Mennyire meghatározó életünkben, sorsunkban, hogy milyen neműnek születünk? Mit remél tőlünk a világ, mit vetít ki ránk a család, mit vár el a társadalom? Szilda gyönyörűen vezeti le, mi az egyetlen dolga egy újszülöttnek, és hogyan támogathatják ebben őt a szülei. Legyen a baba akár fiú, akár lány.
Amikor egy nő gyereket vár, ez a kérdés a leggyakoribb, amivel találkozik: fiú vagy lány?
Négy babavárásom között tíz év telt el. Nem sok olyan dologról tudok beszámolni, ami ez idő alatt ne változott volna. De a családi pótlék összege és ez a kérdés, örök. Legalábbis az én időszámításom és tapasztalataim alapján. A legtöbb gyermekáldás rózsaszín vagy kék ködben telik el az új családtagot váró közösség életében.
Az orvostudomány fejlődését az is látványosan illusztrálja, hogy amikor édesanyám engem várt, még kuriózum volt ennek az adatnak a tudása, amikor legkisebb öcsém született, akkor meg már a szülői gondoskodás természetes előrelátása. Egyre korábban bizonyosodhatunk meg arról, hogy gyermekünknek milyen is lesz a kromoszóma szerkezete.
És akkor, amikor a rendelőben, az ultrahang képét izgatottan nézve megsejtjük a láb közötti foltok nyomán az aprócsa puncit, vagy fütyit, a fejünk nemcsak egy gyermeket, de egy egész életutat és élménysort pörget végig szívében. A gender partin a ruha rózsaszín lesz vagy kék? Az esküvőjén fekete lesz, vagy fehér. Autózni fog, vagy babázni? Menstruálni fog, vagy mutálni? Menyem lesz, vagy vejem?
Első gyermekem várása óta változott az otthonszülés szabályozása, a hordozókendő megítélése, a mosható pelenka használatának aránya, a védőnő CTG jogosultsága, és sorolhatnám tovább.
Ami nem változott, hogy az apa férfi, az anya nő. Valaminek azonban mégis változnia kellett akkor, amikor ezt a mondatot bátorság egy országban leírni.
A társadalom ősidők óta olyan szerkezetben működik, hogy egy gyerek életmodellje nagyjából: születés, cseperedés, tanulás, dolgozás, párválasztás, szülővé válás vázlatpontokon halad a nagybetűs életig. Ez az évezredes minta táplálja azt az életút illúziót, amit a gyermekét váró pár filmként néz végig lelki szemeivel akkor, mikor az orvos kimondja a bűvös szót. Kisfiú/kislány.
Már kislány koromban – lelkes hittanóra hallgatóként – sajnálattal gondoltam a papunk édesanyjára, hogy neki nem lehet unokája. Azóta látom, hogy egy édesanya életében ennél sokkal előbb és sokkal meglepőbb fordulatok, lemondások következhetnek be – és meg is történnek… És azt is látom, hogy a társadalom mennyire nehezen kezeli ezeket.
Minden gyermeknek jár, egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen a biztos családi háttér. Ezt a célt szolgálja a házasság előtti szexuális élet ellenjavallata, a házasság intézménye. Pontosabban azt a célt, vagyis inkább küldetést, hogy a következő generáció érzelmi stabilitásban nőjön fel, és ez a stabil érzelem a SZERETET legyen. A cél szent, és fontosságát megkérdőjelezni nem fogom. De a figyelmet arra felhívom, hogy a személyes élet szövevénye során, milyen sok ponton lehet és lesz is változás. Emberi lényként az érzelmi stabilitás csak egy társadalmi elvárás.
Az évezredes program szerint, mire gyerekünk lesz, túl vagyunk a párválasztáson. Megszületik a gyermek, és apa meg én épp úgy kézenfogva sétálunk, mint az első randevúnkon. A tervek szerint a gyermekem soha nem is fog engem látni, más férfi kezét fogni. A tervek szerint.
