A Caminón mindenkinek megvan a saját oka arra, hogy miért indul el az úton, azt viszont senki nem tudja előre, hogy mivel tér haza. De egy biztos: azzal, amire éppen szüksége volt. 330 kilométert agyrázkódás után lesétálni – őrület, de életem egyik legjobb döntése volt. Ezt a mélyen transzformatív élményt receptre írnám fel mindenkinek, aki változásra vágyik és hajlandó elindulni érte.
Olvasónk, Nagy Ailen írása.
A Camino olyan gyógyír a léleknek, amiért az ember maga küzd meg, tehát elvehetetlen.
Miért és hogyan indultam el?
Szeretek sétálgatni, de – a sportos múltam és jelenem ellenére – nem vagyok egy nagy túrázó, sőt csak egyszerűen eljött az a pillanat az életemben, amikor azt éreztem, hogy legszívesebben kisétálnék a világból.
Kiégés, magánéleti krízisek – volt minden.
Szükségem volt arra, hogy kiszakadjak az életemből, hogy aztán újra megtaláljam benne a helyemet.
Egyik nap szembe jött velem egy cikk az El Camino-ról, elmélyültem a témában, majd másnap reggel éreztem, hogy mennem kell. Elhívott ez az út.
Az El Camino egy zarándokút, ahova a világ minden részéről évente több százezer ember látogat el. Rengeteg útvonal létezik, én ezek közül a Camino Portugues Coastal útvonalát választottam, Porto-ból indulva, mert kevésbé népszerű, két hét alatt megjárható, az óceán mellett megy, és csak 280 (kiegészítésekkel 330) kilométer hosszú.
Vannak jó intuícióim, de általában nem adom át magam nekik egyből, hanem elkezdem szételemezni, racionalizálni – ezzel sokszor kiirtva – őket. Ennek viszont most akkora ereje volt, hogy szinte azonnal vettem a bátorságot, és a semmiből, pár nap leforgása alatt megvettem a repülőjegyet.
Aztán megvettem a cipőt is, és ott leesett, hogy ez tényleg meg fog történni.
Az indulás azonban nem adta könnyen magát. Épp a cipőm bejáratása után, a kis motorommal robogtam hazafelé, amikor lefejeltem egy autót, ami váratlanul satufékezett előttem.
Traumatológia, agyrázkódás, zúzódások, 1,5 hét szigorú fekvés, 2 héttel az indulás előtt. Na, hát így edzettem rá. Sehogy. Én csak lélekben készültem.
Pro tipp: ha nem fejelgettek autókat indulás előtt, akkor azért érdemes legalább egymás után két napot végig túrázni (kb. 20-30 kilométert naponta, ahogy a Caminon is) a teljes felszerelésben, a cipőt pedig rendesen bejáratni.
Ha van egy alapedzettség, jó a cipő és a hátizsák, akkor nagy gond nem lesz.
Az indulás előtti éjjel bepakoltam a hátizsákomat, felvettem, fájt, és megéreztem, hogy semmilyen szinten nem vagyok felkészülve.
Nem volt reális, hogy végig fogom tudni csinálni. Őrültségnek tűnt. Féltem. Viszont megtanultam már az életben, hogy a bátorság nem abból áll, hogy nem félek, hanem abból, hogy akkor is megyek tovább, ha félek.
Ahogy leszálltam a repülőről, úgy fájt a hátam, hogy ha nincs mellettem a reptéren az a pár idegen, akik később a Camino-családommá váltak, akkor valószínűleg valahova elbújva hangosan zokogtam volna. Szerencsére ott voltak. Így aztán
bevettem egy fájdalomcsillapítót, óránként nyújtottam és gyógytornáztam, és egy pár vízhólyaggal megúsztam az első napot. Így indult.
Vallásosnak kell-e lenni ahhoz, hogy elinduljunk ezen az úton?
Nem kell vallásosnak lenni, de ez egy szent út, úgyhogy lélekben fel lehet készülni arra, hogy számtalan megindító pillanata lesz, és feltehetőleg egy gyönyörű katedrálisban, könnyekkel küszködve fejezzük majd be az utat. Illetve kisebb-nagyobb „csodák” is történnek majd, amikre érdemes nyitottnak lenni, különben elmegyünk mellettük.
Mindeközben pedig egy dologban biztosan hinni kell: magunkban.
Mivel én agyrázkódás után, egy épp nem tünetmentes gerincsérvvel indultam, nekem nem maradt más, mint nyitottnak lenni, sőt egyenesen hinni (nem csak reménykedni) abban, hogy valahogy el fogok jutni Santiago de Compostelaba.
Minek ment (így) oda? – kérdezhetné mindenki, jogosan. Így visszanézve, már tudom, hogy pont ezért. A hitért. Hogy visszakapjam.
Hogy újra megtapasztaljam, hogy ha hiszek valamiben, akkor csak el kell indulni, folyamatosan tenni egyik lábamat a másik után, a legjobb tudásom szerint, akkor is, ha esélytelennek tűnik a dolog. A többi jön magától.
Így történt az is, hogy első este egy nagyon kedves, reikiben ismeretes nő adott egy kezelést, majd másnapra szinte elmúlt a hátfájás, amivel hetek óta küzdöttem. Aztán sorozatosan jöttek a segítségek, mindig minden megoldódott.
Csodák? Lehet.
Milyen két héten keresztül minden nap sétálni? Mire jó ez?
Egyszerre izgalmas, fárasztó, felemelő és semmihez nem fogható élmény. Minden fájdalom ellenére
életem egyik legboldogabb és legfontosabb két hete volt, pedig csak két váltás ruhával a hátamon gyalogoltam.
