Szerencsés vagyok. Mindig is azt gondoltam, szerencsés vagyok, mert igazi szerelemgyerekként születtem. Szüleim nagyon akartak, vártak és szerettek. És bár az élet végül úgy hozta, hogy ők ketten nem maradtak együtt, az egy percig sem volt kérdés számomra, hogy én várt babaként születtem. Dóra azonban nem volt ilyen szerencsés. A legnagyobb hibája azt volt, hogy lánynak született.
Vannak gyerekek, akiket nem akarnak. Ilyen volt Dóra is, aki elmesélte a történetét:
– Első gyerek vagyok. Azt gondolhatnánk, az nagy szerencse, hiszen az elsőszülött minden kiváltságot megkap, ami a másodiknak már nem minden esetben jut. Azonban én, szerencsétlenségemre, lánynak születtem.
Apám fiút akart, aki tovább viszi a nevet. A ,,szent” nevet, családunk dicső nevét, ami megítélésem szerint egy szimpla, egyszerű vezetéknév, teljesen átlagos. 12 egy tucat, ezer is van belőle. Számára azonban ez létkérdés volt, s csupán azzal, hogy én lányként ezt nem tudtam megadni, már születésemkor csalódást okoztam neki.
Egyszerűen nem bírta elfogadni a tényt, hogy nem vagyok fiú. – Emlékezett vissza a kezdetekre Dóra.
– Amióta csak emlékszem, hibát talált bennem. Semmi nem volt elég jó, amit csináltam. Kötekedett, piszkált, megalázott. Ronda voltam, kétbalkezes, nyámnyila, ügyefogyott, szerencsétlen, aki soha semmire nem fogja vinni az életben. Bezzeg, ha neki is olyan szerencséje lenne, mint a szomszédnak, ott két fiú is van a családban…
A mai napig hallom ahogy mondja, lesajnáló, szinte undorral teli hangon.
10 év múlva, késői gyerekként megszületett az öcsém, és én 10 évesen világosan felfogtam, amit addig csak éreztem – hogy apám szemében egy senki vagyok.
Hatalmas különbség volt aközött, ahogy velem bánt, és aközött, ahogy az öcsémmel.
Ő volt az Isten.
14 évesen kollégiumba menekültem, ha tehettem, haza sem mentem a hétvégékre sem, mikor pedig végeztem az iskolával, azonnal munkába álltam és albérletbe költöztem. Egy ideig hazajártam látogatóba édesanyám meg az öcsém miatt, de mivel apám már az ajtóban belém kötött, önmagam védelme érdekében egyre ritkultak a látogatások.
Lassan, évek alatt tanultam meg uralni az érzést, hogy egy senki vagyok apám szemében, és sok időbe került az is, hogy el tudjam fogadni, nem vagyok selejt, sem véletlenül született hiba. Ebben nagy szerepe volt a férjemnek, aki meg tudott győzni arról, hogy lehet engem szeretni. Hogy igenis vannak értékeim.
Két gyermekünk született, egy kisfiú, és aztán nem sokkal később egy kislány. Mindkettő okos, ügyes, csodaszép. Tudatosan odafigyeltem arra, hogy a nevelésüknél ne tegyek különbséget, s pont ebből a nagy igyekezetből tudtam, hogy apám sértései sosem múlnak el a lelkemből végleg. Hogy mindig hatással lesznek rám.
Ennek ellenére a fiam születése után egyre gyakrabban jártunk haza, mert apám olyan lett, mint a vaj, kenyérre lehetett kenni, istenítette az unokáját. Engem ugyan továbbra sem tartott sokra, de nem is piszkált, így naivan azt gondoltam, idős korára talán igazi nagypapa lesz, ha már apa nem volt.
De a kislányom születése minden reményemre rácáfolt.
Apám újra elkezdte. Kicsiként azt mondta, csúnyácska, sivalkodó. Baba volt, nem értette, csak engem bántottak a szavak. Aztán mikor nagyobb lett, butának, szerencsétlennek nevezte a kislányomat, aki megsebzett szemekkel nézett rám.
És akkor, életemben először, végre kiálltam a lányomért és magamért. Megmondtam apámnak, hogy nem jövünk többé. Azóta – most már lassan két hónapja – nem voltunk otthon.
Még nem tudom hogyan lesz ezután, mi lesz például karácsonykor, de egyben biztos vagyok: nem engedem, hogy tönkre tegye a kislányom lelkét a kivételezéssel, ahogy megnyomorította az enyémet. Nem engedem, hogy olyanért büntesse, alázza, ami nem jogos.
Mert ő értékes, csodás teremtés, éppen annyira, mint a bátyja.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
