– Nem is tudom… még gondolkodom, jó?
Juli percekig forgatta a kezében a fekete bőr pénztárcát és tétovázott. Tetszene neki, gondolta. Talán meg is veszi. Az apró idős hölgy kedvesen figyelte Julit a bőrkesztyűk és sálak takarásából. Végül Juli lemondóan visszatette a tárcát a többi közé. Úgysem jön el, állapította meg. Boldog karácsonyt kívánt a hölgynek. A mindenfelé villogó színes fényeket leszámítva, semmi sem emlékeztette az ünnepre.
Szabadné Veronika novellája.
Pedig a gyerekek annyira várják. Hát persze. Ő is szerette gyerekként, de ott van például a tavalyi. És a tavalyelőtti. Valahogy már egyik sem volt nem ugyanaz. Felhívta Kornélt, hogy a metróig hallja a hangját. Az mindig elhessegeti az árnyakat.
Ahogy átsétált a fenyőpiacon, az illatozó fák között a karácsony ünnepi hangulata helyett csak egy-egy könyök vagy kemény hátizsák érintette meg. A mozgólépcsőn lefelé visszabámult az emberekre, de végül lehajtotta a fejét.
Számára ma is ugyanaz volt minden, mint máskor. A tömeg ugyanúgy áramlott a metróból a mozgólépcső felé. Ugyanúgy félretolták, mikor le akart szállni.
A papírbolt ajtajában elé tolakodott egy férfi. Juli nem is várta tőle, hogy előreengedje, de azért halványan mégis remélte. Mindegy. A pénztárnál kiégett, fénytelen arcok.
A pékségben az ősz hajú kasszás ugyanúgy elfelejtett köszönni, mint az összes többi napon.
Csípős hideg marta az orrát, meggyorsította lépteit, közben kapucnija alól sandítva az utcában megszokott dugót kémlelte. Az is épp ugyanolyan volt, mint máskor. Ujjukkal a kormányon hevesen doboló férfiak, mobilon pötyögő, feszült tekintetű nők, némelyik kocsi hátsó ülésén fáradtan hadonászó vagy épp bamba tekintetű gyerekek.
Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek órákat töltenek egy autóban vagy sorban állva, holott értelmesebben is eltölthetnék az idejüket.
Hatalmasat sóhajtott.
Vajon milyen volna időt ajándékba adni? Igaz, azt nem lehetne csillogó papírokba csomagolni, sem a fa alá rejteni. Vajon lenne fogalmuk, miként éljenek vele? Megosztanák egymással?
Hazaérve az előszobaszekrényre dobta a kabátját. Átfagyott ujjaira percekig engedte a forró vizet, keze zsibongása elbódította. Mozdulatlanul állt ott, zsibbadtan; már szinte homályosan látta ujjait. Egy régi karácsonyt annál élesebben…
Anya sürgött-forgott a konyhában, míg Apa igyekezett minél több díszt felaggatni a fenyőre. Mindent megtettek, hogy csodálatos legyen az ünnep. Csillogó csomagok a fa alatt. A bontogatás izgalma.
Meglepetés, öröm, varázslat. Biztonság, meleg fények. Talán nem is a karácsonyfa ragyogott annyira…
Elzárta a vizet. A kép elveszett. Elméje sietve kapaszkodót keresett az előző pillanathoz. Lehunyta a szemét, mint aki szép álomból ébred és azt hiszi, ha szorosan összezárja a szemét, még visszakaphatja az álom végét.
Fel kéne hívnom Apát, gondolta. Két hónapja nem beszéltek egymással. Sérelmek, félreértések, megbocsájthatatlannak tűnő szavak vontak falat kettejük közé.
Mit számít már, tűnődött. Ő is csak ember. Hibázott. De…nem, mégsem.
Fáradtan rogyott le a konyhaszékre. Nyugodt magányában folytathatta volna az ajándékok csomagolását, de hozzá sem ért a színes papírokhoz.
Átjárhatta volna az ünnep finom rezgése, de nem érzett semmit.
Ezer éves könnyei egyszerre utat törtek. Csak a „most” van, jutott eszébe az édesanyjától gyakran hallott mondat, mely ebben a pillanatban nyert értelmet. Lelkében áramlás indult. Felpattant a székről. Tárcsázott és feszülten várt. Az ember annyi mindent megért, ha maga is szülővé válik.
Másnap a tömeg ugyanúgy áramlott a metróból a mozgólépcső felé. Ugyanúgy félrelökték, mikor le akart szállni. Az újságos ajtajában elé tolakodott valaki, majd bocsánatot kért.
A pénztárnál ugyanazok a kiégett, fakó arcok várták és a pékségben az ősz hajú kasszás hölgy ma is elfelejtett köszönni. Otthon a gyerekek pokoli zajjal kreáltak versengést mindenből. Más-más időpontban akartak enni, a kaotikus fadíszítés közben pedig felborult a fenyő. A mikró is felmondta a szolgálatot, valaki pedig úgy érezte, hogy halaszthatatlan feladat december huszonkettedikén este hét órakor lyukat fúrni a falba.
Kit érdekel, gondolta mosolyogva. Minden rendben.
A süti illata mennyei. Juli hagyta, hogy a gyerekek azt vacsorázzanak. Hogy örülnek! Végül ő és Kornél is azt vacsorázták. A szokásos kényszeres mosogatás helyett most csak úgy leheveredett a földre. Szokatlan és felszabadító érzés volt.
Találomra könyveket vett a kezébe, hogy mindbe kicsit beleolvasson. Úgy érezte, mintha lassabban telne az idő. Éjszakába nyúlóan beszélgettek Kornéllal, és ma kivételesen töltött egy pohár sangriát is. Legfeljebb holnap majd délig alszanak. Nem kell sietni. A csöndesen lobogó gyertya fahéjillata finoman körülölelte őket.
A karácsonyfára pillantott. Lelke csordultig telt a régi időkből ismerős ragyogással. Sok év után először érezte újra szíve várakozását.
Apa holnap érkezik. Az sem baj, ha nem hoz ajándékot.
Nyitókép: AI, cikkbeli kép: Freepik
Hasonló cikkeket ITT olvashatsz. Ha tetszett az írásunk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
