Mosolygós, őszinte tekintetű idős asszonyok népviseletben, mindennapi, otthoni környezetükben. Hímeznek, gyomlálnak, templomba tartanak, beszélgetnek. Vagy épp megmutatják azt a ruhát, amelyben majd eltemetik őket. Idős férfiak fát hasogatnak, a feszület alatt ülnek, műhelyükben állnak. Mindannyian egy más világba születtek, egészen másként nőttek fel, mint a mai kor gyermekei – Mohos Zsófia fotográfus pedig ezt a világot szeretné megfogni, megörökíteni és továbbadni képeivel. Görbeország mindenki előtt nyitva áll, ha mi is kinyitjuk a szívünket felé.
Görbeország – aki ismeri Mohos Zsófia fotóit, azonnal tudja, miről beszélek, ha ezt a kifejezést hallja. Mikszáth Kálmán illette Palócföldet ezzel a névvel, Zsófi pedig itt készített fotósorozatának adta az elnevezést. Az érzékeny, történeteket mesélő képek rengeteg ember szívét hódították meg a fotós Instagramján, a sikerben pedig nagy szerepe van annak, hogy Zsófi nemcsak egy-egy képet oszt meg, hanem mindegyik kapcsán hosszasan mesél annak szereplőjéről: könnyen teszi ezt, hiszen nem portréalanyai, hanem személyes ismerősei Görbeország lakói.
Tiszteletbeli falusi lány lett a fotósból
– Egész kicsi korom óta élek ebben a világban, előbb szerettem meg, mint hogy fotózni kezdtem volna – mondja Zsófi, mikor arról kérdezem, milyen kapcsolatban áll a világgal, melyet megörökít. A nagymamájánál, egy kicsi nógrádi zsákfaluban, Kisecseten töltött nyarak során ismerte meg azt a paraszti világot, amelynek részleteit képei és melléjük mesélt történetek által adja át.
– A nagymamám kifejezetten nem ez a bőszoknyás asszony, de a szomszédban egy ilyen néni él, aki a családjával gazdaságot vitt. Volt ott traktor, bárány, tehenek, sertés, baromfi. Óvodásként reggel átmentem hozzájuk, aztán este haza. Úgy kapcsolódtam be a falu életébe, mintha kisecseti lennék, pedig a nagymamám sem ott született – mesél a kezdetről Zsófi.
A fényképezést, a kisecseti élet dokumentálását már 13-14 éves korában elkezdte: készítette a képeket legeltetés közben vagy utána, fényképezte a tájat és az embereket.
– Megérintett, éreztem, hogy ez egy jó téma, ami folyamatosan változik, de az eltűnés felé halad.
Egyre kevesebben is vannak, akiket még fotózni tud a faluban, de már nem is csak oda jár megörökíteni a régi, általa még igazinak nevezett életet: a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjának köszönhetően Rimócon és a délvidéki Kupuszinán is megfordul, ahol a helyiek máig palócosan beszélnek és őrzik a hagyományokat annak dacára, hogy Mária Terézia idejében telepedtek le a környéken.
– Ennek a két falunak az életét is követem: egyre több ilyen embert ismerek, minél többükhöz igyekszem is eljutni. Sőt: Nagytarcsán élünk, és itt is vannak nagy szoknyás nénik, Budapesttől alig néhány kilométerre. Annyi helyre megyek, hogy folyamatosan újratervezésben vagyok azért, hogy minél többet tudjak velük lenni – meséli Zsófi.
Nem a fotók: a történetek miatt indul el
Beszélgetésünk során kiderül, hogy a fotósnak valójában nem is a fényképek a legfontosabbak ezekben a találkozásokban. – Óriási személyes érdeklődésem, hogy ezeknek az embereknek társaságában lehessek, beszélgethessek velük.
Az első találkozásokon nem is fotózok: csak felteszek egy-két kérdést arról, mikor születtek, aztán vagy három órával később felállok.
Fontos, hogy visszajárjak hozzájuk, így lesznek felém bizalommal, így lesz élő a kapcsolat – magyarázza, hozzátéve: sokat ad neki, hogy idős beszélgetőtársai megosztják vele életüket.
– Átivódik belém bölcs élettapasztalatuk, amit 80-90 év alatt összegyűjtöttek. Ennyi időbe sok fájdalom, öröm, trauma fér bele. Kíváncsi vagyok arra, mindezt hogyan élték meg: a legszebb a természetességük, az egyszerűségük – mondja Zsófi, aki szerint a fotózás és a beszélgetések sokat adnak portréalanyainak is, hiszen valaki elmegy hozzájuk, meghallgatja őket.
– Ők az első generáció, akik egyedül öregszenek meg.
