Ha valaki pontosan tudja, mit jelent mindent a nulláról kezdeni, az az egykori nemesi család leszármazottja, a Kanadában élő írónő és dokumentumfilmes, Eszterhai Katalin. Kalandvágya már gyerekként is határtalan volt, és felnőtt korára is az maradt. Három országban három nyelven épített fel a nulláról egzisztenciát, majd egy betegség törte ketté majdnem a karrierjét. Ám Kati ebből is felállt, sőt újratervezett és ismét felépítette önmagát, íróként.
– Nem köntörfalazok, hanem felteszem azt a kérdést, amire sokan kíváncsiak: mi a titkod? Honnan meríted az erőt az állandó változtatáshoz?
– Nekem az újratervezés az életem. Én nem úszom a langyos vízben, mint a pontyok, hanem sebesen siklom, akár a pisztráng. Változás nélkül nem érdemes élni, akármilyen is a jelenlegi helyzetem. Ha remény, vagy félelem tart béklyóban, akkor nem vagyok boldog, és azért kell továbblépnem. Ha látszólag minden rendben, akkor is meg kell mérnem magam: vajon futóhomokra építettem várat, vagy szilárd talajon állok? És a legfontosabb, hogy mindeközben szeressek és ki is mondjam ezt. Mert nem biztos, hogy holnap is megtehetem. Ezt persze tanulni és gyakorolni kell, mert nem megy magától. Nekem a legkorábbi és legkomolyabb elhatározásom: hogy kitörök abból a miliőből, ahol élek, és mindent másképp csinálok, mint a szüleim tették.
El kellett döntenem, hogy élni vagy meghalni akarok
– Nem volt jó gyerekkorod?
– Néha nem tudom, álmodom-e vagy valóban igaz mindaz, ami velem gyerekkoromban megtörtént, mert amit álmaimban megéltem, az nekem a mai napig is valóságnak számít, de az is igaz, sokszor szerettem volna azt is, ha időnként a valóság csak egy rossz álom.
Nálunk mindig lógott a kés a levegőben. Apám családja valaha Szabolcs megye legnagyobb földbirtokosa volt, aki boldogan élte a maga kártyázó, mulatozó életét egészen addig, amíg a történelem kerekét olyan emberek kezdték forgatni, akik nem szerették az úri-murit, a földjeit ki nem sajátították, és anyámmal, a nagyságos asszonnyal együtt abba a döngölt földes vályogházba nem zsuppolták, ahol én kezdtem az életemet.
Volt ő aztán minden, hentes, kútásó, útkaparó, míg 1950-ben el nem ütötte egy autó. Apám lába alól kicsúszott a biztonságosnak hitt talaj, egyik napról a másikra megváltozott minden, törvény, rendelet, szabály és esténként sírva mulatott… kellett, hogy megeméssze a megemészthetetlent, kellett a muzsika, minden este húzta nálunk a cigány, folyt az ital, repültek az ágy fejfájába a kések.
A szüleim teljes szívükkel haragudtak azért, ami velük történt, így nálunk nem volt szeretet és boldogság. A legtöbb gyengédséget a nővéremtől kaptam. Sosem felejtem el, egyszer tetves voltam, és anyám kopaszra nyírta a hajam. Egy világ dőlt össze bennem. És ekkor a nővérem megfogta a kezem, s azt mondta: „Kati, én kopaszon is szeretlek.” Ez az elfogadás nálunk nem volt akkor divat. Folyamatosan azt éreztem: annyira rossz itt nekem, hogy el kell mennem.
– Honnan volt ennyi erőd?
– Már a születésemtől fogva hatalmas élni vágyás van bennem.
Hat hónapra jöttem a világra, és összesen negyvenöt dekát nyomtam. Olyan kicsi voltam, hogy be kellett tenni a sparhelt sütőjébe, ott tartottak melegen, hogy ne hűljek ki.
