Ahányan vagyunk, annyiképpen éljük meg az áldott állapotot. Van, aki ősanyaként, teljes nyugalommal, bátran néz a jövőbe és érzi, hogy már a kezdetektől eggyé vált a kisbabájával. És van, aki kétségek között, félelemben, esetleg korábbi veszteségek miatt hánykolódik a kilenc hónapban. Olvasónk, Szántó Judit Mira mindkettőt megélte. Erről ír elemi erővel.
8 éve költözött az első Életmag a szívem alá, és rátaláltam arra az őserőre, mely maga az élet fonala a kezdetek óta, mióta a nők gyermeket hordanak a szívük alatt. Én is ezt tettem, felpattantam erre az őserőre, melyet vörös gejzírhez éreztem hasonlatosnak. Hálás voltam érte, hogy megleltem, felismertem, része lettem ennek a mindent átalakító folyamatnak.
Egy vaskos cirokseprűvel félresöpörtem aggodalmaimat, hozott és szerzett félelmeimet, és „csak” bíztam testem, testünk bölcsességében. Nem akartam megérteni, szétcincálni a ráció eszközeivel, mert éreztem, hogy a test bölcsessége az értelem terén kívül esik.
Éreztem aranyló fényét várandóságomnak, mely folyamatos fényt, mosolyt, erőt, áldást adott.
Hat éve ismét meglovagoltam az Ősanyák paripáját, előző várandóságból fakadó bizonyosság tapasztalatával felvértezve. Már-már vakmerő bizalomban ugrottam le hatalmas szikláról a tengerbe a 7. hónapban, tudtam megtart a víz, jóban voltam az elemekkel. Ismét a hullámzás hangját, erejét vittem szívemben magammal a születés-szülés erőpróbáló pillanataiba. Megsegített.
Eltelt azóta több hosszú év és vágytam, éheztem ezt az Őserőt, hogy szívem alatt ismét Élet cseperedjen, hogy megint megélhessem az ősbizalom fényét. Ezzel az ígérettel sikerült több évet győzködnöm Társam, és persze jómagam, hogy adjunk lehetőséget, bizalmat egy új Életnek…
Közben eltelt 6 év, és én is vetkőztem. Fájdalmasan levetettem magamról azt a huncutul megtartó páncélruhát, melyet az amazonok öltenek magukra: a hitet, hogy van megoldás, bölcs tanács, meggyőzése a másiknak, hogy van értelme a megoldás keresésének…
Több év után értettem meg, hogy nem tudok értőn hallgatni, meghallgatni, mindig a megoldásokat, erőt, bölcsességet, megérzéseimet keresem, azzal akarom a másikat akár erőszakosan megsegíteni, akkor is, ha csak meghallgattatni szeretne. Fájt és meztelenített ez a felismerés. Üres lettem, mint aki levetette amazon páncélzatát, és törékeny testét először éri a mardosó levegő. Ugyanakkor hálás is voltam, hogy ami nem én vagyok, az csak hulljon le rólam, mégha fáj is.
Ekkor ismét Élet költözött szívem alá. Megharcoltam érte hosszú éveken át.
Ez a várandóság más lett. Kételyek, aggodalmak, könnycseppek, hullámok vittek és visznek fel s alá, amitől magam is zavarba jöttem, hiszen nem így tapasztaltam eddig. A vágy ott volt bennem, hogy ismét Ősanyák vad erejét lovagoljam meg. Ehelyett meztelen, még kialakulóban lévő új lényemmel viaskodva, magamnak időt kérve és adva igyekeztem újra meglelni azt a titokzatos erőt, melyet kierőszakolni nem lehet.
Be kellett látnom, ez az időszak másra tanít. Más a tánc rendje. Csetlőn-botlón, némi nosztalgikus vágyakozással a szívemben táncolom ezt a pár hónapot, és nagyon remélem, hogy a végén összeér a gyengék és erősek tánca, mert a kettősség bennünk van, az erő egy.
Remélem, hogy a megengedés, elgyengülés is révbe juttat, hogy megengedhetem magamnak a bánatot, bizonytalanságot, hogy nem kell mást mutatnom, mint ami vagyok, mégha a világ ezt őrületesnek, aggodalmasnak, „terhes hormonok játékának” is látja.
Titkon vágyom, hogy meztelenebb énem ismét meglovagolja, ezúttal talán szelídebben a bölcs megérzések lovát, hogy most idő kell és megengedés, és a könnycseppek mögött is ugyanaz az Amazon mosolyog, immár fegyverzet nélkül, őszintén, bátran, Élettel a szíve alatt…
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
