Barion Pixel Skip to content
éjszaka, kutya, nő

Kutya rossz éjszaka

Metszően jeges szél fúj már a házak között, jól fel kell öltözni, hogy bírjon az ember még egy kutyasétát is. Morzsira ráerőltetem a rózsaszín kiskabátot, hiába tiltakozik. Táncol a karjaimban, minden tagja külön lódul, még egy puszit is kapok, de én győzök. Előveszem a flexi pórázt, és hála önt el, Juditra gondolva, hogy milyen jó, hogy ezt is beszerezte nekünk…! Beöltözök én is, és elindulunk a sétánkra.

Olvasónk, Hideg Andrea írása, igaz történet alapján.

Már sötét van, pedig csak 5 óra múlt. Bármikor sétáltatok, kilépve a kapun, mindig jobbra kanyarodok, hogy ez rögzüljön minden kutyámban: át nem kelünk a forgalmas úton, inkább a sötét kis utcákat választjuk. Most is így teszünk. Befordulunk a szomszédom mellett, Morzsi rutinosan a levendulákhoz rohan, szokása szerint. Megint hálát rebegek magamban Juditnak és a flexi póráznak, mert a kutya kicsi lába most nem akad bele a pórázba, rugalmasan engedi-húzza a vékony testet.

Hogy éppen mi járhat a fejemben, míg kutyám matat a levenduláknál, nem tudom, de egyszercsak kicsúszik kezemből a póráz fogantyúja, nekivágódik Morzsinak, aki ettől rémületében nagyot ugrik.

A kemény műanyag újra üt rajta, majd megint, minden ugrásnál még nagyobbat kap. Úgy megrémül, hogy hanyatt homlok hazafelé veszi az irányt, visszafut a főútra, hogy a kapunkhoz találjon, de valahogy elvéti, és csak szalad, szalad egyenesen tovább a főút járdáján, hátán a dobálózó műanyag fogantyúval.

Futok utána, ahogy csak tudok – de hát nem nagyon tudok, szégyenszemre…

Már a házunknál kifulladok, így azt sem látom, hogy vajon befordult-e az első kis utcába, vagy azon is túlfutott-e. Gyalog követem, de már az első sarkon elbizonytalanodom. Most beforduljak-e, vagy sem? Ez a döntő pillanat. Látni nem látom sehol. Kiabálom a nevét – amire nagyon nem hallgat – de remélem, hogy a hangom felismeri. Körbemegyek az első háztömb körül, mindenfelé nézegetve – sehol.

Hazasietek. Felteszem a Facebookra a képét, hogy keresem. Nem szoktam, de most beleírom a szövegbe a telefonszámom, ha bárki belebotlik Morzsiba még az este, azonnal tudjon hívni. Rögtön több, mint kétszáz megosztást kapunk, beindult a riadólánc…

Én jobban felöltözök, és elindulok újra, most már távolabb gyalogolva, hátha tovább futott az első saroknál. További sarkok jönnek, majd egy forgalmas, lámpás kereszteződés. Ezen vajon átfutott-e? Fél a kocsiktól, úgy döntök, hogy talán nem ment át, bekanyarodok a kis utcákba, szólongatom. Elmegyek a kiserdők mellett, szólongatom, majd az egyiken átvezető úton is megyek, és hívom, hívom, hívom.

Vajon, amikor megállt – mert egyszer csak meg kellett állnia – akkor rájött, mi dobol a hátán?

Ugye elrágja, és az nem fogja akadályozni a mozgásban, nem fog beleakadni valamibe, hogy rabbá tegye? Okos kutyus, ismeri a környéket, amerre sétáltunk, öt séta után ő húzott a hazafelé tartó irányba… Drága, vajon mit csinálhatott? Talán bebújik valahova, lehetőleg meleg helyre, és megvárja a nappalt? Jó, hogy rajta van a kiskabát, remélem, nem tépi le magáról, mert az jól melegít.