Akkor ott el kellett döntenem, hogy élni, vagy meghalni akarok, hogy a csillagok gyermeke leszek, vagy a szüleimé. S én ezt a világot választottam.
A sok rossz, ami gyerekkoromban történt, felfokozta bennem a vágyat az életre, az a sok rossz hajtóerővé vált bennem, bátorrá tett, megtanultam felállni magamért, álmodni, vágyakozni a jóra. Volt egy gyúródeszkánk, és a nővéremmel naponta krétával rárajzoltuk, mit kívánunk. Én sok mindenre vágytam, olyan családra, ahol a gyerekeket nem verik, és közben nem kiabálják, hogy „te…te…te isten átka”, új ruhákra, mert nagyon sokáig csak a testvérem kinőttjében jártam, előttem mindig jöttek-mentek a képek, látni akartam a tengert, a nagy hajókat, és olyan embereket, akik mindig mosolyognak.
A kezembe adott Világatlasz, amit Anyám, ha jól viselkedtünk, levett nekünk a könyvek közül, elhitette velem, hogy a világ több, mint az a hely, ahol élek, mert hiába kerestem a térképen, a mi falunk bizony nem volt rajta. Úgy szerettem volna olyan helyen lakni, ami rajta van! Hittem, hogy addig kell vágyni, gondolni rá, próbálkozni, amíg nem jön a lehetőség.
Azt mondják, mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor rádöbben, hogy azért született, hogy ragyogjon. Mert a jelek mindig érkeznek, csak észre kell venni őket.
A „római vakáció”
– A lehetőség pedig szépen lassan elérkezett…
– Igen, először Pécsre kerültem, anyám új férjének köszönhetően, aki az én nevelőapám lett, akitől én is nagyon sok mindent kaptam. Ott gimnáziumba jártam, és megtörtént velem az, ami megalapozta a későbbi életem: lett egy olasz levelezőpartnerem. Első alkalommal a tanárunk, Kovács Gyuszi bácsi mindegyikünknek kiosztotta a leveleket, amelyeket válaszként kaptunk arra a hirdetésre, amit ő egy olasz magazinban megjelentetett, hogy az osztálya levelező társakat keres, hogy jobban megtanulhassa ezt a gyönyörű nyelvet. Csodaszép, barna olasz fiúk fényképei estek ki a borítékokból. Sikítottunk és kuncogtunk.
Amikor kinyitottam az én levelemet, egy meglett nagymama képét találtam. Iszonyú csalódott voltam.
Aztán kiderült, hogy én jártam a legjobban. A levélbarátom olasztanárnő, és ezentúl minden évben meghívott magukhoz nyáron nyelvet gyakorolni. Így mire leérettségiztem, már fordítottam és tolmácsoltam olaszból.
– És felépítettél itthon, Magyarországon egy karriert.
– Igen, újságíróként. Már gyerekkoromban megbabonázva néztem a rádiót, mindig azon gondolkodtam: hogyan mentek be az emberek abba a fényes barna dobozba, és milyen jó is lenne ott lenni benne! És sikerült, mert a vágyainkra addig kell gondolni és tenni érte, amíg azok meg nem valósulnak. Az újságírás és tévézés mellett rádióban is dolgoztam. Megismerkedtem Lajtai György operatőrrel, hozzámentem, lett két gyönyörű lányunk.
Látszólag minden rendben volt, mégis úgy éreztük, el kell mennünk, ki kell próbálnunk magunkat külföldön is, kalandvágyból. Én és gyermekeink is beszéltek olaszul: ugyan az egykori levelezőpartnerem már nem élt, de a családjával megmaradt a jó kapcsolat. Kézenfekvő volt hát, hogy merre indulunk, bár nem terveztünk ott letelepedni. Kanada volt a végcél.
– Összepakoltátok minden holmitokat, és nekivágtatok?
