A Városligeti fasor egy hangulatos padján üldögélünk, az evangélikus templom előtt. Esteledik, lassan hűl a levegő a még mindig meleg őszi estén. Magyarkúti Tóth Katalin a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség igazgató lelkésze mosolyogva köszönti az utcán arra járókat, akik örömmel állnak meg egy-egy szóra. Mintha egy vidéki kisváros temploma előtt időznénk.
Kecskeméti Zsuzsanna írása.
Már épp belelendülünk a beszélgetésbe, amikor egy fiatal, kisgyermekes pár tétován közelebb lép. Mosolyogva mondják, hogy nem akarnak zavarni, csak kiszúrták Katit, és szeretnék neki megmutatni a családjuk új ajándékát. Akkor vesszük észre, hogy egy nagykendőben, egy apró újszülött alszik az anya mellkasán. A vagány, mély hangú lelkésznő egészen ellágyul, úgy nézi a pici csodát, és hálás a fiatal szülőknek a találkozásért. Kegyelmi pillanat, ahogy a templom előtt a budapesti forgatagban egy lelkésznő csendben megáldja az újszülöttet.
Nézem ezt a gyönyörű jelenetet és látom benne azt az ősagárdi dédszülői, nagyszülői kötődést az élethez, amit egy 350 fős kistelepülésre hazajáró ember hordoz. A lelkésznő itt, a főváros szívében találta meg a legnagyobb kincset: a család és az Úr szolgálatát.
Átfut a fejemben, hogy nehezen találunk majd vissza a vezetői munkáról való beszélgetéshez, az erős lelki töltetű jelenet után, de Katának van erre metódusa:
– Lelkészként az élet körforgásában élünk. A születéstől a halálig kísérjük az emberek életét. Keresztelünk, esketünk, temetünk. Ezek olyan, érzelmileg ránk is erősen ható szertartások, melynek során mi nem lehetünk egyek sem az örömükben, sem a bánatukban sírók közül, mert nekünk ott erősnek kell lennünk, lelki támaszt kell nyújtanunk. Liturgikus öltözetünk, a Luther-kabát jelzi, hogy isteni üzenet közvetítői vagyunk. A jelen lévők számítanak ránk, és mi megtanuljuk a teológián a nagy érzelmi kilengéseket is kezelni és tartani a fókuszt.
Katával beszélgetni olyan, mintha valami titokba kapnánk beavatást. Filigrán, extravagáns jelenség. Rövid haj, széles mosoly, mély hang, átható tekintet, vörös rúzs. Formabontó jelenség, mégis teljesen önazonos, a hívek között és a lelkészi karban is szeretik, tisztelik.
Mikor egy évvel ezelőtt kiderült, hogy vezetőként kell megállnia a helyét, nem csak a gyülekezete támogatását érezhette, de egyházi felettesei is kérdés nélkül azt mondták, hogy képes rá.

Már az is izgalmas, hogy valaki hogy lesz nő létére pap, vagy ahogy ez a protestánsok mondják, lelkész, pláne nőként igazgató lelkész.
Kata tisztán emlékszik arra, hogy a Szentírás megismerése iránti vágy egészen fiatal korától erősen dolgozott benne. A teológiára való jelentkezésre viszont csak jóval később érezte alkalmasnak magát.
– Sokáig kerestem a helyem. Érettségi után egy nemzetközi bibliaiskolában tanultam, aztán a Protestáns Missziói Tanulmányi Intézetben dolgoztam, és mellette a Baptista Teológia missziói szakára jártam. Ebben az időszakban szegezte nekem egy családtag a kérdést, hogy miért nem megyek lelkésznek a mi teológiánkra, az evangélikusra? Addig erre gondolni sem mertem. Aztán megértettem, hogy ez az én utam. Mivel kicsit érettebb fejjel kezdtem el, a tanulmányaimat nagyon komolyan vettem. Ötödévben Köztársasági Ösztöndíjas is voltam.
A számomra kevésbé érdekes tárgyak iránt mesterségesen gerjesztettem fel magamban az érdeklődést, keresve, hogy mi benne a fontos, a szép. Erre azóta is biztatom a diákokat a hittan órákon a kerületi iskolákban és, az Evangélikus Középiskolai Kollégiumban.
A Magyarországi ötödév után az egyik amerikai evangélikus teológia MA képzésén vett részt Chicagoban (Lutheran School of Theology). Ezt követte a hatodéves lelkészgyakornoki év Kecskeméten. Ekkor erősödött meg benne, hogy valóban lelkész szeretne lenni. Kata lelkésszé avatása az ősagárdi evangélikus templomban volt.
Családi és hitbéli szálak máig erősen kötik őt e faluhoz és az ottani gyülekezethez. Ezt követően Nyíregyházára került iskolalelkészi szolgálatba. Az itt eltöltött szépséges évek utolsó harmada nagy magánéleti változásokat, szerelmet, házasságot és ennek nyomán új szolgálati helyet hozott. Visszatért tanulmányai helyszínére, Budapestre.