Több kerítést, kaput megnézek, éppenséggel azok alatt is bebújhatott …

Hallgatom a kutyák ugatását, de mindig olyan messze ugatnak, hogy mire odaérnék, hiába. Embereket szólítok meg, hogy láttak-e egy kiskutyát, de nem láttak semmit. Nem tudom, mitévő legyek, csak bolyongok, most már inkább magam miatt, hogy kimozogjam az aggodalmamat. Egyszer, mintha a hangját hallanám, hazasietek, de semmi. Fáradtan bemegyek, úgysem tudok most már semmit tenni. Vagy megtalálják, és chippet olvasnak benne, vagy hazajön…

Az eddigi kiszökések végül is mindig hazatalálással végződtek, de ez most nagyon extrém.

Készülődök lefekvéshez. Nem tudom, az aggodalomtól mennyire fogok tudni majd aludni, de ugyanakkor ki is merültem a sok idegességtől, gyaloglástól, kereséstől.

Körülbelül este 11-kor megszólal a telefon. Privát szám. Fiatal hang.

– Itt van nálunk a kiskutya, megtaláltuk. – a háttérben nyüszögés. Istenem, ez ő lehet! – láttuk az interneten a hirdetést, azért telefonálunk.

– Jó, máris megyek, hol vannak?

– A vasútállomáson.

– Vasútállomáson? Hol, melyiken?

– Nem tudom, most vagyok itt először. – hallani kiskutya nyüszögését, hangokat. Mintha küzdene a megfogása ellen. – Harap ez a kutya?

– Dehogy harap! – pedig dehogynem, de nem kell tudnia. – El ne eressze, mindjárt jövök! Azon a vasútállomáson vannak, ami a híd alatt van? – csak az újpalotaira tudok gondolni, ami a legközelebb van.

– Igen, de siessen!

– Adjon még egy telefonszámot, amin elérhetem, ha odaérkeztem.

– 06 20 …… Fel tudja írni?

– Igen, felírtam, köszönöm, máris rohanok, el ne engedje!

Felkapok kalapot-kabátot, be a kocsiba, száguldok át az utcákon, csak tippelem, merre menjek, még sohasem jártam ezen az új állomáson.

Jó messze van, és ellentétes irányban, mint Morzsi futott, de nem érdekel.

Jól tippelek, elsőre odatalálok, a mellékutca végén leállítom a kocsit. Előttem a töltésen az új állomás, balra a felüljáró, mögötte üresen tátongó lakóházak. Fellépdelek a kivilágított peronra, de onnan is csak azt látom, hogy nincs sehol senki. Sem a túloldalon, sem ezen. Felhívom a kapott számot. Egy recés hangú idős ember felel.

– Jó estét, ezek szerint nem magával beszéltem az előbb! – mondom első döbbenetem után. Elnézést, de a kutyámat keresem, és akivel beszéltem, azt mondta, itt vannak az állomáson.

– Jó estét. Én itthon vagyok a lakásomban, és nem velem beszélt, nem tudok semmiféle kutyáról. 

– Elnézést kérek akkor a zavarásért, bocsánat! – teszem le zavartan.

Őszintének hangzott, este 11 óra volt, még jó, hogy felvette. Még a számot is egyeztettük, az stimmelt, a hívó adott meg rossz számot. Pedig olyan magabiztosan diktálta…

Kész, átvertek. Még egyszer körbenézek, hátha a bokorban, vagy kocsiban vannak valahol, sehol senki.

Esetleg elvitték magukkal vonaton a kiskutyát, esetleg ő egy öreg a nagypapa, aki még nem tud semmit arról, hogy hozzá visznek a fiatalok egy újabb kutyát?

Hazaindulok. .

Aztán az jutott eszembe, hogy hátha rosszul mondta a hívó, és nem vonatállomáson van, hanem HÉV állomáson. Kimentem a mátyásföldi HÉV állomásra. De itt nincs is híd. Már 50 perccel a hívása után vagyunk. Persze nincs sehol senki…

Közben állandóan Morzsi kicsiny, törékeny teste lebeg a szemem előtt, hogy vajon mi lehet most vele? De hát végül is megtalálták, megfogták, ott van velük, elvitték magukkal! Hogyan szerzem vissza, hova vihették? Hogyan lépek velük kapcsolatba?

