a széthulló családokat, tudni, hogy egész családok rekedtek és maradtak örökre a romok alatt.
De bennem mindez most itthon csapódik le nagy erővel. Kint a feladatra koncentráltam, azért mentem, hogy segítsek, nem lehetett összeomlani.
Pedig nem voltak egyszerűek a körülmények.
A magyar csapat késő délután érkezett meg a Törökország dél-keleti részén fekvő Hatay tartományba, amely a földrengés epicentrumában fekszik, vagyis a legnagyobb pusztítást szenvedte el. Miután felállították a sátrakat, és kettéosztották a csapatot, Solka és Böbe az első csoportba kerültek, vagyis azonnal indultak menteni.
– Nem lehet azt elképzelni, amit ott láttunk. Mindenhol összeomlott házak, és összeomlott életek. Akik életben maradtak, az utcán éltek, nejlonokból készítettek a fejük fölé sátrat, az utcán tüzet raktak, hogy a mínusz tíz fokos éjszakai hidegben meg ne fagyjanak. Vagy látni a kétségbeesett embereket, akik próbálják megkeresni a családtagjaikat és a két kezükkel kibontani a romokat. A saját kezükkel túrják a romot és bontanak.
Mert ekkor még reménykedtek abban, hogy élnek a szeretteik. Mindenkinek a szeme könnyben úszik, meggyötört emberek mindenfelé.
A legnehezebb talán azt felidézni, amikor a romok alatt találtunk egy halottat, akinek csak a lába látszott ki, és az édesapa felismerte arról a lábról a lányát. De ez is főképp most, utólag nagyon nehéz. Amikor az élők után kutattunk, nem engedtem magamat elérzékenyülni, mert akkor nem tudtam volna segíteni” – meséli Böbe.
Egyetlenegyszer sírt kint: amikor egy pillanatra azt hitte, hogy elveszíthette Solkát.
– A romokon dolgoztunk és Solka befúrta magát egy akkora járatba a romok alá, mint ő maga. És jött az utórengés.
Hallottam a nekem szóló ordítást: jöjjek ki azonnal.
Én pedig ordítottam a kutyámnak, hogy jöjjön ki. Kirohantam és visszanéztem, de Solka nem jött. Nem láttam sehol.
És aztán megláttam, porosan, ahogy kiszaladt a romok alól.
Akkor minden szabályt felrúgva szinte tigrisbukfenccel vetődtem rá a kutyámra, és zokogtam. Nekem Solka volt kint a családom, és a társam, akit óvnom kellett.
Félni azonban nem ért rá, Solkát féltenie sem nem volt ideje, és nem is engedhette meg magának.
Böbe azt gondolja, a családjának, és párjának, Robinak is köszönheti, hogy ennyire erős tudott maradni mentés közben, mert érezte, hogy mennyire támogatják itthonról. Minden éjjel beszélt Robival, azért csak akkor, mert máskor nem működött az internet.
Solka már az első éjjel talált egy túlélőt.
– Kimentettek a műszakisok egy nagyon súlyosan sérült fiút, Löci (Dr. Löcher Zsuzsanna) két órán át küzdött az életéért, de nem sikerült megmenteni. Miközben őt látták el, odajött hozzánk egy család: egy rokon a romok alatt rekedt, és életjeleket is ad, de nem tudják, hogy pontosan hol van.
Odamentünk, kiadtam Solkának a parancsot, és egyszer csak ugatni kezdett. Megdicsértem nagyon, kicsit meg is könnyeztem, hogy milyen ügyes volt. Az volt a furcsa, hogy fölfelé ugatott, miközben lefelé kezdtek el bontani, de aztán kiderült, hogy neki volt igaza.
Miután a Solka segítségével az első túlélőt kimentették, találtak egy egész családot. Két kisgyereket, a szülőket és nagyszülőket.
– Éjjel kezdték el a bontást, de nem volt megfelelő eszközük, és azt mondták nekünk, hagyjuk ott őket. A csapatvezetőnk azt felelte, hogy szó sem lehet róla. Aztán a török erőkkel együtt az éjszaka kellős közepén megkezdték a bontást.
A két gyermeket és az apukát sikerült élve kimenteni, Az első gyermek kiemelésénél én is ott voltam. Na az nagyon nagy öröm volt.
Ahogyan Böbének, úgy a mentőkutyának is sikerélmény, ha élő embert talál. A mentőkutyák ezt “játékként” élik meg, örülnek és jutalmat is kapnak, ha túlélőt jeleznek. Nehéz volt nekik is, mert hogy a hosszú napok alatt elfáradtak, és két bevetés között sem tudtak megfelelően pihenni.
A kutyák legtöbbje nincs hozzászokva a hatalmas zajhoz, amelyben a mentés zajlott, meg a nagy tömeghez, amely izgatottan tömörült-nyüzsgött a mentőcsapatok körül. Solkának sokszor az emberek lába alatt kellett átfúrnia magát, hogy a munkaterületre érjen.
Böbe azt mondja ő szerencsés alkat, mert bárhol, bármikor tud aludni, így a sátorban sem okozott neki gondot, hogy pihenjen, bár összesen 5-6 órányi ideje volt naponta.
Neki azonban kifejezetten nagy az alvásigénye, és Törökországban nem tudott eleget pihenni. Átöltözni és fürdeni egyáltalán nem tudtak a hét nap alatt, alsóneműt egyszer tudott váltani, a mosakodáshoz nedves törlőkendőket használt.
Két hálózsákban aludt, éjszaka mínusz tízig hűlt le a levegő, de a sátorban ennél kicsit melegebb volt.
Leczki Sarolta külön kiemelte, hogy nagyon büszke a “kemény lányokra”, és valóban feltűnő volt, hogy a magyar csapatban sok a nő.
Böbe szerint a mentőkutyások között ez nem különleges eset, sőt, a nők többségben szoktak lenni. De a többi nemzetközi csapatban a férfiak voltak voltak többen.
A magyar mentőkutyások nemzetközi szinten is kiemelkedő tudással rendelkeznek, és elismert szakembereknek számítanak.
Leczki Sarolta, A Kutyák Határok Nélkül Alapítvány csapatvezetője azt mondja, most a legfontosabb céljuk az, hogy a csapatuk és más hazai és nemzetközi szakmai közösség számára is létrehozzanak egy Közép Európa SAR (Search and Rescue) oktató bázist, ehhez keresnek most első lépésben támogatókat.
Böbe azt meséli, hogy megrendítő volt, ahogyan a katasztrófa helyszínén az emberek viselkedtek. Annak ellenére, hogy semmijük sem maradt, hordták a mentőcsapatoknak az élelmet, a csokit, a teát.
– Még egy ilyen helyzetben is hálásak voltak nekünk, és szerették volna viszonozni, amit értük teszünk.
Valami talán örökre megváltozott bennem azóta: másképp tekintek az itthoni problémákra, mert azt gondolom, hogy amit eddig nagy bajnak tekintettem, valójában nem az. Az az igazi baj, amit az ottaniak átéltek.
Már aki túlélte. Hogy egyetlen éjszaka alatt negyven-ötvenezren meghaltak, és százezrek elvesztették mindenüket.
Fotók: Kutyák Határok Nélkül Alapítvány és Kiss Ágnes
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
