Ma már tudom, hogy szerencsém van, mert jól sült el a most is tartó, bő egy évtizedes törökországi kaland. Na nem azért, mert akár el is cserélhettek volna kecskéért – ahogy többen óva intettek otthon a költözés előtt –, hanem úgy összességében.
K. Tengeri Dalma írása
Ha vakon nem is, de új asszonyként, rózsaszín szemüvegben érkeztem ki. Azelőtt is jártam többször az országban, na de mindenki tudja, hogy milyen az, amikor nyaralni, kirándulni megy valahová az ember, vagy éppen ott szándékozik letelepedni. Ég és föld lehet a különbség a kettő között, főleg egy ilyen sokszínű és nagy kiterjedésű ország esetében.
Sokan kérdezgették az első időszakban, hogy mit a legnehezebb megszokni. Olyankor még csak a felszínt kapargatod, ismerkedsz a legfelső réteggel, a lakóhellyel, a boltokkal, a boltok kínálatával, az ott élő emberekkel, a város pulzálásával, a közlekedéssel, a régióval, a nyelv lüktetésével. Minden új, érdekes, furcsa, időnként ijesztő, vicces vagy meglepő, bosszantó.
A legfájóbb az volt, hogy akkor még semmilyen szinten nem beszéltem a török nyelvet. Persze azonnal elkezdtem tanulni, önállóan, a férjemmel együtt, majd egy új ismerős segítségével, aki egyébként angoltanárként dolgozott.
Ám onnantól kezdve, hogy átléptem az országhatárt, valamilyen szinten elveszítettem a kontrollt a dolgok felett.
Az ember nem is gondolná, hogy a kommunikációs képesség hiánya mennyire képes korlátozni a hétköznapokban. Állandóan valakire voltam utalva, még a legalapvetőbb dolgokat sem tudtam elintézni.
Emlékszem, hogy az első napokban, a legelső önálló bevásárlásom alkalmával nem tudtam használni a saját bankkártyámat. Ott álltam a megrakott kosárnyi beütött áruval, és az egészet a boltban kellett hagynom.
Szépen mosolyogva magyaráztak nekem, de egy kukkot sem értettem belőle. Nem mintha kellett volna bármit is érteni, hiszen szimplán csak annyi történt, hogy a külföldi kártyámat nem fogadta el a kártyaolvasó. Mégis olyan nyomorultul éreztem magam, hogy könnyek között ballagtam haza.
Aztán mindez folytatódott azzal, hogy az országnak egy olyan részén éltem, ahol külföldiek nem túl gyakran fordultak meg, rólam pedig messziről lerítt, hogy az vagyok. Az emberek szó szerint bámultak, férfiak és nők egyaránt. Nem tudtam egyedül bemenni a városba, nem ismertem az itteni tömegközlekedési szokásokat, az „ott szállok fel és le, ahol akarok” kisbuszokat, ráadásul abban az időben, az országnak abban a részében gyakoriak voltak a fegyveres összecsapások is. Nyelv ide vagy oda, nem mertem egyedül sehova menni.
A másik legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a dinamikus munka világából bekerültem a „semmibe”. A tipikus háziasszonyi feladatok töltötték ki a napjaimat, és nem azért, mert ezt várták el tőlem, hanem mert olyan helyen laktunk, ahol a munkavégzés szóba sem jöhetett.
2010-et írunk, a távmunka és a home office világa akkoriban még alig-alig volt ismert odahaza, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg az angol nyelvvel nyissak a nagyvilágra.
A munka világa Törökországban
A munka világa egyáltalán nem olyan, mint amiből én érkeztem annak idején. Az első hetek hosszadalmas hivatalos ügyintézései során megdöbbenve láttam, hogy mindenhol előszeretettel szürcsölik a török teát az ügyfelekkel való egyeztetés közben – én ezt el sem tudtam volna képzelni a közigazgatásban eltöltött éveim alatt.