– Elmentünk nyaralni, és nem jöttünk haza többé. A bőröndbe a ruháinkon kívül egy nekem kedves Gorka Lívia szobrot pakoltunk, illetve Gyuri vett magának egy kamerát, hogy dolgozni tudjon.
A gyerekek nem is tudtak semmit, amíg véget nem ért a nyaralás. Aztán elmondtuk nekik, és a nagylányomban a hír hallatára sok minden összetört, hiszen ő akkor már gimnazista volt, barátokkal itthon.
Én pedig akkor estem kétségbe, amikor kiderült, hogy Kanada csak bizonyos számú bevándorlót fogad egy-egy időszakban, és lehet, hogy ránk csak évek múlva kerül sor és addig egy lágerben kell élnünk. Amikor megláttam a latinai lágert, azt kérdeztem magamtól: „Kati, hogy tudsz te mindezzel elszámolni?” akkor, ott először kétségbe vontam, hogy lesz-e erőnk nekivágni, végigjárni az utat… De nem adtuk fel, mind a négyen, a gyerekeim és a férjem ugyanazt akartuk, az ismeretlent, a még be nem teljesült kívánságot és a jobb jövőt, a „világot”.
Az emigrációs hivatalban sok segítséget kaptunk, örökre a szívembe véstem a hivatal igazgatónőjének a nevét, Miranda asszonyét, akivel megosztottam az aggodalmaimat, meséltem neki a vágyainkról, az álmainkról. Miranda úgy döntött, nem maradhatunk a lágerben, nekünk Rómában kell élnünk.
Négynapi lágerélet után Rómában, a Trevi kút mellett, a Via In Arcioneben, egy hotelben szállásoltak el (akkori neve Hotel Yuang volt) és itt éltünk két évig. Miranda pedig figyelt ránk, megkaptuk a lehetőséget, hogy dolgozzunk. A régi tévés kapcsolataim révén Gyurit hamarosan behívták az olasz RAI televízióba és operatőrként dolgozott annak ellenére, hogy nem értette a nyelvet (én szinkrontolmácsoltam neki három hónapig). Mivel nagyon jó operatőr volt, magántanárt fogadtak hozzá, és mire elhagytuk Olaszországot, már jól beszélte a nyelvet.
– Mihez kezdtél, amikor a saját lábára állt?
–Megláttam a Trevi kútnál egy plakátot egy nemzetközi konferenciáról, ami a menekültek helyzetéről szólt. Gondoltam, ide bemegyek. Itt találkoztam Paolo Ungarival, az emberi jogok professzorával, aki azonnal munkát ajánlott és attól a naptól kezdve a kelet-európai menekültek képviselőjeként mellette dolgoztam, mindaddig, amíg Rómában éltünk és általa egy csapásra belekerültem az olasz politikai élet forgatagába.
Neki köszönhetően Rómában találkozhattam az akkori Szabad Európa Rádió kelet-európai szekciójának elnökével is, aki írásbeli ígéretet tett, hogy Kanadában én lehetek az ottani tudósítójuk. Kezemben a levéllel máris megújult bizalommal építettem a jövőnket, olyan erős hittel, ahogy a régi hívők a katedrálisokat építették. Persze nem szeretném túl színesre festeni ezt az időszakot.
A vidám és lélekszaggató érzések, a derűs és borús hangulatok gyakran váltogatták egymást, a zűrzavar megbolygatott bennünket, időnként meginogtunk, kérdőre vontuk egymást.
A véletlen, a kétely, a rögtönzés napi vendég volt, miközben soha nem felejtettük, miért is indultunk el. Amikor megkaptuk a kanadai államtól a levelet, hogy állampolgárságra váró leendő kanadaiként utazhatunk, úgy éreztük, célba értünk.
A kanadai álom
– Nem volt nehéz otthagyni Rómát?
