„Minden gyermek eredendően jó és jó okkal születik oda, ahová. Minden gyermek élete jelentőséggel bír, legyen az bármilyen rövid is. Szeretete nem tűnik el akkor, mikor a teste már nincs jelen. Nem kell elfelejteni, nem kell a fájdalmat elnyomni, emlékezni kell és hagyni, hogy a fájdalmat felülírja a megnyugvás, a félelmet pedig a hála. Én megtettem. Szívemben már béke van. Mindenki másnak is ezt kívánom” – mondja Rácz Mónika, aki első gyermekével mindössze kilenc és fél hónapot tölthetett együtt.
Születésről, mély szeretetről, súlyos döntésekről és elengedésről beszélgettem Szántó-Külitsné Rácz Mónika gyermekszakértővel, a tudatos szülők mentorával, a Léleknevelés Pedagógiai Módszer megalkotójával.
Kérlek mesélj nekem kisfiadról, Hunorról.
– Hunorra 8 hónapot vártunk. Majd beleőrültem a várakozásba, hiszen 33 éve vágytam arra, hogy anya legyek, és akkor úgy éreztem, már minden adott, minden tökéletes.
A kombinált teszt magas kockázatot mutatott Down-szindrómára (1:150), ennek ellenére az amniocentézist (magzatvízvételt) határozottan elutasítottam. Nem kockáztattam, hogy esetleg elvetélek vagy bármilyen káros következménye legyen a beavatkozásnak, csak azért, hogy megbizonyosodjanak az orvosok valamiről, amit feltételeznek.
Én csak biztonságban ki akartam hordani Hunort.
Az ultrahang szakértő szerint minden rendben volt, semmi jelét nem látta betegségnek, a szíve is rendben volt a 4D-s ultrahangon.
Már bennem élt, biztos voltam benne, hogy bármi is lesz, annak úgy kell lennie. Ő egy ajándék. Tudtam, hogy képtelen lennék elviselni, ha bármi történne vele, ha nem tennék meg mindent érte, ahogy a szívem szerint tennem kell.
2011. 11. 11. -én, 4 nap szülőszobai vajúdás után váratlanul született meg – nem tudni miért – 31 hetesen, 1490 grammal. Ő volt az egy a 150-ből. Down-szindrómával született, a vele járó súlyos szívfejlődési rendellenességgel.
Nélkülözhetetlen volt a műtét, de csak akkor jöhetett szóba, ha a pici eléri a megfelelő méretet a beavatkozáshoz.
Két hónap és két kórház után mehettünk először együtt haza. Hunor gyorsabban fejlődött, mint amire mindenki számított, így 3 hónap múlva megtörtént a műtét.
Egy hónapra a poszt operatív intenzív osztályra kerültünk, ahol kegyetlen időszakot éltünk át. Borzasztóak voltak a körülmények, embertelen a bánásmód, szörnyen kiszolgáltatott a helyzet.
Sikerült kijárni, hogy egy másik kórházba mehessünk, persze először azt mondták, lehetetlen, de számomra nem létezik ez a fogalom, nem fogadom el. Akkor sem tettem. Én tudtam, mi a legjobb Hunornak, éreztem minden sejtemben, kiálltam érte minden helyzetben, mindennel és mindenkivel szemben. A mai orvoslásban azonban csak a fizikai test számít, lélektől függetlenül. Nem engedték, hogy mellette legyek, csak egyszer egy nap, néhány rövid órára. Sokat várakoztam, könyörögtem, sírtam, és közben egyre erősebb lettem: érte és általa!
A másik kórházban más volt a hozzáállás: meg akarták gyógyítani. Néhány hónap alatt sikerült is hazavinnünk, az is csoda volt. Oxigén kellett neki: egy palackból egy csövön át az orra elé kellett tartani. Éjjel-nappal. Monitor kellett, hogy lássuk a szívverését és véroxigén szintjét. – magyarázza Mónika.
Hogyan éltétek meg azt az időszakot, amikor veletek volt?
– Csodák történtek.
Sosem volt kérdés számomra, hogy mi a helyes, mit kell tennem. Az orvosok szájából nem azt hallottam meg, hogy a gyermekem Down-os, és hogy ők mire nem képesek, mi a lehetetlen, hanem azt, hogy mit tehetünk, mi a következő lépés, és legszívesebben azt, hogy csoda történt.
Le voltak döbbenve, hogy mégis tud szopizni, behozza a koraszülöttségből adódó lemaradását, hamarabb, mint hitték. Mégsem halt bele a vérmérgezésbe, amikor ők amputálni akarták a lábát, de nem engedtük. Mégsem vette el a gyámügy, és mégsem kellett lecsapolni a testében pangó folyadékot, mert eltűnt, és beindultak a szervei, így újra tudott lélegezni, enni, mozogni. Sikerült átvitetni egy másik kórházba, mehettem vele a mentőben, és
kénytelenek voltak elismerni, hogy a gyermekem egy igazi csoda!
