Az ötven éves Kristóf egyedül neveli kamaszlányát. Bianka maga döntött úgy az iskolás kora elején, hogy inkább az édesapjával szeretne élni. Az anyuka látogatásai eleinte csak ritkultak, majd szinte teljesen eltűntek. Ezt a kislány nagyon nehezen élte meg. Kristóf pedig mindent megtesz azért, hogy a 16 esztendős Biankának apja és anyja legyen egy személyben.
– Még egészen kicsi volt, mikor szakítottunk az édesanyjával, de az elejétől fogva mindenből kivettem a részem, napi szinten – meséli a férfi.
Ebben az időszakban a lányom a nyarakat és az összes óvodai szünetet velem töltötte, mert anyuka kevésbé ért rá. Akadtak életmódbeli különbségek köztünk, és végül eljött az a pont, amikor a gyermek észrevette, hogy nálam ütemrend szerint élünk, van egy bizonyos rendszeresség az étkezés, alvás, programok tekintetében. Ez az exemnél hiányzott, pedig Biankának nagy szüksége lett volna rá.
Kettőnk világnézete, rendszere, napi rutinja erősen eltért és az enyém közelebb állt Biankához, annak ellenére, hogy természetesen nagyon szerette az édesanyját.
Azt, hogy inkább velem szeretne életvitelszerűen élni, az iskolás évek kezdetén nyilvánította ki, hosszas vívódás után. Erős ellenérzések és komoly egyeztetések után megszületett a döntés: Biankát én nevelem, egyébként a folyamatba gyermekpszichológust is bevontunk, ő szintén így tartotta a legideálisabbnak.
Kristóf hirtelen ott találta magát egy olyan helyzetben, ahol egyedül kellett megkeresnie a napi betevőt, ellátni a háztartást A-Z-ig, intézni az iskolai dolgokat, a zsúrokat, a különórákat.
– Szerencsés véletlen, hogy éppen akkor váltottam munkahelyet és rugalmasabban tudtam beosztani a napjaimat, teljes mértékben Bianka igényihez igazítva a munkaidőt. Eleinte a nagyszülők is segítségemre voltak, de magamnak kellett megtervezni a napi rutint, bepakolni a táskát, elkészíteni a tízórait, ebédet, vacsorát, megoldani a takarítást, gondoskodni róla, hogy Biankának minden ruhája, tanszere rendben legyen és ne késsen el edzésről vagy zeneóráról, én pedig ott legyek a szülői értekezleteken.
Kristóf tisztában volt vele, hogy ezt minden egyedülálló szülőnek meg kell oldania, és bizony sokszor nehéz. De a java csak később jött… Az anyai látogatások csökkenni kezdtek, majd szinte el is maradtak. A gyermek nem értette édesanyja döntését, de kénytelen volt elfogadni. Ám ahogy a kisiskolásból kamasz lett, előtérbe kerültek olyan dolgok, amelyeket egy lánynak ideális esetben nem az apjával kéne megbeszélnie…
– Akkor is én voltam ott… Amikor sírva ült a fürdőszobában, mert nővé cseperedett, amikor nem tudta, hirtelen mihez nyúljon, akkor nekem kellett megoldani a helyzetet, ami férfiként nem olyan egyszerű. Kiderült, hogy az édesanyjával sosem beszélgettek a felnőtté válás mérföldköveiről, én pedig az első időszakban nem voltam erre felkészülve. De persze közösen megoldottuk, ahogy minden mást is.
Én vittem először például nőgyógyászhoz is, ahol az orvos meglepődött, mert általában nem apukával érkeznek a lányok. Szerencsére köztünk töretlen a bizalom, Bianka tudja, hogy kényes kérdésekkel is fordulhat hozzám.
De nem is kell ilyen messzire menni. Vegyünk csak egy egyszerű hajmosást. Bianka óriási hajzuhatagát bizony nem volt könnyű megtanulnom helyesen kezelni, akár csak megszárítani. Vagy amikor jöttek az első pattanások! Egy férfinek nem sok fogalma van a helyes bőrápolásról, úgyhogy szakember segítségét kértem.
Bianka nyilvánvalóan vágyódik a klasszikus anya-lánya viszonyra, de sajnos úgy tűnik, hiába. Édesapja szerint ez időnként nagyon nehéz pillanatokat eredményez
– Borzasztó érzés látni, hogy a lányom vívódik. Ilyenkor beszélünk a dologról, mert én megoldás-centrikus vagyok. Neki fáj, hogy a családképe nem olyan, mint a barátainak, ahol anya megterít a vacsorához, ahol karácsonykor együtt készítik el az ebédet. Úgy próbálom átsegíteni a nehézségeken, hogy megmutatom: igenis, ketten is meg tudjuk csinálni! Megtanultam például sajtos stanglit sütni, bevonom őt is, közben remekül szórakozunk. Közösen elsajátítottuk a főzés csínját-bínját, már önállóan is elkészít néhány fogást.
Azt hiszem, nem az a lényeg, hogy kitől látja a folyamatokat, hanem az, hogy megtanulja, amire szüksége van. Szépen kialakítottuk az életünket, a mindennapi döntéseket Biankával ketten hozzuk meg. – mutat rá Kristóf.
Apa és lánya között erős kötelék alakult ki, viszonyuk emellett baráti is. Bianka élete fontos történéseit megosztja édesapjával, aki igyekszik mindig a megfelelő irányba terelni a tinit.
– Egy „normál” családmodell esetén az anya és az apa esetleg más szemszögből lát dolgokat és ez érveiket ütköztetni tudják, majd születik egy megoldás. Nálunk ez hiányzik, csak magamra hagyatkozhatok. Ráadásul Bianka a nehézségekkel teli kamaszkorban igényelné leginkább a női modellt, amit követhet. Én azonban éppen ebben az élethelyzetemben nem jutok el oda, hogy ismerkedjek, randevúzzak, hiszen minden időm leköti a gyermekem, a munka és a háztartás.
A magánéletem jelenleg egy katasztrófaövezet, ennek ellenére, soha egyetlen percig sem bántam meg, hogy így alakult a sorsunk. – emeli ki Kristóf.
– Adott egy óriási célt az, hogy valaki más életét a partvonalról kell segítenem. Mindig ott vagyok, ha szüksége van rám, fogom a kezét, legyen szó továbbtanulásról, barátokról, örömről vagy bánatról. Ráadásul én magam is sokat tanulok tőle, számos dologban megváltozott a látásmódom. A köztünk lévő kötelék pedig olyan szoros, hogy életem végéig büszke leszek rá.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
