Ötéves, apró kislány voltam, és épp szanatóriumban, amikor egy nap arra ébredtem, hogy nem tudom mozgatni a lábamat. Nagyon megijedtem és félni kezdtem, mert azt addigra megtanultam, hogy ha bármi fáj, vagy nem stimmel, akkor rögtön jönnek a különböző vizsgálatok. Aztán a következő kép az, hogy anyukám áll az ágyam mellett, majd, hogy egy szirénázó mentőben vagyok és nagyon fázom.
Papp Judit írása.
Amikor megérkeztünk a kórházba, már apukám is velünk volt és utána jött az a pokol, amit a mai napig fel tudok idézni, pedig amit akkor pokolként érzékeltem és a szörnyű fájdalmak miatt évekig rettegtem még a fehér színtől is, akkor az életemet mentette meg.
Agyhártyagyulladásom volt.
Elszakítottak a szüleimtől, senki nem védett meg, hatalmas tűket szurkáltak a gerincembe és folyamatosan az ágyhoz kötöztek.
Ma már tudom, hogy súlyos traumát éltem át a következő két hétben.
A pici lány, aki annyira édes volt, hogy Vaníliának hívták, 25 évvel később értette meg, hogy mi történt vele.
A trauma
A trauma és a hozzá kapcsolódó kifejezések, úgy, mint a trauma tudatosság, trauma megküzdés és trauma feldolgozás, az utóbbi időkben gyakran olvashatóak szakmai kiadványokban és rendszeresen felbukkannak magán beszélgetésekben is.
A téma egy kicsit olyan, mint a marketing, a foci és a gyereknevelés: valamennyit mindenki ért hozzá, vagy legalábbis úgy gondolja, és ha abból indulunk ki, hogy a legtöbben már voltunk nehéz helyzetben, éltünk át kemény pillanatokat, vagyis „elszenvedtünk traumát”, akkor akár el is fogadhatnánk, hogy a tízmillió traumaszakértő országa vagyunk.
A trauma mindenki számára mást jelent és egy meglehetősen komplex tünet együttest, „élményt” jelentő gyűjtő kifejezés.
Trauma keletkezhet a jelenben, de lehet generációk óta velünk élő esemény, akár úgy, hogy nem is vagyunk tudatában annak, hogy bizonyos helyzetekben vagy bizonyos emberek környezetében miért leszünk megmagyarázhatatlanul szomorúak, feszültek.
Miért választunk „rossz” társat, miért vagyunk gyakran betegek, miért engedjük meg másoknak, hogy parancsolgassanak nekünk.
Állhat trauma annak hátterében, ha nem megfelelő a súlyunk, vagy ha nem tudunk koncentrálni, tanulni. Esetleg miért társulnak a rossz lelki közérzethez akár súlyos fizikai tünetek, mint például heves szívdobogás, gyomorgörcs, csillapíthatatlan fejfájás, súlyos alvászavar.
Sokszor vannak családi vagy egyéb „titkok” a háttérben,
melyeket, ha megismerünk és beszélünk róluk egy biztonságos, támogató közegben, akkor már szembe tudunk nézni velük, „lehet velük valamit kezdeni”, fel tudjuk dolgozni és többé nem rémisztőek, nem jelentenek fenyegető érzést. Gyermekkorukban elhanyagolt emberek vagy viszik tovább – akár tudat alatt – a családi mintát, vagy, mivel sikerült feldolgozni az átélt élményeket, képesek megszakítani a romboló folyamatot.
Ugyanazt az eseményt, élethelyzetet különböző érintettek teljesen máshogy élhetik meg életkoruk, tájékozottságuk, korábbi tapasztalataik, személyiségük, megküzdési stratégiáik miatt.
Például egy válást van, aki valódi tragédiaként él meg valaki, míg társa úgy érzi, hogy mázsás tehertől szabadult meg. Egy baleset sérültje lehet, hogy mély depresszióba zuhan, míg más elkezd végre saját magával foglalkozni és számára új perspektívát nyújt a helyzet.
Ha valaki elveszíti a munkahelyét, ami keretet, stabilitást, biztonságot és anyagi jólétet teremtett számára, lehet, hogy alkalmatlannak, feleslegesnek, alulteljesítő „lúzernek” érzi magát, míg ugyanerre a helyzetre mások úgy tekintenek, hogy végre megvalósíthatják régen dédelgetett álmukat és kávézót, pékséget, biokertészetet nyithatnak.
