Ellentétben sokakkal, akik karriert váltottak, én nem egy határozott döntésnek köszönhetem, hogy itt vagyok, inkább sok apró, az adott pillanatban nem is feltétlenül lényegesnek tűnő, de később fontosnak bizonyuló lépés hozott idáig. Annyiban volt talán csak tudatos ez az út, hogy amikor véget ért a közel húsz évig tartó HR tanácsadói karrierem, úgy döntöttem, adok magamnak pár hónapot, hogy kitaláljam, merre tovább.
Bakos Réka írása.
Azért voltam nehéz helyzetben, mert egy fantasztikus cégnél töltöttem majdnem 20 évet, csodálatos kollégákkal dolgoztam együtt, izgalmas ügyfélprojekteken, nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi színtéren is.
A kisfiam születése óta mindezt nagyrészt otthonról, rugalmasan tehettem, sőt az utolsó években a globális marketing csapat részeként belekóstolhattam abba is, hogy milyen a teljes vállalat elemzéseinek, tanulmányainak, szakértői tartalmainak fejlesztéséért és piacra viteléért felelni – ez később roppant hasznosnak bizonyult. Szóval az egyik tudatos döntés a magamnak adott idő volt, a másik pedig pár héttel később fogalmazódott meg: a legőrültebbnek tűnő lehetőségre se mondok nemet – és milyen jól tettem!
2020-ban vesztettem el a nagymamámat és az édesanyámat, 2 évvel később pedig a nagypapám is elhunyt, egy csomó régi fénykép, dokumentum került hozzám. És valószínűleg kapcsolódni is szerettem volna hozzájuk, szóval elővettem a 2000-es években készített családfáimat, és nekiálltam kutatni az ősök után.
Bárki, aki ebbe a tevékenységbe fog, tanúsíthatja, hogy a családfakutatás rögtön beszippantja az embert és gyorsan szenvedéllyé válik, nálam ez valószínűleg kiegészült a gyászfeldolgozással is. Erről persze akkoriban fogalmam sem volt, de a férjem sejthetett valamit, mert elképesztő türelemmel és megértéssel kezelte, hogy hosszú órákra belemerülök az anyakönyvekbe.
Pár hét után ráébredtem, hogy nekem nem lesz elég, ha csak pár nevet és dátumot tudok, szerettem volna az arcokat, a történettöredékeket és információmorzsákat valahogy úgy megörökíteni, hogy az aztán a kisfiamnak is érdekes legyen majd. Így készült el a házunk folyosójára a fényképes családfa, és így kezdtem el papírra vetni a felmenők történetét ’családi legendárium’ formátumban, amit édesapám kezdeményezett még a nagyszüleim életében, úgyhogy szerencsére tőlük is maradtak fent személyes visszaemlékezések.
Anyai dédszüleim a 20. század első évtizedében kivándoroltak Amerikába, Pittsburghben éltek, aztán az első világháború után hazatértek, és a szülőfalujukban, Ricsén alapítottak családot.
Körülbelül ennyit tudtam, amikor belevágtam az ő történetük felgöngyölítésébe. Minden részletet tudni akartam, hol laktak, hol dolgoztak, melyik templomba jártak… és bár a mai napig vannak homályos foltok, a legtöbb kérdésre sikerült választ találnom.
Aztán az egyik családfakutató Facebook csoportban botlottam bele a hasonlóan hazatérő ’amerikás’ dédapával rendelkező Szabon Jánosba, akivel némi közös nyomozás után kiderítettük, hogy dédapáink minden valószínűség szerint ismerték egymást, mivel ugyanabba a református templomba jártak Pittsburghben az 1910-es évek elején.
János, ötlete volt, hogy hozzunk létre egy Facebook csoportot, ahol a leszármazottak – éljenek akár óceánon innen vagy túl – megoszthatják Amerikába kivándorolt felmenőik történetét, elővehetik a fiókban sárguló fényképeket, a padláson porosodó korabeli tárgyakat és emléket állíthatnak ’amerikás’ őseiknek.
Ez lett az ’Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams’ Facebook csoport, ahova az első nap közel 300-an léptek be. És elkezdtek özönleni a történetek, szívmelengetőek, megmosolyogtatóak, szívfacsaróak, és mi nem hittünk a szemünknek. Az első belépők között volt Fenyvesi Anna, aki – bár kivándorló felmenője nincsen – korábban az amerikai magyarok nyelvhasználatát kutatta, és az ő ötlete volt, hogy a történeteket össze kellene gyűjteni egy kötetbe.
Innen már nem volt megállás, mintha egy gyorsvonaton ültünk volna. 2024 februárjának legvégén alakult meg a csoport, egy héttel később, március 7-én eldöntöttük Annával, hogy megcsináljuk a könyvet.
Az ’Óhazából az Újvilágba – A személyes történelem nyomában’ című, 48 magyar kivándorló családtörténetét magába foglaló kötetet kevesebb mint 8 hónappal később, október 25-én mutattuk be Pittsburghben (ahol a dédszüleim is éltek), majd 2025. február 7-én Szegeden.
