Az ablak melletti padban ülök, és figyelem az üvegen landoló hópelyheket. A százféle kicsi csillag pillanatok alatt olvad egyforma vízcseppé, és vékony erecskékben csordogál lefelé. A szerencsésebbek, amiket nem a gimnázium ablakára fúj a szél, egy ideig hancúroznak a levegőben, majd egymásba kapaszkodva fehér párnával fedik az árkádok vörös tégláját. Vagy a villamosmegállóban várakozókat festik hóemberszerűvé. Amik a legjobb helyre hullanak, talán hetekig önmaguk maradhatnak. Ha a napfény városában ebben az évben hideg lesz a tél.
Mátrai Szilvia novellája.
Nagyon szeretnék az ablak másik oldalán lenni. Itt bent a formáját éppen elveszteni készülő hópihének érzem magam, az átalakulás előtti utolsó pillanatban. Kirúgom fenekem alól a széket, ami egetverő robajjal ütközik a másik padsornak. Teli torokból üvöltöm, hogy beleremegjenek az iskola falai:
– Nem akarok felolvadni!
Az osztálytársak felhorkannak, Homola tanár úr kezéből kiesik a kréta, és megfordul. Ő, aki minden becsengetéskor egy sprinter gyorsaságával perdül arccal a táblának, és képes negyvenöt percig bőrlégzéssel mondani a jóisten tudja, hogy mit.
Sajnos az év legelső fizikaóráján elvesztettem a fonalat, és azóta se találtam meg.
Őt egyébként egyáltalán nem zavarják a hozzám hasonló fonálkeresők. Rendületlenül mondja a táblának az áldott tanítást, jobb kezével szimultán ír, amíg be nem telik.
Onnantól a bal kéz is versenybe száll, lázasan törli a képleteket az elképzelhetetlen tempóban cselező jobb elől, mint a söprögető fociban. Ezt a szent meccset szakítom félbe tébolyodott ordításommal, amire a tőle telhető legváratlanabb fordulattal reagál. Megmutatja a szemüvege mögött mélyen ülő jéghideg kékséget. A dermedt csendben még a hó hullását is hallani.
A csengő berregése rebbent fel, azt hiszem, ezúttal nem nyitott szemmel aludtam, a szemhéjam is elnehezült. Még szerencse, hogy Homola nem adja meg magát a csengőnek, hiszen be kell fejeznie, amit elkezdett, így van egy kis időm magamhoz térni. Bár lehet, hogy azt sem venné észre, ha tovább aludnék. Kétlem, hogy tud a létezésemről. Eddig egyszer szólt hozzám szeptember óta, amikor odavittem neki a futóversenyre szóló kikérőt. Hunyorogva elolvasta, majd ennyit mondott a papírnak:
– El kellene dönteni, hogy rendes ember leszel, vagy sportoló!
Döntöttem. Hátamra kapom a táskám, és nyakamba a lábamat, hogy beérjem a csengőszóra versenylóként kifelé vágtató barátnőimet. Mire odaérek, Varjú és Enci már nemcsak vágtáznak, hanem nyerítenek is. A kilencedik első percétől elválaszthatatlanok vagyunk.
Semmilyen formális barátságkötés nem történt közöttünk, csak leültünk egymás mellé egy háromszemélyes padba, közvetlenül az évnyitó után. A tanítás végén egymásra néztünk és egyszerre szólaltunk meg:
– Béke Tanszék?
Azóta vagyunk délelőtt padtársak a Ságvári Endre Gimnáziumban, délután szaktársak a szomszédban, ahol rendszeresen összefutunk a tantestület tiszteletreméltóbb tagjaival is.
Nyilván azért nevezték el a kocsmát Béke Tanszéknek, mert itt ideiglenes vagy akár végleges fegyverszünet is köthető a tanár-diák katonai hadműveletekben.
Már az aulában vagyunk, mire a nyerítés lecseng. A kapu előtt egymásra nézünk, és most ezt kérdezzük egymástól:
– Adventi vásár?