Még ápolták az öregeket, de az ő gyerekeik már elköltöztek a faluból. Aktív éveikben a nagycsaláddal éltek, mégis egyedül maradtak, és szívesen mesélnek, megosztják a tapasztalataikat – summázza.
Bennük a hit még megkérdőjelezhetetlen tény
Zsófi azt mondja, sokat beszélget az idősekkel arról, hogyan élték meg a háborút: ennek ma különös aktualitása is van. Egy nagytarcsai 92 éves néni is mesélt neki a háborúról nemrég: ő 12-14 évesen élt át háborús körülményeket először, közte egy bombázással, ami falujukat sújtotta.
– Azt mondta, mindenki próbált elbújni: az addigiakhoz képest a leghangosabb, legközelebbi volt a becsapódások hangja, mind azt hitték, hogy lebombázták az egész falut.
Amikor aztán előbújtak, mindenki azt figyelte, a templom áll-e még, és amikor látták, hogy igen, azt kezdték kiabálni: hál’Istennek áll a templomunk!
Egy akkori embernek az volt a legnagyobb érték, hogy az Isten háza megvan – emlékezett vissza a beszélgetésre Zsófi. – Bennük az Istenbe vetett hit megkérdőjelezhetetlen, mély, egyszerű tény és bizonyosság. Folyton a rózsafüzérhez nyúlnak. Fotóztam már azt is, ahogy imádkoznak: még nekem is lelki feltöltődést jelentő élmény volt – tette hozzá, megemlítve azt is, hogy a közösség szerepe és fontossága is egészen más volt azokban az időkben beszélgetőtársai elírásai alapján.
Mohos Zsófi örül annak, hogy Instagramon sokakat ér el a Görbeországgal – közel 18 ezren követik az ezen a néven megtalálható fiókját -, de nem ezt tartja a legfontosabb felületnek arra, hogy meg tudja őrizni ezeket a fotókat és történeteket. Egy könyvet kiadott már képeiből, és jelenlegi ösztöndíjas projektjének végeredményét is könyv formátumban szeretné majd viszont látni. – Egy könyv megmarad, száz év múlva is le lehet venni a polcról. A kiállítás a másik forma, ami közel áll hozzám, itt mód van arra is, hogy találkozzunk egymással – mondja.
A könyvben nemcsak képeit szeretné majd megmutatni, hanem az azokhoz szervesen hozzátartozó írásainak is helyet ad majd – ezek viszik a fotókon szereplő idős embereket és élettörténetüket igazán közel mindenkihez, ezek miatt kedvelik olyan sokan talán Instagram-fiókját is.
Az utolsó pillanat, amikor mindez még megörökíthető, most van
Amikor arról kérdezem Zsófit, ő maga küldetésének érzi-e képein túl közvetlen környezetében is továbbadni mindazt, amit kap portréalanyaitól, elmeséli nekem, hogy három és ötéves gyermekei is gyakran ott vannak vele a fotózásokon, ők is hallják a történeteket. – Amennyire csak tudom, bevonom őket, amikor tudunk, együtt megyünk fotózni. A családommal együtt töltöttük a karácsonyt Kupuszinán, hatalmas élmény volt.
A gyerekeknek minden traktoros Kálmán bácsi, mert Kisecseten így hívják a traktorost, és minden népviseletes néni Bözsi néni.
Számon tartják őket, és ez a néniknek is öröm – mondja Zsófi.
Mivel javarészt időseket fotóz, lassan elkerülhetetlenné válik, hogy azok közül, akikkel elkezdte a munkát, már egyre kevesebben vannak életben. – Ez elszomorít, de motivál is arra, hogy minél több energiát fektessek a képek készítésébe.
Ugyanakkor mind a két faluban vannak fiatalok, akik élik, nem őrzik a hagyományokat: nem csak egy-egy előadás miatt öltöznek fel.
Kupuszinán egy lakodalomra népviseletbe öltöznek az örömszülők, Rimócon pedig ott vannak a Máriás lányok, azok a fiatalok, akik egyházi ünnepeken népviseletben viszik vállukon a Mária-szobrot. Persze aki egyszer kivetkőzött a népviseletből, az már nem fog visszaöltözni, így valóban az utolsó pillanatban vagyunk, amikor a hagyományt még tovább viszik – mondja Zsófi. Azért találkozik olyanokkal is, akik annak dacára viseletben járnak, hogy 1945-ös születésűek.
– Bízom abban, hogy sokáig tudom még ezt csinálni. A fiatalokat is szeretem fotózni, de tanulni az idősektől tudok – mondja.
Fotók: Mohos Zsófia
Kiemelt kép: Gyetvai Gergely
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