Ezért mentettem a pokolból, hogy most egy másikba kerüljön? Istenem, ártatlan, kicsi bújós lélek!

kutya rossz éjszaka

Hazamegyek, és frissítésként beleírom a posztomba, hogy mi történt. A végére azt, hogy hívjon fel újra a telefonáló. Lefekszem, és a kimerültségtől el is alszom. 1 órakor csörög a telefon. Újra a fiatal hang. Fiú, lány? Nem tudni.

– Jó estét! Én most már hazajöttem! Otthagytam a kiskutyát, az állomáson.

– Ó, Istenem, akkor máris rohanok!

– Ne tessék menni, már nem lehet ott, és van benne chip, nem?

– Van, de hát pont ott lehet a kutya, ahol még el is üthetik? Máris megyek!

Megint öltözés, bevágódás a kocsiba, száguldás, leállás az utca végén, séta. „Morzsi, Morzsi!” Szólongatom a kihalt állomás körül. Már két óra is eltelt azóta, hogy először hívtak, biztos messze jár már, de meg kell próbálnom. Megszólal a telefonom.

– Na, itt van már?

– Igen. Miért maga itt van?

– Igen, itt lakom a híd alatt! Hajléktalan vagyok. Itt van velem a kiskutya. – most már biztosan női hang. – Vigye már el innen ezt a kutyát! – háttérben nyüszögés – Fát nyomtam a seggébe, aztán jajgat. Jaj, ennek a seggéből vér jön!

Istenem, giargiás, véreset kakil, lehet, hogy ő lesz az! De ha belenyom a seggébe bárkinek egy fát, nem csoda, ha annak is vérzik…! Egyszer egy nőt öltek meg a Balatonnál így…

– Visszaetettem vele a szarát. Itt szarik nekem, meg nyüszög, meg minden. Vigye már el innen! – Édes Istenem, Morzsi egy pszichopata hajléktalanhoz került! Uramisten, ez valóság?!

– Jó, rendben, máris, de mondja, hol van, elhozom, csak mondja, merre menjek!

– Itt vagyok, hát nem lát? – Nézem, nézem az aluljáró pilléreit, de ahol jól ki van világítva, ott nincs senki, a másik oldal is üresnek tűnik, de az sötét.

– Nem látom, hol van, az árnyékos részen van?

– Persze, igen ott vagyok! Itt lakom, hajléktalan vagyok. De mondja, milyen kabátban van, hogy látom-e.

– Piros kabátban.

– Igen, akkor látom! Integessen! – Körbeforgok, és egész karommal integetek. – Ugráljon! – Ugráljak? Na jó, ugrálok is, integetek is a kihalt peronon, fent a töltésen. Még jó, hogy üres a környék.

– Jó, most már látom! Itt vagyok fent a hídon. – felnézek, sehol senki odafenn.

– Az nem lehet, látnám, és ott csak autók mennek.

– Mondom, hogy itt vagyok! De mondja, magának nincs jobb dolga, mint hajnali egy órakor kutyát keresni? Minek kell magának annyira ez a kutya?

– Mert annyira megszerettem. Olyan, mintha a gyerekem volna.

– És mit tenne meg ezért a kutyáért? Élne-halna érte?

– Hát, meghalni nem szeretnék, de sok mindent megtennék érte.

– Nem, még nem. De hol van már, szeretném elhozni a kiskutyát!

– Itt vagyok fent a hídon, innen látom magát! Piros kabátban jön. De jött magával valaki? Nem mondta, hogy hozott valakit!

– Dehogy hoztam!

– Pedig én látok maga mögött egy alakot, aki kivesz valamit a kabátjából! – Édes Istenem, ez a nő már hallucinál is, szegény eb ott ezekkel… – Forduljon meg, és majd látja!