A közelgő téli szünet előszele repít minket végig a Szeged Nagyáruház passzázsán, aztán leszaladunk a széles lépcsősoron az egyetemi könyvtár felé, ahonnan rálátunk a hóval borított zenélő szökőkútra.
Soha nem éreztem még, hogy így, ennyire élek. A karácsonyi mécsesek meggyulladnak a mellkasomban, kimelegedve, bizsergető érzéssel lazulok bele a várakozásba.
Ahogy futunk a Széchenyi tér irányába, Enci és Varjú kézfeje súrolja az enyémet. Úgy érzem, nekem már most karácsony van, itt vannak az ajándékaim is, a jobb és bal oldalamon.
Az adventi vásárhoz közeledve növekszik a népsűrűség a Kárász utcán. A szemünk sarkából figyeljük a szintén iskolából szabadult fiúkat. Az elkapott pillantások önkéntelenül változtatják meg a testtartásunkat. Már csak pár méterre vagyunk, már csak a zebra választ el. Érzem, hogy itt lesz, mérget mernék venni rá, hogy ma összefutok Vele. A fabódék fényei most gyulladnak fel, lassan négy óra, kezd alkonyodni. A pecsenyesütők illata keveredik a sült gesztenyével, arrébb szegfűszeget és fahéjat érzek.
Azonnal tábort verünk az első bódénál. Senki sem firtatja zsenge korunkat, úgyhogy mohón kortyolunk bele a fűszeres forralt borba. Olyan szinkronban iszunk, hogy még az orrunk is egyszerre húzódik ráncosra, jobb lenne az íze a bor nélkül, na, valljuk be egymásnak.
– De a hatásért meg kell szenvedni – szögezi le Varjú.
Valóban olyan könnyűnek érezzük magunkat, hogy ha valaki ránk fújna, huncut hópiheként szállnánk tova.
Soha el nem olvadó alakzatban kapaszkodnánk össze a téli fuvallatok szárnyán, és meg sem állnánk Homola szemüvegéig. Visítva röhögünk nyelés közben, és vörösbort tüsszentünk utána.
Hirtelen Enci a bordáim közé könyököl, olyan érzés, mint amikor a kajla kutyát megcsapja az elektromos nyakörv. Ne nézz oda, sziszegi a foga között szűrve, apró szemmozgással jelezve csak a tiltott irányt.
Azonnal felkapom a fejem, és akkor meglátom Őt.
Ezer közül is felismerném a sziluettjét, ami most vörös kontúrral rajzolódik ki a haverjai közül. Mintha maga Lucifer lépne elő a pokol tüzéből. Lángnyelvek nyaldossák farmerkabátját, csakúgy, mint az én arcomat.
Viháncolásunk méltóságteljes csendbe fordul, a végzet asszonyaiként meredünk magunk elé. A szemem a poháron, mégis tudom, hogy egyenesen felénk tart. Érzem a közeledő forróságot. Varjú egy hasbeszélőt megszégyenítő ügyességgel, mozdulatlan ajakkal közli.
– Ide fognak jönni.
És akkor olyat teszek, amit normális süldő lány ilyen helyzetben soha.
Kinyúlok két oldalt, és a talponálló takarásában megragadom mindkettőjük kezét.
Úgy szorítom, hogy másnap meglátszik a körmöm nyoma. A levegőt visszatartom, a lábam kocsonya, tán még a könnyem is kicsordulna, ha nem jutna eszembe, hogy elmosódó szemfestékkel pandamackóra fogok hasonlítani.
„És percek mentek, ezredévek jöttek, egyszerre csak megfogtad a kezem, s alélt pilláim lassan felvetődtek”, szavalom magamban Tóth Árpád Esti sugárkoszorúját a drámai pillanatban, amikor a hátam mögé ér. A szívverésem is kihagy, menten holtan rogyok össze. És akkor meghallom kedvesen pajkos hangját.