– De, nagyon is! Sok-sok embernek köszönhetjük, hogy a római életünk már-már irigylésre méltó kétévnyi „vakáció” volt. Ám tudtuk, hogy ez csak egy állomás az életünkben, vágytunk már egy saját, végleges otthonra is. 1989. február 21-én megérkeztünk Torontóba. Megkaptunk mindent, papírokat, és egy bérlakást, amiért addig nem fizettünk, amíg el nem mentünk dolgozni.
Egy olasz barátunk indulás előtt adott egy telefonszámot, hogy hívjuk fel a volt általános iskolai osztálytársát, aki Torontóban él, mert szívesen segítene, ha szükségünk lesz egy jó szóra. Felhívtuk őket és azonnal segítettek iskolát keresni a gyerekeknek, nekünk meg állást a sajtóban. Én március 8-án már dolgoztam a Corriera Canadese olasz lapnál, Gyuri pedig áprilistól dolgozott az olasz nyelvű televíziónál. Mivel dolgoztunk, fizetést kaptunk, ki kellett költöznünk az ingyen lakásból és új otthont kerestünk magunknak.
– Amire vágytál.
– Igen, olyat, pontosan olyat. Nagy lakást akartam és gyönyörűt. Kinéztünk egyet, csupa üveg, csupa csoda. 1380 dollár volt a bérleti díj, mi pedig ketten 1800 dollárt kerestünk, az új olasz barátaink kezeskedtek értünk. Beköltöztünk, de bútoraink nem voltak, mert minden pénzünket kamerákra és videóberendezésre költöttük.
Gyalog jártunk mindenhova, mert a közlekedés nagyon drága volt. Pluszmunkát vállaltunk: én heti kétszer éjszakánként rádióztam, esküvői banketteken pincérkedtünk, 45 dollárért vasaltam.
Az új családunkkal hetente találkoztunk. Hétvégeken náluk ebédeltünk, vacsoráztunk, és mint a filmeken, a nagypapa behívta a férfiakat beszélgetni. Gyuri is beszámolt az életünkről és a nagypapa mindig biztatta: mondta, hogy „Bravo! Három éven belül házat veszel.” Nem tudta, hogy valójában mennyit nélkülözünk.
Egyszer meg akarta nézni, hogyan élünk, hogyan rendezkedtünk be az új lakásba. Sosem felejtem el a meglepődést, ami az arcára kiült, amikor meglátta az otthonunkat. Odalépett hozzám, a kezembe adta a fokhagyma láncát, ami szicíliai hagyomány szerint majd megvéd minden rossztól, és azt mondta: „mától minden rendben lesz”. Így is lett. Két napra rá költöztető autó állt meg a házunk előtt. A 35 fős család minden tagja adott egy bútort, csak a legjobbakból válogattak, mert abban a családban az volt az íratlan örök törvény, mindig a legjobbadat add a másiknak, legyen az tárgy, szép szó.
Ezután ami pénzt csak tudtunk, félretettünk, és a ház tényleg a miénk lett. Igaz, hitelre, de a miénk. S közben lépésről lépésre haladtunk előre. Megalapítottuk a saját cégünket, ami tartalmat állít elő televíziós állomásoknak olasz, angol és spanyol nyelven. Bedolgozunk a National Geographic-nak, az Apple-nek, az Amazonnak, a PBS-nek.
A lányaink felnőttek, a nagyobbik olasz reneszánsz szakon szerzett diplomát, a kisebbik festőművész, jelmez- és kosztümtervező szakon végzett. Mindketten Kanadában élnek, nagyon jól érzik magukat itt, de szívesen látogatnak Magyarországra is.
Amikor a lélek jelez a testen át
– Szinte már túl szép, hogy igaz legyen.
– Nem is maradt sokáig így. Ekkor jött a betegségem: egyik napról a másikra elveszítettem a bal szemem világát. Először csak rosszabbul láttam, olyan volt, mintha egy celofánréteg lett volna a szememen. Az orvosom műtétet javasolt, ami a legtöbb esetben sikerrel jár, nálam azonban ritka szövődménysorozat lépett fel, leesett a szemem ideghártyája is.