Volt, hogy nem kapott gyógyszert, és csak annyit mondtak, hogy figyeljem: ha lilul a feje, vigyem be gyorsan. Nem hittem a fülemnek, nem akartam elhinni, hogy ezt megtehetik, de volt ennél cifrább is.
Kiderült, hogy az egyik értágító hatású gyógyszerének az alapanyagából készül a Viagra, és a gyógyszerész azt mondta, nem tudhatják, hogy a férjemnek adom-e inkább, hiszen sokan ezért viszik. De nem én, mivel eddig is tudták, hogy ott a kis csecsemőm, akinek az élete múlik ezen.
Tűzön-vízen át megszereztem neki, pedig a kórház először nem adta ki, majd a gyógyszertár nem adagolta ki, az OEP nem támogatta, de mindent elintéztem, miközben 1-3 óránként gyógyszerezni kellett, fejni, sterilizálni, szoptatási segédeszközöket használni, etetni, altatni. Ezt a nap 24 órájában, folyamatosan.
Emberfeletti küzdelem
Visszatekintve: emberfeletti küzdelem volt, de akkor nem tűnt fel, mert újra és újra értelmet nyert, a világ legtermészetesebb dolga volt.
Amikor ránéztem a gyermekemre és a karomban tarthattam, megölelhettem, éreztem az illatát, a finom, puha bőre a bőrömhöz ért, ahogy simogattam, nézett a gyönyörű, mélykék szemeivel és alig észrevehetően – talán csak én láttam -, de rám mosolygott. Anya voltam, és ott volt egy csodálatos kis lény, aki belőlem és a férjemből született.
Mindenkivel szemben megvolt az az előnyöm, hogy 7 hónapig bennem növekedett, a szívem alatt hordtam, és tudtam, hogy csak rám számíthat. Mi más lenne egy anya dolga?
Hittem, hogy a szeretet mindent legyőz, és együtt képesek vagyunk bármire!
A férjem számára – ahogy ő fogalmazott – átértékelődött a lehetetlen fogalma. Megismert egy új oldalamról: a bohókás, kislányos, vicces csajsziból komoly, határozott, megingathatatlan anya-amazon lett. – emlékszik vissza Mónika.
Legyen meg a te akaratod…
– Az otthon töltött időszakban megtanultam a mában lenni. Nem akartam arra gondolni, nem gondolhattam arra, hogy mi lesz, vagy, hogy mi volt.
A pillanat öröme, hogy él, hogy elég oxigén jut a tüdejébe, ez éltetett, és ez fontosabb volt mindennél.
Aztán egy nap, amikor már 9 hónapos volt, és én szentül hittem, hogy nemsokára az egy éves születésnapját fogjuk ünnepelni, a monitor azt jelezte, hogy esik az oxigénszint. Hiába igazítottam meg a mérőeszközt, hiába emeltem az adagot, be kellett látnom, hogy újra mennünk kell a kórházba.
Ismét lélegeztetőgépre tették. Megállt a szíve. Nem fogtam fel. Az agyam felülírta a tapasztalataimat, és csak az orvos embersége és türelme segített megértenem a látottakat, hiába voltam jelen az újraélesztésnél. Azt mondták, egy hónapja van hátra, nem tudnak többet tenni érte.
Itt már összefolynak a napok, a kórházban ekkor két hetet töltöttünk. Hogy honnan volt erőm ahhoz, hogy az ő érdekeit helyezzem a magam elé, azt, hogy neki mi a legjobb?!
Mindig azért imádkoztam, hogy legyen erőm elfogadni azt, aminek történnie kell, és amit ő választ.
Amit kaptam, több, mint amit egyáltalán el lehet képzelni. De ezt már csak utólag tudom hozzátenni. Akkor egy furcsa, megmagyarázhatatlan, szavakkal kifejezhetetlen állapotban voltam.
A hit adott erőt: hogy minden jó okkal történik, és nálam hatalmasabb és felfoghatatlanabb intelligencia irányítja a dolgokat.
Aznap éjjel nem tudtam aludni: úgy jöttem el a kórházból este 10 körül, hogy könyörögtem a nővéreknek, hogy nagyon vigyázzanak rá, és ne mondjanak le róla! Óránként telefonáltam, és a nővérek készségesen, kedvesen elmondták, hogy épp melyik oldalára fordították. Lélegeztető gépen volt, kómában.
Kora reggel, már 6-kor indulni akartam vissza hozzá, és kértem a férjem, hogy ne menjen dolgozni, kivételesen jöjjön be velem. Nem kellett mondanom, hogy miért, értette. Nagyon feszült voltam, megéreztem, hogy ez az a nap, de nem mondtuk ki. Már úton voltunk, amikor a Főorvos úr hívott: siessük, mert Hunornak vérzik a tüdeje.
Onnantól semmi nem érdekelt, eszelősen sürgettem a férjem, hogy nyomja a gázt, előzzön, ne álljon meg a sárgánál, ne keressen parkolóhelyet. Kivágódtam a kocsiból és rohantam fel a lépcsőn: csak az hajtott: nem késhetek el! Csak az érdekelt, hogy ott legyek vele!
