Igazi elszánt harcos típus Dajka Viktória. Negyvenéves elmúlt, amikor a harmadik gyermekének születése után belevágott a gyökeres életmódváltásba. Lefogyott, látványosan. Viki négy gyerekről gondoskodik, napi négy órát alszik és autoimmun betegség is nehezíti a dolgát. Hogyan csinálta? Itt a válasz!
Az egész úgy indult, hogy a mellem és a hasam beleesett az arcomba. Akkor döntöttem el, hogy azonnali és hathatós változásra van szükségem. A harmadik gyermekem 2 hónapos volt, amikor megkísértett újra a jóga. Illetve csak a szelleme, hiszen, mint mondtam, bizonyos testrészeim marhára nem azt csinálták, amit szerettem volna. Gyertyaállás (imitálás) közben történt meg az itt leírt eset, és én tényleg majdnem megfulladtam a rámzuhanó hájrétegektől. Először elbőgtem magam, aztán röhögtem. Sírtam, mert fejben azt hittem, nem olyan vészes a helyzet. Nem láttam magam igazán kövérnek. Aztán nevettem, mert vicces, ha az embert a saját hasa fojtja meg.
A lényeg, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Le akartam végre fogyni. 42 évesen. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan.
Profi fogyókúrázó vagyok, kb. 15 éves korom óta jojózok a súlyommal. Ha már akkor tudtam volna, amit most, talán soha nem lettem volna depis a testem miatt. Sőt, nagy valószínűséggel pánikbeteg sem. És akkor soha nem hívtak volna tehénnek, Pa-dö-dőnek, kiselefántnak.
Pedig mindig is sportoltam, erős voltam, csak van egy óriási „hibám”: villámgyorsan képes vagyok hízni. Ennek az oka pedig egy betegség, amit csak a legkisebbem születésekor diagnosztizáltak nálam. Hashimoto thyreoiditis. Autoimmun szívatás a javából, ami miatt nemcsak extra hízékony vagyok, hanem hivatalosan teherbe se eshettem volna.
Nekem ez utóbbival viszont soha nem volt gondom, annál inkább a terhességek alatt feljött 22-28 kilóval. Pedig a legkisebbemnél már gyógyszert is kaptam. Na, ilyen szép dolgokkal a háttérben akartam én tavaly lefogyni. Nehezítő körülmény volt az életkorom, a pici gyerek mellettem, és maga a testem, ami egyáltalán nem azt csinálta, amit én szerettem volna. Viszont komolyan megijedtem, mert mindig fáradt voltam, nem volt erőm boltba menni, és sétáláskor is kimerültem. Pedig az iskolás gyermekeim is igényt tartottak (volna) rám. Ebből lett elegem azon a bizonyos jógás napon.
Elkezdtem egy már bevált, korábbi diétámat, amit szoptatás mellett is lehet csinálni. És vártam a csodát… 2 hónapig. Aztán meguntam, hogy olyan lassan mennek le a dekák, kilók.
Ekkor jött velem szembe az egyik közösségi oldalon egy program. Gondoltam, teszek vele egy próbát. Ingyen volt, tetszett a blogja, a tornagyakorlatok kivitelezhetőnek tűntek, egyedül a diétától tartottam. Olyan alapanyagok szerepeltek benne, amelyekről addig nem is hallottam. Én voltam a legjobban meglepve, hogy minden kapható a közeli boltokban. Nem maradt hát több kifogás, belevágtam.
Tudtam, nekem csak így sikerülhet. Ha nem adok bele mindent, felesleges az egész hercehurca. De én mindent betartottam, nem nyavalyogtam (na jó, az első négyüteműeknél nyögtem és káromkodtam), néha vért izzadtam, de legalább sosem voltam éhes. Sőt, az volt a legnehezebb, hogy itt rendszeresen és sokat kellett ennem. A blog azt írta, ha kitartok 66 napig, az életmódváltás a részem lesz. Ha tovább is kitartok, olyan alakom lesz, amiről nem is álmodtam volna. És én kitartottam, mert egyrészt fel akarom nevelni a gyermekeimet, másrészt, mert hiú vagyok, mint állat.
3 hónap alatt lement 10,5 kg, a következő háromban pedig még 9. A ruháimat 46-os méretről 38-asra cseréltem, és tényleg nem hittem a szememnek. Elő is jött egy cuki testképzavar, ami miatt a pánikbetegségem is visszaköszönt rövid időre. De most, közel másfél évvel az életmódváltás elkezdése után, végre minden rendben van.
A dokik mind a pánikra, mind a hashimotómra azt mondták, hogy a lehető legjobb ellenszerük az életmódváltás. Ugyan az én hashim nagyon makacs jószág és még mindig túl magasak az értékeim, de a pozitívumok tagadhatatlanok. A diétámat természetesen nem hagyhatom abba, és már nem is akarom, pedig időnként kifejezetten fárasztó. Nem betartani, hanem főzni.
Mozaikcsalád vagyunk, ami praktikusan 4 gyereket és férjet jelent a számomra. A legnagyobb fiú cukorbeteg, a párom a körömpörkölt-alapú konyhára esküszik, a két nagyobbam eszi, amit kap, a Kicsi pedig azt, amit kikunyerál. Ez alsóhangon minimum háromfelé főzést jelent, amit azért nagyon meg lehet unni. Persze a férjem sokszor kisegít, és a közeli kajáldákból hoz a bandának ebédet, de többségében igyekszem kímélni a pénztárcáját. Ráadásul arra is rájöttem, hogy a barna rizs eladható nekik fehérként, a hús sülhet kókuszzsírban, és amúgy sem kell mindenről tudniuk…
Mégis a legnagyobb nehézséget a nem alvó Kicsim okozta. Mert tényleg mindig bojkottálta a pihenést. Max. 15-20 perceket aludt akkoriban, ami azt jelentette, hogy szinte soha nem tudtam nélküle tornázni. Volt, hogy szoptatás közben csináltam a levezető nyújtógyakorlatokat, de olyan is, hogy az egész tornát az ő társaságában kellett lenyomnom.
Pontosabban ő nyomott le engem, mert mindig rajtam csüngött. Most sem tudok úgy hasprésezni, hogy ne teremne azonnal rajtam. De ma már legalább súlyzóként tekintek rá.
Ha így visszagondolok az elmúlt másfél évemre, mégsem rémlik, hogy belegebedtem volna az életmódváltásba. A tornák 20-25 percesek és csak heti 4 van belőlük. Az ételeim megvannak 15 perc alatt, csak meg kellett tanulni rendszeresen enni. Valóban a Kicsi volt a legkeményebb dió, de ő meg olyan édes, hogy inkább feldobott, mintsem padlóra tett volna.
És akárhogy is nézzük, nagyon megérte. Rengeteget változtam kívül-belül egyaránt. Mert ez az út lelki fejlődés is egyben. Ráadásul nem vagyok fáradt, pedig 2 éve csak 4 órákat alszom. Nevelem a gyerekeket, viszem a háztartást és éjszakánként dolgozom. Meg mégiscsak van egy férjem, akinek szeretek tetszeni. Nem beszélve magamról. Nagyon jó érzés végre szeretni a tükörképemet. Életemben talán először.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
