Az este ottfelejtett csöndjében nagyot koppant a szék lába, ahogy a gardrób elé állította. Eszter felállt rá, hogy elérje a tetején a dobozt. Egész évben csak porosodott, máskor hozzá sem nyúlt. Most is nehezen szánta rá magát, pedig már bőven benne jártak az adventben. Novella.
Hol van már az az izgalom, amikor gyerekként áhítattal nyúlt a sztaniolba bugyolált törékeny csodákhoz? Vagy lopva csomagolta ki a fenyőfán csimpaszkodó szaloncukrot?
Akkor még elhitte. A varázslatot. Hogy valami eljön. Hogy valami történik.
De már negyven karácsonyon innen kezdi elveszteni a varázsát. Várakozásról kellene szólnia, örömről, vagy valami ilyesmiről, hirtelen meg se tudta fogalmazni magának, annyira elnyomta a hétköznapok valósága.
Inkább valami nyugtalanság uralkodott el rajta. Tudta már, mi a menet. Hisztéria és szorongás az ajándékok miatt, hogy legyen idő beszerezni, pénz is legyen rá, vagy méginkább készíteni, mert az mennyire személyes, és pénz is legyen rá.
Kösz, ez talán még nagyobb szívás. Úgysem az a lényeg! Hát akkor mi? Akkor miért az őrület?
Plusz ott van a rengeteg karácsonyi túlmunka, ami persze úgyis az övé marad. Ki másé? Így is csak átesik egyik napból a másikba, hogyan varázsol elő több időt?
Az ünnepi hangulat is az ő felelőssége. Ahogy minden. Ugyan ki másé? De a gyerekek…
Olyan hangosan fújta ki a levegőt, mintha az egész heti feszültséget akarta volna egyben kiköpni. A Mikulásra is az utolsó pillanatban kapkodott. És ha mindezt szerencsésen végigtolja decemberben, jönnek a végtelen, kopár hetek tavaszig, a sok csillogás meg süteménymorzsa után csak még nyomasztóbb a kongó szürkeség.
De hát ne rinyáljon, ő vállalta. – ütött tanyát gondolataiban az általános vélekedés. Mármint a gyerekeket.
Persze, azt igen. Mondjuk a láthatatlan munkát csak megörökölte. Vállalta a fene.
Generációról generációra szállt a kötelező ragyogó tisztaság, az ötfogásos menü a legbonyolultabb, ünnepi fogásokkal és a hatféle süti. De ugye mindez csak úgy magától repül az asztalra, a háziasszony meg mitől ingerült.
A lelkiismeretfurdalás egyre nagyobb hullámokban magasodott fölé, hogy nem foglalkozott a közelgő ünneppel. Pedig nem lehetett nem észrevenni.
Az üzletek harsány kirakatain, a mázas-nyúlós tévéreklámokban nyomakodó karácsonyi bizbaszokat, meg a Fő téren a bódék untig ismert kínálatát: kürtőskalács, forralt bor, termelői sajt, kézműves miegymás, kenyérlángos, olyan gyertya, ami sehol máshol.
Komoran vágott át a téren hét közben a tömeget kerülgetve, mintha direkt azért lennének ott, hogy őt akadályozzák. Bosszantotta, hogy megzavarják a ritmusában, ha lehet ritmusnak nevezni az állandó őrült rohanást.
Különben is, ki tudja megvenni ezeket a méregdrága cuccokat?
Az a mázas csupor neki is tetszett. Meg is torpant egyik délután, de persze nem vette meg. Ha nagyon kutakodott, valahol mélyen pislákolt benne a gyermeki izgatott várakozás emléke, hogy… Mire is? Már alig emlékezett. Valami eljön…
Jó lenne hinni, akkor talán könnyebb lenne… áhítattal éjféli misére zarándokolni, nem kételkedni, és hagyni, hogy magával ragadjon.