– A férjemre, Gyulára megérte 35 évet várni. Igazi társ. Tiszteljük és nagyra tartjuk egymás munkáját. Ő matematikus, a Corvinuson tanít. 37 évesen lettem a felesége, 38 éves voltam, mikor Mihály fiunk megszületett.
Ők ketten az életem legdrágább ajándékai. Számomra a mi szeretet-szerelem hármasunk a legszebb földi kifejeződése az Atya, az Atya keblére hajoló Fiú és a Szentlélek bensőséges kapcsolatának, az örök Létezők összebúvó szeretetének.
Kezdetben iskolalelkész volt a Deák téri Gimnáziumban, majd Misi három éves korában a többlelkészes Fasori gyülekezetbe került. Az első évben beosztott lelkész, aztán hét éven át, ahogy ő mondja, „boldog másodlelkész” volt.
Örült, hogy nem az ő vállára nehezedik a gyülekezetvezetés megannyi terhe, felelőssége, van ideje a családjára, életére. 2024 ősze azonban nagy változást hozott. A gyülekezet parókus lelkésze 18 év fasori szolgálat után a püspökétől sabbat évet kért és kapott. Az ő tíz hónapos távolléte hozta magával Kata parókusi beiktatását és az igazgató lelkészséget.
Egy gyorsvonat sebességével száguldott be az életébe a kihívás.
– Úgy éreztem, hogy szó szerint rám dőlt a Fasor. Tele voltam félelemmel. Az a gondolat adott erőt, hogy Isten nem enged rám nagyobb terhet annál, mint, amit el bírok hordozni. Persze sokat jelentett a gyülekezetem, a családom, a feletteseim támogatása. Az istentiszteleti és a gyülekezeti alkalmak megtartásában és az apróbb adminisztratív feladatok elvégzésében volt helyettes lelkészi segítségem és nyilván a világi vezetőnk is támogatott, de a gyülekezeti élet hétköznapi operatív feladatait magam vittem és szerveztem.
Hirtelen a főnöke lettem annak a nyolc embernek (a hivatalvezetőnek, az egyházfinak, a műszaki munkatársunknak, a kántornak, a házgondnoknak és a két főállású hitoktatónak), akik addig a munkatársaim, a barátaim voltak.
A korábbi, kizárólag lelkészi feladataim mellett gazdasági kérdésekkel, pályázatokkal, a templom és a gyülekezet tulajdonában lévő 42 lakásos bérház ügyes bajos dolgaival, üzemeltetési feladatokkal, jogi és peres ügyekkel is foglalkoznom kellett. – avat be.
Egy evangélikus gyülekezetnek nem csak hitéleti szempontból, hanem gazdaságilag és jogilag is működnie kell. Az élén a lelkész és egy nem lelkészi vezető, a felügyelő áll, ez egy önkéntes de felelős tisztség. A döntéseket testületek (elnökség, presbitérium, közgyűlés) hozzák. Kicsit olyan, mint egy igazgatótanáccsal rendelkező vállalat, ahol a stratégiai kérdésekben van kollektív segítség, de az operatív vezetés az igazgatóra hárul.

A működésre, a lelkészek és munkatársak bérére, a templom és parókia költségeire elő kell teremteni a pénzt. Ezt elsősorban a hívek adományai és egyházfenntartói járulék befizetései, valamint a gyülekezeti alkalmak persely bevételei biztosítják. A fasori gyülekezetnek ezek mellett van egy bérháza is szolgálati és bérbe adott lakásokkal. A lelkészi hivatal, a gyülekezeti terem is ebben az épületben van.
Egy kicsi, angol nyelvű közösséget is gondoznak, minden vasárnap angol nyelvű istentiszteletet is tartanak. Mindezt intézni, vezetni kell.
Az igazgató lelkészi pozíció tehát nem annyira misztikus a hétköznapokban, mint amennyire hangzik, hanem nagyon is gyakorlati, szerteágazó, esetenként szigorú piaci gondolkodást, igazi zsonglőrködést igényel.
– Nagyon nem kerestem, nagyon nem kívántam magamnak ezt a feladatot. Rendkívül nehéz év van mögöttem. A bérház, a bérlők, a szerződések, a nem fizető lakók, a ház és a templom üzemeltetési, karbantartási és felújítási feladatai, a munkatársak irányítása, az elkerülhetetlen konfrontációk, adminisztratív feladatok, kapcsolattartás, iskolai hitoktatás, istentiszteletek és gyülekezeti alkalmak, cikkírások, prédikációs készülések – nincs vége.
És ennek tetejébe, a lelkész akkor dolgozik, amikor a legtöbben pihennek, ünnepelnek. Szerencsére rengeteg jó tanács kísért, éreztem az emberek támogatását Jézus, Pál apostol és a Példabeszédek tanítását hajtogattam magamban folyton: ,,Aki első közöttetek az legyen mindenki szolgája.” ,,Alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” ,,Vezetés nélkül elbukunk, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó.”