És én persze, megfordulok, és persze, hogy nincs ott senki.

– Na jó, akkor hol van?

– Itt vagyok a hídon, a kiskutyával. De nem akarom visszaadni ezt a kiskutyát, már megszerettem. Olyan kis aranyos.

– Kérem, legyen jó hozzá, adja vissza a kiskutyámat – kedvesen, kérően indítok.

– De nem tudom, most mit csinál? Mondtam neki, ha szarik, visszatömöm belé. Jöjjön már érte, mert ledobom!

– Mondja meg hol van, és én máris megyek érte. Vagy másik állomáson van? Mert itt nincs senki. De most már átmegyek a síneken, a sötét rész felé.

– Jó, jöjjön. Jaj, mit csinál itt ez a kutya, vigye már el innen! El akar menni magához, már elindult kifelé!

Istenem, jönne felém! Átlépdelek a síneken, odamegyek a magas, sötét pilonokhoz: sehol senki, üres, rendezett, tiszta. Szemben a fébehagyott magas lakóházak, körbekerítve, vajon a düledező kerítés mögött lehetnek?

– Hol van, nem látom? – mondja a nő – Kiabáljon, hogy hallom-e. – Hatalmasat kiáltok. A telefonban hallom, ahogy a kiskutya ugatni kezd.

– Ez megismerte a hangját! De én nem hallottam semmit. Inkább sikoltson, azt majd jobban meghallom. – sikoltok egy hatalmasat, a beton visszhangozza a sikolyom.

– Nézze, adok pénzt, – ajánlom fel – fizetek, ha visszaadja a kiskutyámat! Van nálam tízezer forint, azt odaadom. Csak most már ne húzzuk az időt, elhozom magától a kiskutyát.

– Jó, akkor kijövök az aluljáróból, itt vagyok az aluljáróban. Majd kibújok. Mert nekem nincs lábam.

– Ja!

– Csak ennyi, hogy „ja”?

– Igen, hát nem tudhattam, hogy nincs lába, ezt honnan tudtam volna! – próbálom enyhíteni. – De itt nincs aluljáró. Valamilyen másik állomásról beszélhetünk.

Közben megtalálom a hídra felvezető lépcsőt, hiába tudom, hogy nincs ott, meg kell néznem. Felmegyek, nincs senki, lejövök a másik oldalon. Közben beszél hozzám.

– Magának van férje? – kérdezi váratlanul. Mit válaszoljak?

– Nincs férjem. – halljon valami újat is… Akik ilyet kérdeznek, azoknak ez újdonság.

– Nincs? – és ez olyan döbbenetet vált ki belőle, hogy csend lesz egy pillanatig.

– Miért nincs férje?

– Nem tudom, nincs. Lehet férj nélkül is élni.

– Maga leszbi?

– Nem vagyok leszbi. De hogy jön ez ide? Én sem kérdeztem meg magától, hogy leszbi-e.

– Itt most én kérdezek! És hány éves?

– 55 – felelem. Miért ne mondjam meg az igazat, ezzel most mit kezd?

– Jaj, már megint mit csinál ez a kutya! Tudja mit csinál, szarik meg hugyozik! Beizzítok egy jangát, olyankor mindig jobb lesz a világ… Majd a kutyával is megszívatom. Mit csinálhat tőle a kutya?

– Na, ne szórakozzunk egymással, adja vissza, megszabadítom magát tőle!

– Jaj, ez mit csinál már? Nem tetszik neki a cigi! Most mi van, mintha meghalt volna, mit csinál?

Ott állok a peronon, és még mindig ezzel a beteggel beszélek. De közben látom magam előtt Morzsi törékeny kis testét, ahogy ezek kínozzák, ahogy ő azt reméli, hogy megmentem, mert még a hangomat is hallotta…

– Tehát akkor hova menjek most? Mert biztosan nem itt van, ahol mondja. Hogy néz ki a kutya? – ekkor mintha enyhülne bennem a feszültség. Ez nem a Morzsi lesz – sejtem meg.