De az ő karácsonyai valahogy mindig olyan felemásak voltak. Hát… Gyerekkorában öcsivel dermedt nyugalommal figyelték a szülők ismétlődő ünnepi szertartását: apa idegesen behurcolja a fát, s szentségel, ahogy a talpba gyűri, anya idegesen veszekszik, mert apa behordta a sáros havat, tűlevelek a szőnyegen, már hatszor porszívózott, a vacsora meg még sehol… de anya nem meri magára hagyni apát, mert még a hátra van az égősor miatti őrjöngés.
Addig Eszter és öcsi csendben várták, hogy mikor szabad díszíteni.
Karácsony másnapján a családi látogatásra busszal mentek, hogy apa tudjon inni. Különben, mi értelme az egésznek, Eszterék meg már fellégezhettek, tudták, a nehezén már túl vannak.
Játékból az elsuhanó házak ablakit lesték, és versenyeztek, ki lát több színes, villogó, boldogságot elhintő karácsonyfát.
Fiatal felnőttként fiatal férj oldalán Eszter suvickolt, éjfélig készítette az ötfogásos ünnepi menüt és a hatféle sütit. Majd a kétszeresére duzzadt család miatt fárasztó Canossa-járás vette kezdetét, és minden évben ugyanabba az őrületbe torkollott, mert
mindenkit meg kellett látogatni abban a két napban, még ha évközben ügyet sem vetettek egymásra.
Ilyenkor viszont vérremenően kötelező volt. Kisgyerekkel sem kegyelmeztek a drága rokonok, pedig Eszter csak el akart bújni az otthon narancs- és hintőporillatai közé.
Testületileg gyűlölték, amikor fellázadt a hagyomány ellen. És most? A család parányira zsugorodott, ahogy öregasszonyok teste aszalódik szikárrá évtizedek fájdalma alatt.
Csak hárman lesznek a gyerekekkel. Már rég nem csinál nagy sikálást, se burjánzó főzőcskézést, úgysem tudnak többet enni. Felesleges.
És amikor utána felkerekednek a néhány megmaradt távoli rokonhoz, még jól is esik az amúgy is ritka vendégeskedés. Azért végtére nem olyan rossz ez. Minden piros és arany, fahéj és fenyőgyanta leheletű puhaság. Csak ő meg a gyerekek.
A kartondoboz tompa puffanása a szőnyegen pontot tett kitüremkedő gondolataira. Talán, amikor felnyitja, végre megkezdődik az ünnep. Elkapja valami értelmetlen, de mégis csodálatos vágyakozás, vagy mit tudja ő, hogy mi.
Belenézett. Összefüggéstelen, tiritarka díszek, melyek összegyűltek az évek során.
Égősorok, nem tudni, melyik jó még. Kifacsarodott girlandok, koszorúalap, semmiresejó gyertyacsonkok. De semmi hatás.
Kifejezéstelen, ócska tárgyak. A doboz sarkában, puha papírban szerényen lapult az egyetlen értékes darab. A fehér kerámiacsengő.
Vigyázva kiemelte. Varázslatos téli világot stilizáló képet fújtak rá ismeretlen kezek. Hirtelen ötletből megrázta. Sejtelmes ünnepi hang törte meg a monoton éjjelt. Most jött rá, hogy végtelennek tűnő idő óta nem volt a saját gondolataival, saját csöndjében, saját magával. Hát ez az!
Várakozott. Talán csak magára. De talán mindegy is, hogy mire várakozunk, csak meg kellene állni ebben a szétdarabolt létben.
Hogy is kezdte régen? Amikor még volt ideje? Narancskarikákat szárított a radiátoron, hogy majd azzal díszítse a fát. Koszorú, mézeskalács, fényfüzér.
Hát persze! Hiszen nekik is vannak hagyományaik! Holnap sütnek is a gyerekekkel szegfűszeg és fahéj illatú fenyőt, házikót, csillagot, angyalt, és feldíszítik ujjukról nyalogatva a cukormázat.