A mediterrán lazaság ellenére a török emberek nagyon sokat dolgoznak. A boltok, az utolsó kis büfék is késő estig nyitva vannak, a legtöbb szolgáltatást még szombaton, vagy akár vasárnap is igénybe lehet venni. A szerelő este 9-kor is megjelenik az ajtóban, mert csak mostanra ért ide, és van olyan jó fej, hogy eljön, mert tudja, hogy egy kisgyerekkel nem éppen leányálom fűtés nélkül tölteni a hideg téli éjszakát.
A magánszektorban rengeteg a túlóra, amit sokszor díjazás nélkül végeztetnek el. Bárki is jön Törökországba dolgozni, annak kemény munkára kell készülnie.
Egyáltalán nem könnyítik meg a külföldi munkavállalók elhelyezkedését, annak ellenére sem, hogy ma 10% feletti a munkanélküliségi ráta. A munkáltatót terheli az is, hogy leendő munkavállalójának megszerezze a munkavállalói engedélyt, amit végtelenül megnehezítettek annak érdekében, hogy védjék a helyi munkaerőt. Nem véletlenül merül fel sokszor a kérdés: „mi lenne, ha nem kötnénk szerződést…”.
Stabil török nyelvismeret nélkül egyébként is szinte esélytelen a munka, kivéve, ha speciális pozícióról van szó – ami viszont nem található meg minden kisvárosban. Külföldiként a legtöbben a turizmusban, az oktatásban és az ingatlan üzletágban tudnak elhelyezkedni, persze a 16 milliós Isztambulban bármilyen munkakör betöltésére lehet esély, még ha nem is nagy.
Az a fránya török nyelv, ha nincsen
Az, hogy nem tudod kifejezni magad, hogy nem tudod elmondani, amit szeretnél, hogy nem úgy tudod elmondani, ahogy szeretnéd, hogy hiányoznak a nyelvbéli finom árnyalatok, mindenre rányomja a bélyegét. Kénytelen-kelletlen visszavonulsz a saját kis világodba, mert a hús-vér emberekkel történő interakciók finoman szólva sem elégítik ki az igényeidet.
Könnyű itt ragadni, és sokat kell tenni érte, hogy ki tudj törni a belőle. Azt hiszem, bennem ekkor kezdett kimondatlanul is formálódni, hogy én haza szeretnék dolgozni. Hogy az anyanyelvemen szeretnék dolgozni, amely pótolná azt a hiányt, amit akkor még nem kaptam meg semmilyen más közvetítő nyelvtől sem.
A karrierem innen indult hát. Nem sokkal később pedig megszületett a kislányunk, akivel én maradtam itthon, ez szintén parkolópályára tette a karrierépítést egy időre.
Azt már tudtam, hogy a kényszerűségből, városról városra költöző életmódunk miatt nekem csak az otthonról végezhető munkák jöhetnek számításba, és az a hang is egyre hangosabban szólt, hogy valamilyen módon kötődnöm kell haza, Magyarországhoz, az anyanyelvemhez.
Nőként, külföldiként érvényesülni
Sok helyen megfordultam országszerte, sok helyen éltem keleten, délen, nyugaton. Nincsen pontos adat arról, hogy hányan vagyunk itt magyarok, de 500-1000 közöttire lehet tenni a számukat, és a többség bizony hölgy. Érthetetlen, igaz?
Az ember belenéz azokba a barna szemekbe, érzi a mindent elsöprő rajongást, hogy ő a Nő, a világ közepe. Tény, hogy másképp udvarolnak a török férfiak, tény, hogy begőzölünk tőle, tény, hogy ennek megvan a maga veszélye is.
Fantasztikus magyar nőismerősökkel találkoztam az elmúlt évtizedben, közülük sokan egészen közeli barátaim lettek. Mindannyian tudatos nők, akik dolgoznak, gyereket nevelnek, érvényesülnek ebben a nyugat és kelet durván összegyúrt világában, amely egyszerre vonz, és taszít is a maga mézesmázosságával és hagyományaival.
Külföldiként, nőként sok esetben nehezebb érvényesülni, persze ez mindig függ attól is, milyen szektorban dolgozik az ember. Az óvatosság sem árt, mert egy külföldi nővel sokszor lazábban bánnak a helyi férfi kollégák: az a tévképzet él sokakban, hogy nálunk „több minden belefér”.