– Hát, ilyen zsemleszínű, van rajta nyakörv, azzal lehet fogni, aztán volt rajta ilyen rózsaszín hám, vagy kabát, azt már letépték róla… és hány napja tűnt el?

– Három napja – lódítom.

– Na, hát ez három nap alatt többet szenvedett ez a kiskutya, mint maga egész életében! – mondja ez egy nő, aki maga is tudhatja, mi az a szenvedés…

– Hol vannak? – kérdezek rá. – Mert nem ezen az állomáson.

– Hát Kispesten! Mondtam, hogy Kispesti vasútállomáson vagyunk! A második vágányon, hetes kocsi. Vagy harmadik, igen, harmadik vágányon. Itt vagyunk a Jóskáékkal – és hallani tényleg, a háttérsusmogást.

– Akkor az ő számát adtad meg az előbb, akit hívtam?

– Igen, az egyik hajléktalan számát, azt hívtad. Na, idejössz?

– Persze, odamegyek, de messze vagyok, nem érek oda hamar.

– Tíz perc. Dzsanázzál.

– Nem elég idő, messze vagyok!

– Na, ölöd, érted, ölöd!

– Ölöm, persze, ölöm!

– Ez az én dumám, ne mondjad!

– Jó, oké, megyek!

Beülök a kocsiba, kinyomom a telefont, és nem tudom, mi legyen. Menjek oda, tényleg? Persze, a szívem húz, lehet az Morzsi is, lehet más kutya is, de úgy érzem, meg kell mentenem. Ha most nem lépek, kicsúsznak a kezeim közül.

Viszont egyedül biztosan nem megyek oda. Rendőrségi segítség kell!

Beindítom a kocsit, megfordulok, hajtok visszafelé. Beütöttem a Google maps-be az útvonalat, magyaráz, hogy merre forduljak. Egyszercsak, mintha a kívánságom teljesülne, rendőrautó jön velem szembe! Leállítom, kiugrok a kocsiból, odarohanok hozzájuk. Elmondom, hogy most kínoznak egy kiskutyát – aki vagy az enyém, vagy nem – a kispesti vasútállomáson, és segítséget kérnék.

Ők nem jöhetnek velem, mert kerületek között nem mozoghatnak. Majd, ha odaérek, hívjam fel a 112-t, és kiküldenek valakit.

Jó, ennyi. Haladok tovább a Google szövege alapján, már a Hungária körútnál vagyok, amikor felhív a kiscsaj. Lelkesen magyarázza az útvonalat, hogy ha majd odaérek, akkor merre kanyarodjak a kocsimmal, hogy meg is találjam őket. Menjek el egy OMV kút mellett, aminek K betű a vége, onnan lehet megismerni, aztán erre, meg arra, kerüljem ki a vizet, mert abba könnyen bele lehet hajtani, ölöd, ugye, ölöd, stb.

Mellém áll a pirosnál egy polgárőrségi kocsi. Átintegetek nekik, hogy hajléktalannal beszélek, segítséget kérek.

Jó, intenek, jobbra fordulunk, ők is, megyünk egy darabon. A nő közben gyanút fog.

– Beszéltél valakivel?

– Igen, itt, a szomszéddal, mert eltévedtem, nem jó felé irányít ez a telefon.

– A szomszéd azt honnan tudná? Ne beszéljél félre nekem!

– A szomszéd kocsiban! Most le kell tennem, majd hívjál vissza később! – letesszük.

Leparkolunk a járőrökkel, teljesen rendőri dizájn, a ruhájuk, kocsijuk, felszerelésük, minden.

Előadom a történetem, láthatják rajtam, hogy nem magam találtam ki.

Rögtön mondják, hogy kár volt beleírnom a telefonszámomat a posztba, most ezek ezzel szórakoznak.

Jó, hát azóta kivettem a posztból, és nem érdekel az sem, ha szórakoznak. A nő visszahív.