– Jó estét kívánok a hölgyeknek!
Fülig szalad a szám örömömben, hogy igen, ez az, számítok neki! Már látom is magunkat gerlepárként andalogni, és ahogy forró csókot váltunk a biológia terem vitrinjei előtt vagy a tornaszertárban a szekrény mögé bújva. Elalélva nézek fel a poharamból és fordulok a hang irányába.
A farmerkabát hátát látom meg először, aztán lejjebb téved a szemem.
Egy fekete, vörös pamacsos farkat látok lassan lengedezni az alkonyatba forduló téli délután félhomályában.
Furcsa érzésem támad, hogy talán tényleg maga az ördög áll velem szemben. Vagyis háttal. Megbabonázva nyújtom előre a kezem, és jó erősen megrántom. Erre kigyullad a piros karácsonyfaizzó, amit a farmerkabát oldalára varrtak, és Ő végre felém fordul. De csak törzsből, a medencéjétől lefelé mozdulatlan marad. Piroskesztyűs kar fonódik a tarkójára marasztalóan. A másik piros kesztyű megfogja a kezét. A takarásból Kollár Kinga szőke sörénye bontakozik ki, szeme színes karácsonyi villámokat szór felém.
– Hát te meg ki a kispöcsöm vagy, hogy itt rángatod a farkam? Nem láttál még krampuszt? Menjél már vissza az óvodába, kiscsikó! – és Lucifer udvartartása a helyzethez méltóan, hangos röhögéssel hódol kifinomult humorának.
Megtántorodom, még szerencse, hogy szilárd bástyaként támogatnak a barátnőim. Cérnahangon mondom nekik, hogy akkor én most hazamegyek és elföldelem magam, majd ássanak ki az érettségi előtt pár órával.
Elindulok a buszmegálló irányába. Ők ketten pár lépéssel lemaradva jönnek mögöttem. Többször hátrafordulok, hogy tényleg nem kell engem sajnálni, nyugodtan menjenek vissza az adventi vásárba, szórakozzanak jól, helyettem is. Már a Kárász utca sarkánál, az egykori Stühmer cukrászdánál járok, de ők még mindig a nyomomban vannak. Rájuk förmedek, hogy húzzanak el, bánom is én, hová, csak hagyjanak békén.
Mit nem lehet azon érteni, hogy most nem akarok díszkíséretet?
Amíg várom a buszt, a pékség kirakatát nézem. Időközben teljesen besötétedett. Az utcai lámpa oldalról veti rám fényét. A kirakatüvegben látom, ahogy az arcomra hulló hó összeolvad a könnyeimmel és vékony erecskékben csordogál lefelé. Zsebkendőért matatok a táskámban, de nem találok.
Ismét felnézek, és meglátom a fiatal péket. Bentről figyel engem. Ő az egyetlen mozdulatlan alak az ablakban sertepertélő, apró mikulásfigurák között, akik szorgosan dagasztanak, és pici péklapáttal töltik a kemencét. A mikuláspékek parányi teste mellett hatalmasnak tűnik a péklegény, aki lassan a zsebébe nyúl, és zsebkendőt nyújt felém.
Megfeledkezem lefolyt szemfestékemről és teljes megadással simulok bele a fiú vigasztaló tekintetébe.
Szemöldöke a hajvonaláig szalad, fejét oldalra biccenti, a bejárati ajtó irányába.
A presszó asztalon kakaós kalács és forró narancsos tea illatozik. Amikor a süteménybe harapok, olyan érzésem támad, mintha csillagszóró szikrái keltenék életre a sejtjeimet. Az ifjú pék velem szemben ül, karamellszínű szeme elégedetten legelészik a tányéromon, a csészémen és rajtam. A kirakat felé sandítok, nem lődörögnek-e erre Enciék.
Odakint nem látok mozgást, de a vitrinben dagasztó apró pék egy pillanatra megszakítja a munkát, felém fordul, és vigyorogva rám kacsint.
Fotó: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