Kinga barátnőm pont erre utalt, amikor arról mesélt, hogy nem egyszer érezte magát kellemetlenül idegenvezetőként, amikor az éjszaka közepén, idegen sofőrökkel indult útnak a busszal, hogy felvegyék a turistákat.
Szilvi sokunkhoz hasonlóan most egyéni vállalkozóként küzd az egyre növekvő adóterhek és a brutális infláció árnyékában, és a függetlenedés egyik legnagyobb előnyének azt tartja, hogy megválogathatja az ügyfeleit. Alkalmazottként erre nem volt lehetősége, és akadtak olyan kollégái, ügyfelei, akik örömmel visszaéltek volna azzal, hogy nő, és hogy külföldi.
Nemcsak a szektortól, de a földrajzi helytől is függ, hogy egy munkavállaló nő milyen bánásmódban részesül. Dóri például nem dolgozott még olyan helyen az elmúlt 13 évben, ahol a hátrányos nemi megkülönböztetésből adódtak volna nehézségei.
A török riviéra egyik fellegvárában, ahol most él, a lakosság jelentős része külföldi, és a számuk az utóbbi években rohamos növekedést mutat. Mivel a török lakosság nagy része sem helyi, hanem más városokból érkeznek, szerinte ez keveredés a helyiek gondolkodásmódját is pozitívan befolyásolja.
Én ettől konzervatívabb városban élek most, és hallottam olyan esetről is, hogy azért nem vettek fel valakit egy üzletbe eladóként, mert nem viselt kendőt. Egy szekuláris ország állampolgáraként elvileg mindenki maga dönti el, hogyan gyakorolja a vallását és befedi-e a fejét, ám a gyakorlat ettől sokszor eltér.
Mindentől függetlenül sok nő dolgozik ma már Törökországban, az elmúlt időszak válságai miatt egyre többen kényszerülnek, hogy belépjenek a munka világába.
Anett úgy látja, hogy a munkakultúra nem tudott még olyan módon felkészülni a nők részvételére, mint Európában, ezért egy nőnek sokat kell itt bizonyítania, mielőtt egyenrangú munkatársként fogadják el. Ám az is tény, hogy még mindig nagyon sok család él a hagyományos felállásban, vagyis a férfi a fő kenyérkereső, a nő pedig a háztartással foglalkozik és neveli a gyerekeket.
Még 2021-ben is a nők alig 32%-a volt jelen a munkaerőpiacon a hivatalos statisztikák szerint, és ezt én is látom. Vannak olyan török hölgy ismerőseim, akik soha nem dolgoztak, mert egyrészt boldogulnak egy fizetésből, másrészt nem is vágynak karrierre. Egészen egyszerűen más az értékrendjük.
Karrierváltás két ország között lebegve
Én abban találtam meg a saját utam, hogy haza dolgozhatok. Hogy az elmúlt küzdelmes évek során, számtalan kurzust elvégezve, sok-sok kudarcot megélve, megteremthettem azt a hátteret, ami ehhez kellett.
Hogy az anyanyelvemen írhatok, hogy átrendezhetem a mondatban a szavakat, hogy olyan finom árnyalatokat használhatok, amit egyik másik nyelven sem tudnék. Mégsem érzem azt, hogy teljesen megérkeztem, hisz szó sem lehet megérkezésről: az élet örökös tanulás és alkalmazkodás.
Sokan azt mondták, mondanák, hogy nehéz lehet az élet két világ között lebegve – egy ideig én magam is ezt gondoltam.
Itt élek, de a kreatív energiáim hazavágynak. Ma úgy érzem, hogy sokat kaptam attól, hogy két kézzel kapaszkodtam az otthoni lehetőségekbe is, még ha ezzel nem is segítettem elő a saját integrálódásomat az itteni világba.
Talán pont ez hozza el nekem, hogy bárhova is kerüljek a jövőben, képes legyek igazi kétlaki életet élni: tudjak az egyikből és a másikból is táplálkozni.
Fotók: a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