– Na, jössz már? – kihangosítom. Az alacsonyabb polgárőr némán magyaráz nekem, mit csináljak.

– Igen, csak most eltévedtem, le kellett állnom. Hova is kell mennem?

– Hát mondtam már! Kispest, harmadik vágány, hetes kocsi.

– Még egyszer, hova?

– Kispest, harmadik vágány, hetes kocsi. – a polgárőr nem elégedett az eredménnyel, átveszi a telefonomat.

– Jó estét kívánok – szól bele – én az unokája vagyok a hölgynek, akinek elveszett a kutyája. – Hova is kell menni pontosan? – kérdez rá újra. Itt még elismétli neki párszor a nő, de aztán leteszi.

– Ne foglalkozzon velük, nem is biztos, hogy ott vannak. A kispesti vasútállomáson nincs is olyan, ahol várakoznának a vagonok. Ott mindegyiken van átmenő forgalom.

A másik járőr is megszólal.

– Hol is veszett el a kiskutyája? A 16. kerületben? És hogyan került volna Kispestre? Elvitték volna vonaton? Á, nem, miért tették volna! Lehet, hogy az ön kutyája már rég otthon van. Nincs senki, aki megnézhetné? Á, nyugodjon meg, ez nem az ön kutyája lesz! Menjen haza, lehet, hogy már otthon várja!

Így, ahogy mondja, tényleg nagyon valószerűtlen, hogy Morzsi lesz az. De akkor is, nagyon sajnálom azt a másik állatot… Végül tényleg hazaindulok. Megköszönöm a polgárőröknek, és elindítom az autót.

A kapuban leállítom a kocsit, és erős lelkiismeret-furdalásom van. Vajon Morzsi van velük?

De ha nem is, nem tettem meg mindent. Otthagytam ezeknek azt a kis állatot, nem jártam a végére, cserben hagytam. Mint a Gettómilliomos című filmben mondja a megvakított kisfiú a főhősnek:

„Neked volt valakid, aki megmentsen, nekem nem volt. Ennyi a különbség.”

És tényleg. Sokszor ennyin múlik. Hogy van-e valaki, aki utánunk jön, akár a kispesti vasútállomásra is… Én nem tettem…

Lefekszem, hajnali fél 3 van… Arra riadok, hogy Borzas vakkant, mint amikor a kapunál áll valaki.

Kipattanok az ágyból, feltépem az ajtót, és hát ott nyüszög és táncol, minden tagjában mozog a kis Morzsi, rózsaszín kabátkájában és hátán a beakadt flexi póráz fogantyújával!

Reggel fél 6 van, ez a kutya 12 órát volt kint az éjszakában! De nem kínozták meg, nem volt hajléktalanok játékszere, és nem nyüszített a fájdalomtól!

Istenem, hát itt van, épségben, egészben!

Azóta, szegényre, ha ránézek, mindig ez a rémséges éjszaka jut eszembe. Hétfőn bementem a kapitányságra, ott is azt mondták, hogy lehet, hogy az egész csak kitaláció, játék volt. Hát, úgy legyen! Inkább velem játsszanak, mint a kutyával, remélem, ez volt az igazság…

Mostanában még sokszor eszembe jutnak. De már nem a kutyák, hanem az emberek…

Hogy ezek vagy ott vannak a vagonban, vagy nem, de keserves élet lehet az, ahol ilyen fantáziák és gondolatok töltik meg a fejüket,

és igen, bármit is mond a rendőr, sajnos van, hogy a valóságukat is…

Én milyen szerencsés vagyok! Kavargathatom itt a kávémat, fűtött fedél a fejem felett, boldog, kövér kutyák körülöttem, és kényelmes az életem… Néha kúszik csak bele egy-egy ilyen epizód, amikor a biztonságom elillan, és kiderül, hogy mennyire könnyen lehetne akár szörnyű valósággá is az, ami most – remélem – csak fantáziáló játék volt…

Nyitókép: AdobeStock, cikkbeli kép: freepik

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely