Amikor évekkel ezelőtt a gyerekeim egyszerre kezdtek kamaszodni, időnként egészen komoly mélységeket éltem meg. Eddigre nagyjából tizennégy éve teljesítettem be a princípiumot, és egyre biztosabb voltam abban, hogy a valaha oly sikeresen induló, ám mostanra lenullázódott drámapedagógus karrierem már soha nem tudom újraépíteni. Három gyerek mellől lehetetlen olyan elhivatottsággal és belefeledkezve alkotni, hogy abból még egyszer az életben valódi kiteljesedés szülessen.
Murinai Angéla írása.
A férjem, köszönhetően a 2008-as pénzügyi válságnak külföldre kényszerült dolgozni, pénzem nem volt bébiszitterekre, és a nagyszülők hada sem állt sorba, így csak magamra számíthattam.
Akkoriban egy bizonyos ügy miatt három nővel üzemeltetteünk egy messenger csatornát, ahol a hivatalos beszélgetéseink egy idő után személyessé váltak, és időnként a személyes életünkről is osztottunk meg információkat.
Én olykor a legkétségbeesettebb érzéseimet ventilláltam oda a gyerekeim dolgairól, a féjemmel kapcsolatos kételyeimről, a szabadság utáni vágyamról, a haragomról. Olyan dolgokat, amiket sem a férjemnek, és főleg nem egy idegen közösségnek nem mertem volna kitálalni.
Erről a két nőről azonban tudtam, hogy akkor sem fogják kétségbe vonni az alkalmasságomat, ha épp arról írok, hogy legszívesebben világgá futnék.
Azóta eltelt egy évtized, és ma már szabadabban beszélhetünk az ilyen témákról, ám akkoriban az efféle elégedetlenség miatt még nyilvános koncolás járt. Pedig amit mi ott hárman megalkottunk, igazi gyógyító nőközösség volt, ami engem például átsegített a legnehezebb időszakaimon, a fiaimat pedig megóvta attól, hogy a kétségbeesésem, indulatom, szorongásom rájuk zúdítsam.
Amikor sok-sok évvel később már ismert bloggerként és íróként elkezdtem az anyaság intézményét kutatni, nőkkel beszélni arról, mire számítottak és ahhoz képest mit kaptak a házasság és az anyaság intézményétől, már tapasztalatból tudtam, mennyire jótékonyak az ilyen közösségek.
Nem azok, ahol a nehézségeit megosztó fölött diadaltáncot járnak az okoskodó, önigazoló véranyuk, hanem ahol együttérző segítséget kaphat az, aki elért a határaira.
Azóta van már ilyen csoport, ahol nem csupán megoszthatják a nők a problémáikat, de ahol folyamatosan tanulhatnak a rendszerről, és felügyelt, támogató kommunikációval segítjük őket. Lett könyv is az anyák életéről, és láthatóvá vált, hogy valódi előrelépés csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk a patriarchális rendszer működésével, és életünkre gyakorolt hatásával.
Évtizedek (századok) óta ugyanaz a minta ismétlődik generációról generációra: a nők lassan, szinte észrevétlenül eltűnnek a saját életükből.
Először csak hátrébb lépnek, majd azt veszik észre, hogy a gondoskodás, az érzelmi munka, a háztartás láthatatlan terhei, a gyerekkel kapcsolatos felelősség már az egész életüket felemészti (a fizetett munkahely mellett, természetesen).
Azt érzik, valami hiányzik, és valaha volt énjük elhallgatott bennük.
Ám mielőtt megfogalmazhatnák mindezt, a társadalmi narratíva már készen is áll a válasszal. Mit panaszkodik, hiszen a gyereke egészséges, a férje nem bántja, és még a körmöshöz is eljut időnként. Nézze csak meg, mások mennyivel rosszabbul élnek.
A rendszer úgy van felépítve, hogy abban a nő mindig szégyellje az igényeit, veszteségeit, vagy azt, ha csalódott. A huszadik század gazdasági és társadalmi narratívája szereti azt sugallni, hogy a kudarc mindig egyéni.
Csak az nem sikeres, aki nem dolgozik eleget. Csak az elégedetlen, aki nem jól csinálja. Csak annak van problémája, aki nem jól szervezi az életét. Csak azt verik, aki nem jól választott.
Esetleg megengedett a gyerekkorba vagy a generációkba beletúrni, de azt, hogy milyen társadalmi rendszerben élünk, és az milyen hatással van a köztünk lévő kapcsolatokra, hogyan határozza meg a lehetőségeinket, nos, azt úgy tűnik, központilag nem illik és szabad bolygatni.
Azonban aki végül szembenéz a szorongásaival, közösséget keres, megosztja a nehézségeit, hamar rájön, hogy a gondja nem egyedi, hanem a rendszer következménye. Ha nekem éppen az a gondom, mint a tőlem több száz kilométerrel távolabb élő nőnek, akkor a probléma nem velem, nem vele, hanem a világgal van.
Nem lehet rendbe tenni magunkat anélkül, hogy ezekkel a szerepekből fakadó válságokkal szembenéznénk.
Amíg nem látjuk át, mi terhel bennünket valójában, addig óhatatlanul önmagunkat hibáztatjuk azért, ha nem éljük meg kiteljesedésként azt, amit a világ szerint annak kellene megélnünk. Pedig önmagunk elvesztése nem személyes kudarc, hanem következménye a patriarchális rendszernek.
Ezért van szükség olyan terekre, lehetőségekre, ahol a nők megállhatnak kicsit, és ránézhetnek önmagukra anélkül, hogy ítéletet kapnának. Olyan tudásra, ami a megértéssel egyidőben a feloldozást is elhozza nekik. Ami megmutatja, hogyan, hányféle módon igyekszik a patriarchátus elvenni a belső erejüket és kinyerni belőlük a lehető legtöbb hasznot.
Egy női elvonulás éppen ezt tudja megadni: időt, csendet és távolságot a mindennapi zajtól, hogy láthatóvá váljon, mennyit is vittél már magadon, és hol tartasz most. Hogy képes legyél újra feltenni a kérdést: merre akarok továbbmenni, és milyen életre vágyom valójában.
Az év eleji női alkotótábor ennek a folyamatnak a támogatására jött létre. A hétvége során dramatikus gyakorlatok, érzékelésalapú írások, meditáció és alkotás segít abban, hogy ne csak gondolatban, hanem testben és érzelemben is feldolgozd az elmúlt időszak terheit.
fürdőzés, a közös séta, az írói önismereti munka és a záró ékszerkészítő rituálé mind azt szolgálja, hogy megtisztulj a tavalyi év lenyomataitól, és tudatosabban indulj neki a következőnek.
Kiemelt kép: Murinai Angéla / Fotók: Szia Sára
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