Kénytelen voltam rájönni, hogy sokszor túlbonyolítom a boldogság fogalmát és felesleges dolgok meglététől teszem függővé. Azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Egész nap sétálni olyan monoton, hogy az ember egyfajta meditatív állapotba kerül, a gondolatok kitisztulnak, lecsendesednek. Az idő lelassul, az érzékek felerősödnek, a figyelem kiélesedik.
Egy ponton felfedeztem, hogy az út valamelyest metaforája az életnek, és ha nyitott szívvel járjuk, akkor elkezd „szólni hozzánk”. Például, ahogy az életben is, itt csak előrefelé haladunk ezért nagy jelentősége van annak, hogy hogyan döntünk egy adott pillanatban. El lehet mulasztani valami fontosat egyszer, de az úton sem tudunk visszasétálni érte, vállalni kell a felelősséget. Persze nincs rossz döntés csak olyan, amiből tanulni kell.
A Camino megtanítja, hogy a lehetőségek nem jönnek vissza, csak újak jönnek, ahol máshogy dönthetünk és cselekedhetünk.
Tehát, folyamatos önreflexióra és tudatosságra késztet, illetve aktívan segít fejlődni és változni.
És még sok minden mást is tanít, erről készítettem egy videót. Amikor ilyen mélyen átéljük ezeket a közhelyeket, akkor visszakapják eredeti jelentésüket, az elcsépelt frázisok megtelnek személyes jelentéstartalommal, és életszemléletté válnak.
Ez a séta egy rövid, sűrített élet az életen belül, ami meg tudja változtatni a hitrendszerünket.
De hát (nőként) egyedül?
Először is: a Caminon sosem vagyunk egyedül. Itt sorstársakkal megyünk az úton, mert mindenkinek megvan a saját oka arra, hogy miért sétál épp ki a világból.
Pillanatok alatt olyan szoros kapcsolódások köttettek, hogy megértettem mit jelent a Camino-testvérség kifejezés.
A mai napig rendszeresen beszélünk az itt szerzett barátaimmal, és van, akivel már egy repülőből is kiugrottam azóta (földet is értünk, tandem volt, 3000 méter magasról). Érdemes nyitottnak lenni, mert sosem lehet tudni, hogy kit miért hoz a sors az ember életébe. Néha csak hírnökként, egy-két jól irányzott mondattal visznek közelebb a megoldáshoz.
Másodszor pedig, az a magány, amit ott tapasztal meg az ember, az más, az építő.
Úgy láttam magam, ahogy még soha, addig ismeretlen tulajdonságaimmal szembesültem, küzdöttem magammal, rengetegszer ütköztem a határaimba és léptem át őket. Ez az önismeretnek egy teljesen új szintje. Én emiatt a magány miatt is mentem, ezért nagyrészt egyedül sétáltam.
Ami igazán meglepett, az az volt, hogy útközben egészen megszerettem a saját társaságomat, vagyis végre magammal is jófej voltam (néha).
Könnyen vagyunk szerintem túl kegyetlenek magunkkal, pedig ugyanolyan törődést érdemlünk, mint amilyet másoknak adunk.
Ám szerencsére az úton ezt jól meg lehet tanulni, mert ha ott nem törődsz magaddal, akkor lehet, hogy másnap (literálisan) nem fogsz tudni menni.
Pro tipp: érdemes sokszor megállni és megfigyelni, hogy hogyan érzed magad, mit üzen a tested, mert néha a menetelés hevében nem veszi észre az ember és egy túlerőltetett térddel, vagy három vízhólyaggal lesz gazdagabb. (Már akkor le kell ragasztani, amikor még csak dörzsölődik és akkor nem lesz belőle hólyag.)
Éppen úgy, ahogy az életben is: érdemes rendszeresen megállni és befelé figyelni!
Vajon azt kaptam, amiért mentem?
Nem. Nem lehet elvárásokkal belevágni, de ami engem illet, én nem tudtam azok nélkül elindulni. Válaszokat akartam kapni, de nem kaptam.
Megoldással akartam hazajönni, de nem oldottam meg semmit. Én és a kontrollmániám nem egyszer tűztük ki, hogy a következő városig mit kell megoldani. Természetesen nem sikerült, egyszer sem.
Aztán, amikor elengedtem ezt, akkor elkezdtek velem, bennem dolgok történni. Ezek hozták a megoldást később, teljesen máshogy, mint amire számítottam. Azt mondják, a Camino mindenkinek azt adja, amire szüksége van, nem azt, amit kapni szeretne tőle.
Végül is azt kaptam, amiért mentem, csak nem tudtam, hogy miért megyek.
Katarzis? Na, az van!
Az utolsó napon egyszerre voltam izgatott és hihetetlenül boldog – alig álltam meg egész nap, egyszerre pörögtek előttem az élmények, tapasztalások, beszélgetések, és egyszerre voltam szomorú és elveszett, mert nem tudtam, hogyan tovább ezután.
Besétáltam a térre és jött a katarzis, óraműpontossággal, a katedrális előtt. Ezt nem lehet leírni, menjetek el és tapasztaljátok meg!
Már önmagában megindító ott lenni, de egy kicsit azt kívántam, hogy hadd legyek egyedül ezen a csodálatos téren, a szokásos óriási tömeg nélkül. Ekkor öt perc alatt akkora eső jött, hogy elmosott mindenkit, megkaptam magamnak az egészet.
A nehéz könnyeim és az örömkönnyeim akkor egybeolvadtak az esővel ezen a gyönyörű helyen, és valahogy minden a helyére került bennem. Csoda? Lehet.
Képek: Nagy Ailen
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
