Kiskoromban mindig összerezzentem, ahogy megcsörrent apám kulcsa a zárban, volt valami energia, amit érzékeltem, hogy jobb kedvében van-e vagy sem. Miskolczy Viktória írása.
A Good Will Hunting film jut eszembe. Biztos, neked is megvan az a jelenet, amikor a pszichiátert ragyogóan alakító Robin Williams megkérdezte a főszereplőt, hogy a nevelőapja mivel verte annak idején. Matt Damon, vagyis Will, azt válaszolta: az apja mindig kitett egy villáskulcsot, egy botot meg egy szíjat az asztalra. Hogy melyiket választotta? Hát, mindig a villáskulcsot. Miért? Hogy rohadjon meg a nevelőapja, azért.
Én is nagyon sokszor kívántam, hogy rohadjon meg az apám, meg azt, hogy bárcsak nagy és erős fiú lennék, akkor mindenkit megvédenék tőle.
A bőrszíja jó vastag volt, nagy csattal, gyakran azt rántotta ki a munkásnadrágjából. Nem kellett külön indok arra, hogy verjen minket.
Nemcsak anyunak meg nekem, alkalomadtán a nagyikámnak is jutott.
Néha a cimborái is belefutottak egy-egy ökölcsapásba, mert apám alaptalan féltékenységi rohamokban tört ki, meggyanúsította őket, hogy anyukámmal viszonyba keveredtek, holott ő lépett félre állandóan. Egyszer anyu kollégájánál voltunk gyerekzsúron.
Nagyon jól éreztük magunkat, én olyannyira, hogy kikunyeráltam anyutól, aludjunk ott. Merészek voltunk, bevállaltuk a pizsamapartit. Soha többet nem csináltunk ilyet.
Amikor másnap hazamentünk, rögtön kaptunk azzal, ami épp apám kezébe akadt. Anyu hetekig napszemüvegben járt, holott tél volt, takargatni próbálta a monoklit a szeme alatt. Nem volt irgalom, az sem számított, hogy nők vagyunk, én ráadásul kicsi gyerek.
Apám alapjáraton is nagyon hamar ingerültté vált, és mindig agresszívra itta magát.
A gyerekorvosnak azt hazudtuk, rám dőlt a szekrény, amikor beteg voltam, és a vizsgálat közben rákérdezett a testemen lévő lila foltokra. A puszta létezésem, az, hogy nem fiú lettem, is elég volt ahhoz, hogy eljárjon a keze.
Nála a fiú az ember, a lány csak szolgalelkű fehérnép. Olvastam, hogy a tudatalattinkban hordozzuk az iránti megfelelésünk kényszerét, hogy milyen nemű utódot vártak a szüleink. Ezek a láthatatlan kötelékek, kötések hatnak ránk. A kinézetünkre, a viselkedésünkre, a tetteinkre.
Egy vidéki rokonlátogatás alkalmával beszakadt a dobhártyám. A hatalmas pofont azért kaptam, mert késő este már nem volt kedvem elkísérni az amúgy is spicces apámat, hogy tudjon inni még egy kört a hozzátartozókkal.
Gyűlöltem, hogy még középiskolás koromban is könyörögni kellett, hogy engedjen el az osztálykirándulásokra vagy az iskolai rendezvényekre, színházba, koncertekre. Ha el is mehettem – apám ezzel nagyon szeretett manipulálni, játszadozni, a hatalmát fitogtatni, hogy esdekeljek az engedélyéért – mindig legkésőbb este tízre haza kellett érnem.
Az iskolában legalább volt egy kis karácsonyi hangulat, otthon semmi.
Anyu hiába próbált mindent megtenni a meghittség kedvéért, apám megkeserített minden alkalmat: a szülinapokat – kivéve persze a sajátját, akkor vidáman ünnepelnünk kellett –, a névnapokat, a húsvétot, a karácsonyt, a szilvesztert, mindent.