Eszembe sem jutott nyomni a főnökösködést. Pontosan tudtam, hogy velük és értük vagyok, tudnunk kell jól, szeretetben, megértésben és összhangban együtt dolgozni, mert ez a helyzet mindenkinek új.
Ezzel együtt azt éreztem, hogy követelem vissza az életemet! Annak a rovására ment ugyanis minden. Elvesztettem az időt magamra, a férjemre, a gyerekemre, a főzésre, a sportra, sőt sokszor az evésre is.
Új, ijesztő, az álmomból nem egyszer éjjel is felébresztő, sok szorongással és aggodalmaskodással együtt járó feladat volt számomra ez. Nem arról szólt, hogy elég jó vagyok-e, hanem arról, hogy hordozni kell a felelősség terhét.
A mélypont 2025 Nagyhete és húsvétja, a ,,dübörgő hitipar” ideje volt. Nagycsütörtökön a férjem rosszul lett az istentiszteleten. Nagypénteken kórházba került. Az életét féltve, a fiamat nyugtatgatva kellett megtartani az alkalmakat. Jézus kereszthaláláról, a sötétségtől való félelemről, majd feltámadásáról kellett beszélnem. Megrendítő és fájdalmas volt. Mégis, hatalmas erőt és lélekjelenlétet kaptam Istentől, tartott a tenyerén. Nem csak engem, az egész családot és a gyülekezetet. Ott Isten vezetett, éreztem az erejét. Erőt éreztem magamban ebben a szinte szürreális helyzetben, ami megmaradt nekem – mondta el Kata.

Ekkor a mély vízben Kata már nem sodródott tovább. Szépen lassan, de egyre ügyesebben használta erejét. Rejtett tulajdonságai kerültek felszínre és lendültek mozgásba.
A főzésre és házimunkára talált egy kedves otthoni segítőt. A véget nem érő feladatok fojtásától fuldokolva elkezdett tudatosan figyelni arra, hogy legyen eleje és vége a munkájának. Istentől kérte a bölcsességet és az erőt, és meg is kapta.
– Hatékony vagyok, gyors és határozott. A hivatalban igyekszem nem rabolni senki idejét és a magamét is tiszteletben tartani. Ha valami két perc alatt megbeszélhető háromnál többet nem fordítok rá. Örülök, hogy a fasori lelkészi hivatal olyan munkahely, ahol nem kell alakoskodnunk, őszintén ventilálhatunk, kimondhatjuk, ami a szívüket nyomja, meg tudjuk beszélni a problémákat, tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani.
Már arra is figyelek, hogy eleget pihenjek, már csak azért is, hogy kevesebb idegességet, több nyugalmat és jókedvet sugározzak magamból. A családtagok és a munkatársak úgy érzem lecsápolják és tükrözik ezeket az energiákat.
Senki nem szeret tartós feszültségben és békétlenségben élni. Igyekszem hát az ezzel kapcsolatos szentírási tanácsokra is gondolni reggelenként:
,,Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek!”
Az eltelt hónapok során egyre inkább magaménak éreztem a gyülekezetet. Mivel sokkal inkább felelős vagyok érte, mint eddig, közelebb került a szívemhez. Úgy tekintek rá, mint anya a gyermekére. Ez volt az elmúlt év legszebb tapasztalata.
Nyár közepén visszatért a kollégám is. Nem vagyok már egyedül. Az ő 18 éves rutinja, tudása, rálátása nagy segítségemre lesz. Tudtam pihenni, utazni. Sokat voltunk Ősagárdon a szüleimnél, kerítést csiszoltam és lazúroztam, füvet nyírtam, kertészkedtem, nagyokat túráztunk.
A tengernél is voltunk. Bízom abban, hogy a három évre szóló igazgatólelkészség fojtó felelőssége idővel még inkább enyhülni fog, és egyre inkább visszakapom a korábbi életemet, a nevetős, bolondozós énemet. – avat be.
Kata nem fér egy skatulyába sem. A Luther-kabát alatt csillogó csinos felső, az ajkán vörös rúzs. Felidézi, amit nemrég egy lelkésztársától hallott, hogy a lelkészség kicsit olyan, mint a komposzt a komposztálóban.
Minden, ami valaha szerettél volna lenni, minden ami vagy, a múltbéli terveid és tapasztalataid, a képességeid, a tehetséged, a lelki ajándékaid, minden, amit tudsz, megy bele egy nagy erjesztőbe és gazdag termőtalajjá válik.
Kérdezem tőle, érezte-e úgy hogy más pályát választana. Gyönyörű mély hangján hangosan kacag.
Dehogy!- mondta – Ez az elmúlt egy év nagy önteszt volt. Korábban csak sejtettem, de most kiderült, hogy a lelkészi szolgálatot emelt szinten is ügyesen és jól tudom végezni. Ha váltanék, egy pici, falusi gyülekezetbe mennék, az utolsó aktív éveimben. Legszívesebben vissza Ősagárdra.
Fotók: Magyarkúti Tóth Katalin, nyitókép fotós: Horváth Zoltán
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.