De mi van, amikor a tervek változnak? Miképp fogadja a világ, a nemzet, a család, a pár és végül az egyén, ha a rendszerben valami nem a tervek szerint alakul. Egy emberöltővel ezelőtt billogot kapott egy elvált nő. Persze a férfi is, de valahogy nem ezt oldalt gépelte reflexből a kezem. Ahogy a leányanyánál sem az őt megejtő férfi az, akit a társadalom rossz szemmel néz, hanem a kerekedő hasú leány, ki felelőtlenül odaadta magát.
És mondhatjuk, hogy ez ma már azért lágyul, elfogadóbbak vagyunk. Biztos? Mert én magam körül nem ezt látom. Magamban sem.
Tudom mennyiszer és milyen hangnemben kértem ki magamnak, hogy én nem elvált vagyok, hanem özvegy.
Személyes preferenciám szerint nem borítanám az évezredes szokást. De nem engedem meg azt az arroganciát se magamnak, hogy ne lássam a változást, vagy azt mondjam, hogy ennek nem kellene így lennie. Ahogy nem mondtam ezt akkor sem, amikor a gyermekeim apuája meghalt. Sőt, ennél messzebb kellett mennem. Ki kellett mondanom magamban, és sokszor újra meg újra ki kell mondanom, hogy ez a változás nem veheti el az érzelmi stabilitást, a boldog felnőtté cseperedés lehetőségét a gyermekeimtől. Ez az élményem egészen odáig terjedt, hogy személyes felelősségemnek érzem minden gyereknek, felnőttnek felhívni a figyelmét arra, hogy bármi is történt vele, benne általa, a boldogságot nemcsak megérdemli és lehetősége van rá, de minél boldogabb, önmagára találtabb, a világ és benne minden érző lény, annál gazdagabb.
Az anyaság, a szülői minőség a jelenlét művészete. A feltétel nélküli szeretet örök lakhelye. Realista, naprakész, rugalmas minőség. Végignézni ahogy valaki megismeri magát, kit te előbb ismertél, mint ő magát, varázslatos adomány. És felfoghatatlan felelősség. Felelősség, az első perctől kezdve, hogy ne a fejedben lévő sablont lásd a gyermekedre vetítve, hanem őt magát, egyénisége kiteljesedését szemlélve.
Mikor a doktor azt mondja fiú vagy lány, annyi mindent látni vélünk már. És ki kell mondanom, hogy ez szerintem végtelenül sokat árt. Nem pont ez a momentum, hanem hogy valamit, amit még Isten biológiai terve szerint nem látunk, a technika által már-már tudni követelünk. Mert így felkészülhetünk babarauhával, szobafallal és még ki tudja mi mindennel. Ritkán tévednek ma már, de ha mégis, akkor azért nagy tud lenni a csalódás.
Később még nagyobb a csalódás, ha nincs házasság, gyermekvállalás, egyetem, vagy nem olyan a pályaválasztás. Mennyien járunk segítő szakemberhez, hogy a szüleink által álmodott sín merevségének sérüléseit felnőttként ne cipeljük? Pedig akkor még nem fenyegetett minket annak a réme, hogy a suliban valaki azt mondja, lehet kisfiam, hogy neked férjed lesz, mert arra vágysz. Újabb mondat, amin nehezen lendült át vakon gépelő ujjam.
Látok pár hónapos babával anyukát nyilatkozni, hogy keresztény és jóérzésű szülőként, úgy gondolja, joggal várja, hogy ilyen az ő gyermeke füle hallatára ne hangozhasson el iskolában, óvodában. Kell a törvény, kell a védelem, mert a fertő, ami felé a gender elmélet és gyakorlat megy, félelmetes. Bárcsak sarkítanék. De sajnos nem…
Drága Emberek!
Szívem minden szeretetével, a család szentségének tiszteletével mondom! A gyermeketek az iskolában ennél cifrábbakat fog hallani – és nem a tanároktól. Látni fog plakátokat, olvasni fog kötelező olvasmányokat (bár ez még sokat változhat), látni fog embereket, életeket, sorsokat, és ismerkedni fog magával, ami kérdéseket fog hozni. Óvszert – jó esetben – nem szeretkezésnél bont ki előszőr és nem rendeltetésszerűen használ majd, hanem lufit fúj belőle, vagy banánra húzza. Nevet rajta, zavarba jön, titkolózik, kifakad, zokog és néha megijed, amikor önmagára, a változásaira rálel. Ettől megvédeni nem kell, nem lehet.
