Mikor megismertem életem egyik meghatározóbb férfijét, fogalmam sem volt arról, hogy mi az opál. Tudjuk, a tarhonyát fáról szedik, a nokedlit bányásszák, de az, hogy az opál honnan bújik elő, fogalmam se volt. Aztán egyszer volt szerencsém elmenni az egyik lelőhelyére Ausztráliába, oda, ahol a földből, úgy 10-20 méter mélyről bányásszák.
Kovács Hédi írása.
A férfi, akit említettem, az egyik legjobb opálszakértő volt, és mint ilyen, nem csak kereskedett a nemes kővel, de bányászta is.
Ausztráliában az egyik legismertebb lelőhely Lightning Ridge, ahol számtalan férfi és nő próbált már szerencsét, közöttük sok magyar is.
A föld mélye rejti a féldrágakövet, az opált, amely ha igazán értékes, csodás színekben csillog. Emberem legkedvesebb időtöltése az opálhoz kötötte. Mindegy, hogy eladni, venni, csiszolni, vágni, vagy bányászni kellett. Ebből élt.
Fénykorában a világ számos tájára elutazott, hogy adja-vegye a színes csodákat, maga csiszolta nagy részét, és a legnagyobb boldogság számára egy-egy jó vétel volt.
Amikor megismertem nem elsősorban a megélhetés hajtotta már, hanem a lehetőség, hogy újabb ragyogó üzletet kössön, vagy, hogy magáénak tudhasson egy újabb értékes követ.
Vele autóztam át a Kék hegyeken, több különös nevű ausztrál településen, a föld belseje felé, a célállomásig.
Olyan cuki nevű helyeket érintettünk, mint Mudgee, Narrabri, Walgett, Gilgandra, Goondiwindi. Az út 784 kilométer, amelyet nagyjából kilenc és fél óra alatt lehet megtenni, akár egy egész napon át tartó, pihenőkkel megszakított autózással.
Izgalommal vártam az utazást is, és persze vártam, hogy milyen lesz a „bánya”. Ma sem értem, miért gondoltam, hogy majd hegyeket látok a totál lapos, és a földrész belseje felé már sok esetben vörös porral borított területen. Mondjuk úgy, nem városi lánynak való hely az!
Május volt, itthon a napsugaras tavasz, a távoli Ausztráliában ez az őszt jelentette.
Ott voltunk a tettek mezején, mégis inkább kietlen táj volt az, mint mező, ráadásul az opál lelőhelyéhez vezető úton, jókora szakaszon vörös porban úsztunk.
Szó szerint kiPORoszkáltunk a bányákhoz, ahol a barátom komoly sürgölődésbe kezdett.
Tett-vett a gépei között, aztán alászállt a föld mélyébe, én meg gyáva pesti nő, egy székre rogytam.
Nem az én területem ez, azt azonnal konstatáltam. Lehet, ma már másképpen gondolnám, tényleg sok víz lefolyt az óta a Murray folyón, de akkor! Ott álltam a bánya területén, amely a következőképpen nézett ki: kopár, száraz talaj, fehér színű kupacok mindenfelé, ami azt jelezte, a kupacok mellett lévő „lukakból” már kibányászták, amit lehetett. Vagy a semmit, vagy ha szerencséjük volt némi opált.
Itt-ott bazi nagy gépek, teherautók, ember sehol, csak mi, néhol a távolban egy-egy vízért ácsingózó kenguru.
Lévén bátortalan, egyben tériszonyos nő vagyok, nem mertem lemászni a már megfúrt lyukba, ami egy körülbelül 20 méter mély kör alakú vájat volt, és egy, a falba erősített ingó-bingó lépcső vezetett a mélyére.
Mialatt a barátom és segítője lemásztak, én fent a kietlen területen egy, a székem környékén toporgó, és kajára vágyó madárral cimboráltam, mert rajta kívül a világon senki nem járt arra.
Kezemben mindig volt valami, amivel az apró, de pimasz legyeket hessegettem, néha elbóklásztam a nagy, dombszerű kupacok szélén köveket keresni.
Az a hír járta, hogy ha ügyes vagyok, akkor a már kitermelt buckákban találhatok egy-egy ottfelejtett követ. Olyan ez, mint a lottó.
Vagy igen, vagy nem, de inkább nem! Kemény, embert próbáló feladat ez a bányászat. És szinte hihetetlen, de vannak olyan amazonok, akik a párjukkal együtt vájják a falat lent az üregekben. Ez speciel nem én voltam.