Mindent megtettek értünk a kórházban. Lehetővé tették, hogy kivegyem a kiságyból, odahúztak egy széket, és úgy rakosgatták a zsinórokat, hogy elérjen odáig. Az orvos elmondta, hogy nem tudnak segíteni rajta, hamarosan le fog állni a szíve. Ha sikerülne is újraéleszteni, nem tudják, hogy meddig bírná, valószínűleg csak percekig.
Törölgettem a vért az ő arcáról és a könnyeimet a magaméról, hogy ne homályosítsák el a szemem, hogy láthassam még…
Úgy láttam őt, teljes valójában, a lelkét, a lényét: ismertem, szerettem, feltétel nélkül. Csak vele akartam lenni az utolsó útján, az utolsó együtt töltött pillanatokban. Öleltem, néztem a könnyeimen át, és megszakadt a szívem.
Egyszer csak az ütemes, viszonylag gyors szívverés hangját megszakította egy sípoló hang, és a monitoron egy csík indult el. Lekapcsolták a gépeket. Vett egy utolsó lélegzetet, majd meghalt a karomban.
Lehetett-e volna másként csinálni?
Volt idő, mikor ezen emésztettem magam. Mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ez ne történjen meg? Mit rontottam el? Mást sosem hibáztattam, inkább csak nem értettem.
Nem, nem csinálnék semmit sem másképp. Minden jó okkal történt. Meg kellett látnom benne az Isteni szándékot, meg kellett értenem, és át kellett értékelnem.
Hunor minden szinten befolyásolta azt, aki most vagyok. Értelmet adott az életemnek, küldetést adott. Különleges nézőpontból látom most már a világot és az eseményeket: nem a fizikai síkon, túl azon. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok.
Feltétel nélküli szeretet
A legnagyobb tanítás, amit tőle kaptam, az az, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet. Bebizonyította, hogy nem csupán az anyag létezik, hanem valami más – nevezzük mondjuk energetikai szintnek – is. A mai világ abban hisz, amit lát.
Én azt látom, amit hiszek.
Pedagógus hivatásom – a gyermekekkel való foglalkozás – beteljesedett az érzelmi intelligencia fejlesztésével, amit fontosabbnak tartok, mint az értelmi képességek fejlesztését.
A célom, hogy a szülői szerepet átlelkesítsem, visszaadjam a szülők erejét, hitét, hogy ezáltal az én szememmel lássák gyermekeiket. Vízióm, hogy úgy lehet szebb és jobb a világ, ha a gyermekeinket szebben és jobban neveljük.
Léleknevelés
Világ életemben gyermekekkel akartam foglalkozni, és azt is csináltam. Nem volt felhőtlen gyermekkorom. Azért lettem óvónő, mert a sok kisgyermeknek érzelmi biztonságot akartam teremteni, feltétel nélküli szeretetet adni, ha már én nem kaptam meg.
Hittem, hogy más is hiányt szenved, és szükségük van rám. Aztán elkezdtem kutatni, hogy mi a legjobb gyermeknevelési módszer. Az alternatív pedagógiák felé hajlottam, megtanultam néhány módszert, és még többet tanulmányoztam autodidakta módon, és a mai napig képzem magam.
Megalkottam a saját módszeremet: a Léleknevelést, ami holisztikus szemmel nézi a gyermeket és az embert: a test-lélek-szellem egységben. Filozófiát tanulok, mert keresem az összefüggéseket, az örök igazságokat, a maradandó értékeket, amik támaszaink lehetnek a nehéz időkben. Az életem kirakós darabjai tulajdonképpen a helyükre kerültek.
Azzal foglalkozom, amit a legjobban tudok: meglátni és megláttatni mindenben és mindenkiben a jót.
Lelkesen teszem a dolgom, amit helyesnek tartok: gyermekek számára művészetpedagógiai foglalkozásokat tartok, mesével, játékkal, érzelmi intelligencia fókusszal. Szülőknek és leendő szülőknek a gyermek csodájára hívom fel a figyelmet, mert általuk mindenki fejlődhet, hiszen a gyermekek jó okkal választják ki a szüleiket.
Személyes támogatás alkalmával egyedi segítséget tudok nyújtani, mert érzékenységemnek és intuitív képességeimnek hála ráhangolódom az adott szülő-gyermek kapcsolatra, könnyen meglátom a probléma gyökeré, és megtalálom az utat, ami a kölcsönös harmóniához vezet.
Nem csupán a testi tünetekből és viselkedésből indulok ki, hanem a mögöttes, lelki okokból.
Tisztában vagyok az idegrendszeri és pszichológiai összefüggésekkel, ami alátámasztja, és megerősíti meggyőződésemet, hogy minden probléma gyökere a lélekben keresendő. Eddig még mindig megtaláltam, és megmutattam a kulcsot a szülőnek, aki vagy használja azt, vagy nem.
Hiszem, hogy az én dolgom, hogy a tudást, amit a kisfiamtól kaptam, átadjam.
Mónikával a Léleknevelés – Rácz Mónika Gyermekszakértő oldalon találkozhattok.
Fotók: Szántó-Külitsné Rácz Mónika
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