A legtöbb, amit tehetsz, hogy ott vagy vele, neki és szereted. Az a bázis vagy, ahol elmondhatja ha bármi megjeszti. Te vagy, aki előbb sejti az első szerelmet, mint ahogy a gyermek erre maágban ráébred. Te szólsz a lánykádnak, hogy nő a melle és ez az érzés ennek a jele. Látod a szemén, ha fája a lelke, és tudod mi az a közeg, ahol legkönnyebben felszínre tör belőle. Meghallgatod, és biztosítod, hogy bármi is az, bármi is történt, számára te vagy a stabil pont.
Annyi hatás éri a gyermeket, megvédeni mindtől nem lehet. Egyre kevesebbtől lehet. Az iskola szexuális felkészítését már akkor sem a felvilágosító óra tette meg, amikor én voltam felsős, gimis, ebben érintett. Tudtuk mi – isten tudja honnan -, hogy a lányban egyszer majd kisbaba fogan. Pironkodva gondoltunk az első csókra és tudtuk, hogy a gyerkőcöt nem a gólya hozza. Az tény, hogy nem volt még meleg propaganda. Bár szerintem most sem ez a fő probléma. Tényező a homoszexualitás, és ennek okát személy szerint nem firtatnám. Az ember egyéni szabadságát azonban soha nem korlátoznám.
Mi van ha az én gyermekem vonzódik majd a saját neméhez? Mi van, ha ő a kivétel? Mi van ha nem az, de kérdése lenne? Mi van, ha kipróbálta, és most kétségbeesett. Nem fogok úgy tenni, mintha nekem ne lett volna ballépésem. Mintha az én utam a házasságig, anyaságig vagy azóta, makulátlan lenne. És bíztatok erre minden szülőt, nagyszülőt, tanárt. Minden gyermek egy ember, aki épp önmagára talál.
Nem könnyű lépést tartani a világgal. Nem is biztos hogy mindenben kell. De egy lépéssel előtte járni a gyermeked önismereti fejlődésének bizony felelősséged. És bármit is tegyen, a köztetek lévő szent szeretet érdekében, semmiért ne ítéld el. Mert melegnek lenni nem egy minta mentén létrejövő játék, hanem egy rémisztő önismereti felfedezés. Minden kislány álmodik az anyaságról, kisfiú a családapaságról. Neki is összedől a társadalom mintatornya, amikor rájön, hogy őt a teste, lelke nem erre hívja. A szülő a gyermeket akkor is elfogadja, amikor az magát épp a pokolba hajtja.
Nem könnyű az első egyesről tudomást szerezni, és sok rossz hír vár egy anyára. Nagy levegő és ÖLELD át. A probléma, bármi is az, várhat.
Ha ilyen a közeg, ami otthon fogad egy gyermeket, az iskola, a világ szinte bármit tehet. A tanulás, a világlátás színes palettája csupán, ami egyszerűen csak történik amerre jár, és minden élménnyel egyre jobban magára talál.
Drága anyuka és apuka, bízz a világban, a gyermekedben, a szeretetben. Semmi kár nem érhet se mesekönyvből, se filmből, sem máshonnan egy gyermeket, ha azt együtt, ítélet nélkül, otthon megbeszélitek. Kérdezd meg, mit érzett amikor átélte, látta és mi az amit ebből magával visz, mi a személyes tanulsága. Nem mindig azt fogja mondani, amit hallani akarsz, sok lesz a meglepetés, mert nem magaddal ülsz egy asztalhoz, hanem a következő generáció képviseletével. Egyéni küldetéssel élő személlyel. Aki vér a véredből. Vagy nem. De nyitott vagy, kíváncsi rá és szereted. Amíg ez határozza meg a tetteidet, megteszed a legtöbbet, sőt mindent, amit tehetsz.
A törvények szlogenek pedig jönnek mennek. Álljon itt is egy új, amiben jobban hiszek.
Az ember színes, a szeretet végtelen.
Fotó: Archív
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