A könyv fejezetei az Óhazába visszatérő és Újvilágban maradó kivándorlókat egyaránt bemutatnak, magukban hordozva ezáltal az elmúlt csaknem két évszázad teljes magyar történelmét: a forradalmat és szabadságharcot, a kisbirtokosok eladósodását a kiegyezést követően, az első világháborút, Trianont, a revíziós törekvéseket, a második világháborút, a holokausztot, a kitelepítéseket, a kuláklistákat és a téeszesítést, ’56-ot, valamint a rendszerváltozás utáni kárpótlási törekvéseket… Ugyanakkor betekintést nyújtanak abba is, hogyan alakult a kivándorlók és az őket követő generációk élete a „párhuzamos világokban” az óceán két partján.
Bár az írásban és a szövegek gondozásában mindkettőnknek volt tapasztalata, a könyvkiadás egyéb területei teljesen ismeretlenek voltak számunkra, rengeteg mindent kellett megtanulnunk.
Az első könyv megjelenését követően szinte azonnal elkezdtünk dolgozni a második köteten, ami idén októberben jelenik meg. A kiadvány több mint 50 személyes és családtörténet mellett a legjelentősebb amerikai magyar helyszíneket is bemutatja majd, térben is keretbe foglalva a történeteket.
Fontos tudni, hogy az ’Óhazából az Újvilágba’ könyvsorozat nem egy szokványos kiadói projekt, hanem egy szenvedélyes közösség munkája. Az első kötet magánfinanszírozásból valósult meg, a másodikat a Brancsközösségen keresztül, közöségi finanszírozás formájában, előrendelésekkel tudják támogatni az érdeklődők.
Mivel még számos könyv ötlete van a fejünkben (illetve három megírása már folyamatban van), fontos, hogy egy üzletileg is fenntartható modellt találjunk a kiadás finanszírozására, ezen dolgozunk.
Személyes érintettségem miatt nagyon a szívemen viselem az ’amerikás’ magyarok emlékének ápolását és megőrzését, így hatalmas büszkeség, hogy a Facebook csoportban mára már több mint 1400-an vagyunk, ahol a tagok nem csak történeteket, fotókat és dokumentumokat osztanak meg, hanem a kutatásban is segítik egymást.
A megosztott adatok és anyagok mennyisége miatt azonban a felelősségünk is egyre nagyobb, és el kell gondolkoznunk azon, hogy hogyan lehet ezt a közösségi kezdeményezésnek induló, de tulajdonképpen interdiszciplináris örökségprojektté nőtt programot becsatornázni a kivándorláskutatásba. Meggyőződésem, hogy a hasonló kezdeményezéseknek van tere és szerepe az emigrációkutatás jövőjében – új szemléletet és nézőpontokat hozhatnak be.
Ezért is nagy öröm, hogy kezdeményezőként és társszervezőként részese lehettem a ’Kivándorlók öröksége: Az észak-amerikai magyar emigráció múltja, jelene és kutatási irányai” címmel júniusban megrendezett műhelymunkának. Az egyetemek, kutatóintézetek, könyvtárak, levéltárak és múzeumok szakemberei mellett a civil- és a magánszféra képviselői is jelen voltak, hogy feltérképezzék a lehetséges együttműködési pontokat. Én ugye kívülről csöppentem ebbe a közegbe, és meggyőződésem, hogy a különböző tudományterületek, valamint intézmények, szervezetek, vállalatok és közösségek hálózati együttműködése szinergiákat, inspirációt és új lendületet hozhat a kivándorláskutatásba.
És nagyon érdekes, hogy bár úgy tűnhet, hogy a magyar kivándorlók történetei megörökítésnek semmi köze ahhoz, amit a megelőző 20 évben csináltam, magától a tanácsadástól nem kerültem messze.
Az első kötet fejezeteinek szerkesztése közben döbbentem rá, hogy milyen fontos ezeknek a történeteknek a papírra vetése és megőrzése a következő generációk számára; szeretnék ebben minél több embernek segíteni.
Tavaly novemberben indítottam rootStories néven családtörténeti tanácsadást, amelynek keretében workshopokkal, kurzusokkal és egyéni coachinggal segítem az érdeklődőket. A második kötetbe több olyan szerző is megírta családja történetét, akik részt vettek valamelyik rootStories workshopon, erre nagyon büszke vagyok! Emellett elkezdtem dolgozni egy hazatérő ’amerikások’ emlékezetét vizsgáló kutatáson, amit, ha más témában is, de szintén sokszor csináltam az elmúlt két évtizedben.
Nem tudom, hogy ez lesz-e végül az én utam, vagy pár év múlva valami teljesen mást fogok csinálni, de nagyon élvezem, ahol most vagyok, és hálás vagyok a sok apró lépésért, ami idáig vezetett.
Fotók: Bakos Réka
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