Míg barátom kedvtelésből inkább, de boldogan bányászgatott alant,
én, mint valódi aszfaltdzsungelben felcseperedett nő, az opál legismertebb ausztrál lelőhelyén való dekkolást nem igazán tudtam élvezni. Túl nagy volt a forróság, a por, a légy és az unalom.
Rosszul hangzik, de tősgyökeres pesti lányként semmi élvezetet nem találtam a „pálya szélén”, azaz a luk mellett való magányos üldögélésben és a légyhajtásban.
Valójában, az én bátortalan próbálkozásaim az opálbányászatot illetően abban végződtek, hogy álltam a bánya szélén, vagy ültem egy székben órákat, kergettem a legyeket, míg a kő után kutató barátom 10-20 méterrel alattam egy lyukban töltötte az idejét.
Idáig a saját szerencsétlenkedésemről meséltem, de mi is az az opál?
Van nemesopál, tűzopál, tejopál, de ott Ausztráliában a sokat emlegetett feketeopál volt talán a legdrágább, „némi pirossal”, ahogyan mondták. Az opál a szilikátok ásványi családjába tartozó ásványkő, mely csodálatos színjátszásáról ismerhető fel, víztartalma 1 és 21% között változik, leggyakrabban 6-10%. A nemesopál részben rendezett szerkezete miatt a fényt színeire bontja.
És milyen a bányászat pontos folyamata?
Nagy meló ez az opálbányászat. Aki ezzel próbálkozik, előbb egy időre kibérel egy területet, azt arra az időre magáénak tudhatja. Utána keres egy szakembert, akinek nagy teljesítményű fúrógépe van, majd nagyjából az „orra után”, próbálja megtalálni, merre lehet értékes anyag a földben, betájol, és a területen belül bizonyos helyeket megjelöl.
Ezután jön a fúróval rendelkező mester, aki a jelölt helyeken a föld mélyébe 10-20 méter mélyen lyukakat fúr. Többet is, mert ki tudja, merre bújik meg a színes kő. Aztán a kiválasztott lyukakon át egy másik eszközzel felszippantanak teherautóra annyi törmeléket, amennyit csak bírnak, és ezt elviszik a közeli mosóba. Ott
egy folyamatosan működő futószalagon halad a kibányászott törmelék, amely mosás közben vizet érve megmutatja, van-e szín, ahogyan ott mondják. Mert ha van, akkor a hely, ahonnan a törmelék származik értékes, és érdemes tovább kutatni.
Ezután következik az ennél is keményebb meló. A kivájt lyukak kiszélesítése, hogy átmérőjük legalább akkora legyen, hogy ezeken át bebújva egy a falba rögzített létrán le tudjon mászni a bányász.
Innen a történet bármely hosszú és nehéz, és bármely eredményes vagy eredménytelen lehet. A lukak közötti járatok kialakítása, haladás a belső furatban, folyosórendszerben és a falak megfúrása következik, aszerint, hogy hol lehet opál a falban. A sikeres bányászat eredménye előbb az ún. rough, azaz durva, még megmunkálatlan kő. Aztán az első, kissé elnagyolt vágást, csiszolást követően következik a finom csiszolás.
Én is megpróbálkoztam vele, a legkisebb csiszolónál, értéktelen, durva kődarabokon kezdtem gyakorolni.
Körülbelül egy órás „munka” után a körmeim az ujjbegyig eltűntek, hiszen a vízsugár pemete mellett, valahogy nem tűnik fel a kezdőnek, hogy a kővel együtt a körmeit is reszeli, csiszolja. Nem ez a legideálisabb manikűr!
A sokféle színben pompázó opál kissé csicsás az európai szemnek, viszont az ázsiai országokban előszeretettel vásárolják. Legnagyobb felvevőpiaca Japán és Hong Kong, de ott van már India, és az oroszok is kedvelik.
Magyar „piacon” kevés van belőle, különösen az igazán értékes kevés. A világos, majdnem fehér tejopál sűrűn előfordul, mint ahogyan az ún. szintetikus opál is, amelynek semmi köze a valódihoz. Én egyetlen jó nevű ékszerészt ismerek Budapesten, aki egyedi tervezésű, gyönyörű ékszereibe használ értékes opált.
Én pedig? Mondjuk úgy, maradtam az opálos tekintetnél, és nem lett belőlem sem opálbányász, sem bányászfeleség.
Fotók: saját és pixabay
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