Ezután feltöltötték gázzal a szemem, nem emelhettem fel a fejemet, négy hónapig hason feküdtem egy masszázsasztalon, és vártam, csak vártam, mert az az ideghártya nem akart visszatapadni.
Életem legnehezebb időszaka volt. A férjem nélkül talán nem is tudtam volna elviselni. Nagyon féltem, hogy mivel nem látom, el fogom felejteni az arcát. Ő minden egyes este, amikor hazajött, befeküdt a masszázságy alá, így néztük egymást és beszélgettünk órákon át.
A szemem nem akart javulni, rozsdásodott a lelkem, mert az az orvosok azt mondták, nyugodjak bele, hogy vak vagyok a bal szememre, én pedig nem akartam ebbe belenyugodni. Egy nap azt álmodtam, hogy a konyhámban állok, körülöttem két kolibri repked, és én újra mindent kristálytisztán látok. Amikor felkelhettem a masszázsasztalról és egy szemmel láttam, kutatómunkába kezdtem. Azt olvastam, egy olasz kutató szerint a sáfrány még a vakokat is meggyógyítja.
Így hát elmentem egy torontói bevásárlóközpontba, ahol csak ázsiai termékeket árultak, és nekiálltam sáfrányt keresni. Eljutottam egy kínai orvoshoz, akivel a mai napig jó barátságban vagyok. Ránézett a szememre, és azt mondta: „neked nem a látásoddal, hanem a májaddal van a legnagyobb bajod”. Majd megkérdezte, hogy szoktam e mérgelődni, amire igennel feleltem, sőt, általában le is nyelem a mérgemet, és próbálom elhárítani a problémát, és „becsukni a szemem”.
Könyv született a betegsége tapasztalataiból
– Ezzel a nappal kezdődött egy önismereti utam, amiben rájöttem: előbb magammal és a lelkemmel kell harmóniában lennem, és utána megjavul a szemem is. Felkutattam az ősi kínai, indiai, babilóniai, föníciai recepteket, amelyek segítenek a szem gyógyulásában. Kipróbáltam őket, és nekem segítettek. Ma újra ezer szemmel látom a világot, azt, amit annyira szeretek. A tapasztalataim, a szemgyógyító receptek és az általam bejárt út volt az első könyvem témája.
– Amelyet hirtelen három másik követet, és mindegyik nagy siker lett Magyarországon és Kanadában egyaránt.
– Hirtelen egyre több dolog jutott eszembe, amit el kell meséljek. Ez nekem az elengedés, a szembenézés. Amikor elindul az ember a menny felé, akkor tudnia kell, hogy ki is ő valójában. Hetvenéves múltam, és igen, öregszem.
Szeretek öregedni. Igaz, időnként, mintha homokszemek lennének a térdemben, bizonytalanabbul járok a lépcsőkön, kapaszkodnom kell, de nem adom fel, mert az élet annyira gyönyörű!
Nem akarok azok sorába tartozni, akik csodálkozás nélkül mennek el az élet és önmaguk mellett. Még nem adom fel, még érezni akarom a pillanatot, még szeretnék megtanulni új dolgokat, kertészkedni, illatos virágokat ültetni: rózsát, liliomot, szegfűt, jót tenni másokkal, magamat saját mércémmel mérni, és meg akarom tanulni az időskor elviselésének művészetét.
Én naponta elmondom azoknak, akiket szeretek, hogy „szeretlek”. Kell, hogy tudják. A boldogság nekem nem más, mint belső béke, ami csak akkor az enyém, ha tudom, akárhány éves is vagyok, mindent, ami tőlem telik, megteszek azért, hogy elmondhassam, élek.
Nyitókép: Isza Ferenc.