Nem lehet tehát általánosítani és nem is ajánlott minősíteni, „felcímkézni” az egyes élethelyzeteket,
mert ami egyikünknek maga a vég, az másnak valami új és jobb kezdete lehet, vagyis a trauma ugyanúgy lehet veszteség, mint újrakezdési, növekedési lehetőség.
A múltat nem lehet megváltoztatni
Fontos lehet megérteni és elfogadni, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, mert ami megtörtént, amit átéltünk, aminek elkövetői – igen, az elkövető is traumatizálódhat, amikor felfogja tettének súlyát és bizony neki is szüksége lehet segítségre – vagy áldozatai lettünk, azt nem lehet nem megtörténtté tenni. Nem is kell.
Viszont az már a saját felelősségünk, hogy az átélt élmények hatására a jövőben mit teszünk;
például, hogy próbálunk meg hasonló helyzeteket elkerülni, vagy fordulunk-e szakemberhez, támogató közösséghez.
Vanília mindig tökéletes akart lenni, amolyan igazi mintafeleség, anya és természetesen a legjobb tanár.
Egyáltalán nem zavarta, hogy ezt senki nem várja tőle, és hogy a nap neki is csak 24 órából áll. Voltak persze jelek, hogy a több végén égetett gyertya lángja nem fog sokáig lobogni, de ezekről persze nem vett tudomást. Amikor egy hosszú nap végén, az egyetemi órák friss élményével telítődve a kislányáért ment, egy kereszteződésben fékezés nélkül hajtott bele egy autó.
Mire a mentő beért vele a kórházba, a jobb kezét már alig érezte.
Tudta, hogy ismét nagy a baj. És megint magára hagyták. Évekig álmodta, hogy benn ég az autóban, jött a depresszió és a pánikrohamok és persze a többrétegű álarc, mert az anyai tanítás szerint a problémáink nem tartoznak másra.
Vanília nem tudott segítséget kérni, mert nem értette, hogy segítségre van szüksége és mert mindig mindent egyedül oldott meg.
Tudta, hogy erős, hogy nincs megoldhatatlan helyzet, mert mindig nagyon könnyen alkalmazkodott a legképtelenebb emberekhez és szituációkhoz is.
Ma úgy hívnánk, hogy rezíliens alkat.
A terápia
Pár évvel a baleset után a még mindig meglévő, de már nem igazán indokolt fájdalmai miatt javasolták, hogy beszélgessen egy pszichológussal, aki végtelen türelemmel, szeretettel, elfogadással és szakértelemmel ráébresztette arra, hogy amiket addig természetesnek vett, hogy vele megtörténhet, hogy mások mit tehetnek, az valójában se nem természetes, se nem helyénvaló.
A terápia hosszú volt és fájdalmas.
Sokszor semmi más nem érzett, csak hideg, sötét mélységet, de tudta, hogy nincs tovább fecsegés és maszkabál, ezt végi kell csinálnia.
Magáért és a kislányáért.
Nem voltak fogadkozások, hogy ezt meg azt nem engedi. Nem volt lázadás. Nem volt hiszti. Viszont elkezdett magával foglalkozni, mert megértette, hogy csak akkor fog tudni rendet tenni az életében, ha először magában teszi helyére a dolgokat és az embereket.
A dolgok kezdtek jóra fordulni. Igazi álommunkákra hívták, szakmailag kiteljesedett és megnyugodott nőként, anyaként is.
Traumáinak feldolgozása a mai napig tart, már szembe mer nézni bármelyikkel és lassan 10 éve másoknak is segít elakadásaik, problémáik megoldásában.
Nem roppant össze az újabb és újabb traumák, betegségek és még a válása súlya alatt sem. Veszteségeit lehetőségeknek tekinti és növekszik belőlük. A mai napig minden reggelt hálával és tanulással kezd.
Ahol csak tud, önkéntes munkát vállal, tréningeket tart, hogy akik hozzá hasonlóan nem tudtak segítséget kérni, egyre kevesebben legyenek. Édesebb, mint valaha. Vanília.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
