„Az apám. Ma már különösebb neheztelés nélkül képes vagyok elmenni a sírjához. Megbékéltem vele. Ahogy élt, úgy is ment el. A halála sorsszerű volt. Abban az évben tört ki a koronavírus-járvány, de nem a Covid volt a végzete. Ma már értem, hogy az elfojtás volt az. Valódi önmaga tompítása, amit alkohollal kompenzált.”
Miskolczy Viktória írása.
A lányom születésnapját, ami néhány héttel a korlátozó lezárások után volt, még megülte velünk. Csodálkoztam is.
Általában nem volt hajlandó kimozdulni otthonról, de az unokák mindig megindították.
Valószínűleg a bezártság is hozzájárulhatott ahhoz, hogy kivételt tett akkor. Az ő kedvéért LGT meg Omega számokat hallgattunk, meglepő volt számomra könnybe lábadt szemmel látni apámat. Úgy tűnt, mintha teljesen átszellemült volna, nosztalgikus hangulatba került, a fiatal éveit emlegette. Sosem láttam olyannak.
Melegség járta át a szívemet, hogy láthattam őt ellágyulni.
A zsúr után néhány hónappal nagymamám hagyatékából szerettünk volna venni egy balatoni ingatlant, hogy nyaranta ott lehessünk a gyerekekkel. Anyuval lakásokat nézegettünk, mert egy ház fenntartásával sokkal több gond van. Apám viszont ragaszkodott egy nyaralóhoz, amit már az anyagiak miatt sem értettem: a ránk maradt lakás ára nem fedezte volna a vásárlást.
Anyuval találtunk egy megfelelő lakást, vállaltam, hogy megbeszélem apámmal, adja áldását rá. Hallani sem akart róla, még mindig ott tartottunk, hogy ahogy belekezdtem a mondanivalómba, ordított velem:
márpedig ház kell, punktum. És agresszívan megindult felém, mint gyerekkoromban.
Abban a hiszemben voltam, hogy ezen már túlvagyunk.
Féktelen düh tört ki rajta, a szemei vérben forogtak, szinte téboly tükröződött bennük. Ijesztő volt, hátrébb hőköltem, de a tekintetemben észrevehette a dacot, hogy már nem a megfélemlíthető kisgyerek vagyok, aki fölött hatalma van, hanem egy felnőtt nő áll előtte.
Megtorpant. Mondtam neki, hogy a továbbiakban nincs miről beszélnünk, és otthagytam.
Többet nem találkoztunk.
Nem sokkal később az autómból láttam őt az utcán, nem vett észre. Úgy rémlett, megöregedett. Átsuhant az agyamon – egy múló megérzés volt csupán –, hogy akkor látom őt utoljára. Ősz végén aztán hetekig betegeskedett, orvos nem láthatta, határozottan megtiltotta a családnak a segítségkérést, anyut meg is fenyegette emiatt. Végül nagyon felszökött a láza, már annyira kétségbeejtővé vált az állapota, hogy muszáj volt mentőt hívni hozzá.
Kiderült, hogy heveny gyomorfekélye volt, még aznap éjjel életmentő műtétet hajtottak végre rajta.
A gyulladás az egész emésztőrendszerére és a hasfalára is kiterjedt, szepszise volt. Az operáció után mélyaltatásba, lélegeztetőgépre tették.
A járványügyi korlátozások miatt, látogatási tilalom volt érvényben. Embert próbáló volt, hogy kizárólag telefonon lehetett érdeklődni a hogyléte felől, naponta egyszer, ha valamelyik nővér vagy orvos éppen fel tudta venni a kagylót.
Mire vágyunk, ha kórházban vagyunk, azon kívül, hogy ki akarunk kerülni? Mi tartja bennünk a lelket? – zakatolt a fejemben.
Az, ha tudjuk, hogy van, aki meglátogat, aki vár minket haza, van, akihez tartozunk. Bármennyire is nem volt eszméleténél, bármit is tett vagy nem tett velem, akármilyen is volt az utolsó találkozásunk, egyedül volt, és ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni.
Megkíséreltem hát bejutni a kórházba. Első alkalommal átverekedtem magam a portán, mondván, hogy haldoklik az apám, be kell mennem hozzá. El is jutottam a betegosztályig. Csodálkoztak nagyon, hogy kerültem oda, végül kitessékeltek az épületből. Másodszor is megkíséreltem a lehetetlent.
Szerencsémre aznap hajnalban adott ki egy új protokollt a tisztifőorvos, miszerint a végstádiumú páciensekhez be kell engedni a hozzátartozókat. Nem felejtem el a szövegét:
„a családdal való kapcsolattartás, és a beteg emberi méltósághoz való joga egészségügyi válság idején sem korlátozható”.
Kinyomtattam a körlevelet, és azt lobogtatva verekedtem be magam a kórházi intenzív osztályra. Ott végül sikerült néhány rövidke perc erejéig az apámhoz férnem, miközben a lifthez tolták. Egy utolsó CT-vizsgálatra vitték, hogy esélyes-e újabb életmentő műtétre. Szívszaggató volt úgy látni: mobil lélegeztetőgépen, eszméletlenül.
Arra gondoltam, hogy nagyon kevés az idő, ami rendelkezésre áll, megrohamoztak az érzések, és ezeknek adtam át a helyet.
Megsimogattam az arcát és azt suttogtam apámnak, hogy nincs egyedül, elengedem a fájdalmat, amit okozott, és ő is engedje el a sajátját.
Elmondtam, hogy szeretem.