Rémálom volt. Ha másért nem vehetett elő minket, akkor is talált problémát, például, hogy nem jó oldalra tettem a kanalat az asztalterítéskor. Paff, egy pofon, nekiestem a tálalónak, a szekrény sarka adta a másikat.
Semmit sem tűrt meg maga körül, minden és mindenki idegesítette.
Nálunk fenyítés járt azért is, ha négyest vittem haza az iskolából, apámnak csak az ötös volt értékelhető jegy.
Nem volt más választásom, ha jót akartam, kitűnőnek kellett lennie a bizonyítványomnak. Mi van, ha a megfelelési kényszer egy egyszerű védekezési mechanizmus, amit azért építünk fel, hogy magunkat óvjuk? Aztán ez később is velünk marad. Apám sem véletlenül lett olyan, amilyen.
Beszélgettem anyuval róla, mutatott fiatalkori képeket is. Az egyiken apám egy hajóról szállt le épp, nagy táskával a kezében, matrózkabátban, felhajtott gallárral, trapéz farmerben. Vagány volt, na.
Anyu szerint Alain Delonra hasonított – és a fotó alapján valóban volt köztük párhuzam –, elmesélte azt is, hogy apám inkább éhezett, csak legyen pénze megvenni a legújabb Levi’s 501-esét. Ő tizenhét volt, anyu tizenhat, amikor megismerkedtek. Mindkettőjüknek szüksége volt valakire, akibe kapaszkodhattak.
Még húsz évesek sem voltak, amikor megszülettem. Apámat behívták katonának, abban az időben két év kötelező szolgálatot kellett teljesíteni. Az ország legtávolabbi szegletébe vezényelték, eltávra nagy ritkán engedték, ezért anyu vitt magával a laktanyába, hogy apám egyáltalán láthasson.
Hogy anyu megpróbálta-e elhagyni az apámat? Már felnőtt voltam, amikor el is költözött tőle.
Apám fenyegetőzött, fizikai terrorral, anyagi függéssel, aztán könyörgött, végül hozta az „áldozat vagyok, segíts megjavulnom” szerepet. Miért lett volna áldozat? A háttere, a környezete miatt, amiben nevelkedett, és amit otthonról hozott.
Anyura mindig hatott, ha apám mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy a nagyapám nagyon szigorú ember volt, nevelési módszerként a brutális verést alkalmazta, mind az öt testvér rettegett tőle, nőnek nem volt szava a házban.
Az empatikusoknál ez nagyon működik, ha másért nem, anyu sajnálatból visszaköltözött. Volt olyan is, hogy apám lépett le, de visszament, mert egy „jó asszony mindent megbocsájt”. Volt, hogy papíron elváltak, aztán újra összeházasodtak. Mindig ugyanaz lett a vége, nem volt kiút. Anyu azt tanulta, a verés, a megcsalás, a megaláztatás belefér a házasságba, egy nőnek amúgy sincs választása.”
Fentebb idézeteket olvashattatok az Üvöltő hegek c. könyvemből, amelyben írtam arról is, hogy néztem szembe a a múltammal, a gyerekkori traumáimmal, hogyan ismertem fel azt, hogy az apámmal való kapcsolatom okán menekültem egy szintén bántalmazó párkapcsolatba – erről itt olvashattok -, és, hogy miért ahhoz az ismerős – számunkra mérgező – energiához vonzódunk, amit már megéltünk korábban.
Életbevágó, hogy szembenéznünk a múltunkkal és a fájdalommal, ha muszáj, tíz körömmel kell kikaparnunk az okokat, különben egész életünkön át újra és újra ismétlünk.
Minderről többet olvashattok a könyvemben, amely kizárólag az uvoltohegek.hu oldalon keresztül érhető el.
Tudom, hogy te is elég bátor és erős vagy ahhoz, hogy a hátad mögött hagyd a bántalmazódat és a bántalmazó kapcsolatodat!
Szeretettel:
Viki
(Többet megtudhattok rólam erre a linkre kattintva.)
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