És a cukrászdába is el szoktak menni ilyenkor habos süteményekből választani. És még most sem késő egy asztali díszt összerakni megmaradt gyertyákból, borostyánból, dióból, csak amit találnak itthon.
És az égősort is kiakaszthatja a nappaliba, hogy reggel a gyerekek ámulatba essenek! Aztán majd együtt választanak fát, és elcipelik az árustól nevetve bajlódva a szúrós ágakkal, ahogy minden évben.
Igen, holnap! Holnap tényleg elkezdik! Már tudta, mit kell tennie.
Reggel szokatlan csöndre ébredt. Még sötét volt, de hiába fordult a fal felé, elillant az álom. Valami történt.
Kibújt az ágyból, amikor kilesett a függöny keskeny résein, váratlan meglepetés fogadta. Minden csupa fehér, és még most is zuhog! Hát ez volt az ő ajándéka.
Mintha direkt neki rendelte volna valami huncut karácsonyi angyal. Évek óta szinte semmi hó nem esett, nem is remélte már. Hogy fognak örülni a gyerekek!
A konyhában matatott a félhomályban, előkotorta a felső polcról a giccses karácsonyi bögréket. Jókora adag kakaóport és cukrot kevert lábasban, kevés vízzel felforralta, majd felhúzta tejjel, néhány kocka étcsokit is olvasztott bele.
Egy pillecukrot is rejtegetett a szekrényében, attól még különlegesebb a forrócsoki. Ez lesz az első meglepetés.
A gyerekszobából mocorgás zajai szűrődtek ki, és nem sokkal utána egy mosolygó, kerek fejecske bukkant elő.
– Miért nem alszol?
De Petike nem is figyelt a kérdésre, csak az ablakot bámulta.
– Esik a hó. – suttogta – Esik a hó!!! – már önkívületben kiáltotta, és visszarohant a szobába.
Nővére félálomban morgott rá:
– Maradj már nyugton!
De Petike elszántan húzkodta magára a meleg ruhákat, és a fiókban matatott.
-Hová mész? – kérdezte Eszter.
– Hóembert építeni! – válaszolt magától értetődően
– Most??? Még sötét van!
De Petike addigra megtalálta a kesztyűket, és robogott is kifelé. Eszter mosolygott magában, ahogy a felhabzó kakaót nézte, de egyszerre volt boldog-szomorú. Tudta, hogy lassan Petike is kinövi a gyermeki ártatlanságot. Jövő ilyenkor talán már nem fogja érdekelni őt sem. Dóra pufogva jött ki a szobából.
– Nem igaz, hogy szombaton se lehet itt aludni.
– Feküdj vissza, már kiment.
– Úgysem tudok visszaaludni – dohogott tovább, és levágta magát a fotelbe keresztbe tett karral. A fényfüzér színes díszbe burkolta durcás arcát.
Eszter elzárta a csoki alatt a lángot, gondolt egyet, kivett a hűtőből egy répát, s Petike után sietett. Az ajtóból visszafordult, de úgyis tudta, mi lesz a válasz:
– Nem jössz te is?
Dóri felhúzta az orrát, és nem mozdult.
Eszter beleszagolt a fagyos levegőbe, ahogy kilépett.
Olyan rég érezte ezt a lágy gyerekkorillatú havat, a különleges, tűnő játékot, az illanó szépséget. Teljesen belefeledkeztek Petikével.
Már derengett a téli nap első erőtlen világa, amikor átfagyva dobták le csizmájukat az előszobában. Kint a kaput jámbor hóember őrizte. Petike kipirosodott arccal szorongatta a bögrét, és hangosan hörpölte a mályvacukrokat. Dóri is megenyhült, és nagy kupacot szórt a forrócsoki tetejére. Ahogy a sűrű hóesést figyelte, Dóri hirtelen anya felé fordult:
– Sütünk ma mézeskalácsot?
– Persze.
– Juhuu!
És Eszter tudta, hogy most már rendben lesznek.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