Fel tudtam magamban idézni olyan helyzeteket, amikor – a maga sajátos módján ugyan, de – kiállt értem, segített, ha kellett.
Tudtam, már a halál küszöbén állhat, és ez képessé tett rá, hogy meglássam benne az érzelmileg kiéhezett, sebezhető, hajdani kisfiút. Az ő gyermekévei sem voltak különbek az enyémnél.
Felsejlett bennem, amit anyu mesélt róla:
koraszülöttként, a nyakára tekeredett köldökzsinór okozta oxigénhiány miatt, szinte elfeketedve, alig két kilósan látta meg a napvilágot.
Az apja otthon sem volt akkor, bujkált, mert meggyanúsították, hogy ’56-os forradalmár.
Egész életében azt sulykolták belé, hogy ő, a legkisebb fiú felesleges, nem is akarták, csak „véletlenül” fogant meg. A nagyapám katonai szigorral bánt vele.
A kedvenc kuvaszát agyonlőtte, amikor a kutya megharapta apámat. El sem sirathatta, mert azzal szégyenbe hozta volna magát a bátyjai meg az örege előtt.
Ezzel egyáltalán nem akarom felmenteni őt, sőt!
Azért, mert őt bántalmazták és szeretet nélkül nőtt fel, választhatta volna, hogy nem azt adja tovább a saját családjának. Mindez azonban arra a néhány percre, amíg utoljára láthattam az apámat, lényegtelenné vált. Erről az Avatar jut eszembe, a na’vik.
Tudod, amikor azt mondják a másiknak: „LÁTLAK TÉGED”.
Én akkor valóban láttam az apámat, a gyarló, szerethető embert.
Azt súgtam neki, menjen el békében, ha úgy dönt, hogy ki akar lépni.
Búcsút vettem tőle. Magasztos érzés volt, és örülök, hogy mindezt megtettem. Felért egy feloldozással. Másnap reggel hívtak a kórházból, hogy meghalt.
APÁMRÓL 1 – Nálunk a karácsony sosem a meghittségről, a szeretetről, hanem a túlélésről szólt
Ezzel az oldással sikerült lezárni a történteket. Ha nem nézek szembe a hozzá fűződő negatív élményeimmel, akkor azok folyamatosan dolgoznak bennem, beleragasztanak a múltba, a sebeim nem tudnak gyógyulni.
A harag, a düh, a bosszúvágy pedig mind-mind úgy működnek, mint a lassan ölő méreg.
Nem másnak, alapvetően magamnak okozok szenvedést.
A búcsú apámtól segített belátni, hogy csak a jelenben tudok cselekedni, különben elszalasztom a pillanatot, ami lehet, hogy sosem jön el újra. Megértettem, hogy feltétlenül ki kell mondani abban a momentumban, amit érzek, azt is, ha valami bánt vagy méltatlan számomra.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nekem ez megadatott, de nem mindenki tud leszámolni a bántalmazójával.
Ha múltbeli sérülésről van szó, és már nincs lehetőség arra, hogy számot vess azzal, aki azt okozta, mert már nem él, muszáj kitalálni valamit, ami enyhíti a gyötrelmet. Létfontosságú felszabadítani magad!
Dr. Edith Eva Eger: A döntés című könyvében olvastam egy olyan esetről, amikor páciensének azt javasolta – mivel a hölgy egész életében, majd annak halálában sem tudott megbékélni az édesanyjával –, hogy menjen el hozzá a temetőbe, álljon rá a sírjára mezítelen talppal, így kerülve összeköttetésbe a veszteség és gyász helyszínével. A kliensnek ez segített a szenvedéstől való szabaduláshoz, a megbékéléshez, ezáltal saját gyermekeivel is sokkal jobb lett a kapcsolata.
Vagy eszembe jut az egyik kedvenc filmem, a Forrest Gump egyik jelenete is, amikor Jenny megdobálja kővel az apja házát és közben azt kiabálja: „Hogy tehetted azt velem?” Forrest megjegyzi:
„Van úgy, hogy az embernek nincs elég köve.” Később a házat begyalultatja a földbe.
Azzal, hogy elmondom neked, Kedves Olvasó, a történeteim azon részleteit is, amikről „nem illik” beszélni, bátorítani szeretnélek téged arra, hogy megnyílj.
Elsősorban saját magad, aztán mások felé.
Mondd el, írd le a te sztorijaidat, amelyekről sosem beszéltél! A titkos gondolataidat, érzéseidet, amelyekről kizárólag te tudsz a családoddal. Így könnyítesz magadon – és ha vannak gyerekeid, akkor az ő transzgenerációs örökségükön –, gyógyulsz, ahogy a szeretteid és tágabb környezeted is.
Én azt szeretném, hogy a gyerekeim számára az ünnepek ne az én megélt traumáim lenyomatairól, hanem csakis a színtiszta szeretetről szóljanak.
Fentebb idézeteket olvashatsz az Üvöltő hegek c. könyvemből, amelyben írtam arról is, hogy néztem szembe a múltammal, a gyerekkori traumáimmal, az apámmal (ennek a cikknek az első részét itt olvashatod), hogy ismertem fel bántalmazó kapcsolataimat, és hogy számoltam fel az ismétléseket az életemben.
A könyv kizárólag a uvoltohegek.hu oldalon keresztül érhető el.
És tudom, hogy te is elég bátor és erős vagy ahhoz, hogy a hátad mögött hagyd a bántalmazódat és a bántalmazó kapcsolatodat!
Szeretettel:
Viki
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
