Már egy ideje tudom, érzem, hogy az elmém – szívem – lelkem hármasa szoros összefüggésben áll, és gyermekeink örökbefogadása csak megerősített ebben, ahogy abban is, hogy ez a hármas nem mindig alkot szoros egységet, sőt, mondhatni külön életet élnek!
Bernát Bianka írása.
Az elmém, tudatom a kezdetektől mérlegelt és tudta, mi a teendő, segített reálisan látni dolgokat, és nagy segítség volt az első időkben, amikor még csak a „feladatot” teljesítettem. Sokáig ugyanis egy mély feladattudat volt bennem, nem érzelem vagy ösztön volt az, ami dolgozott, hanem az, hogy vállaltam, hogy két kisgyermek gondoskodó, szerető, védelmező anyukája leszek.
A szívem ösztönösen tudja, hogy mit kellene tenni, Ő az, aki megszán, elfogad és megvigasztal. A szívem az, ami mindig figyelmeztet, mikor már készülne elborulni az agyam a sok hülyeségtől, jön és mondja, hogy „de hát mégiscsak egy kisgyerek”. Míg az elmém gyanakvó, kritikus, és felkészül a legrosszabbra is, addig a szívem az, aki reménykedik és vágyja a legjobbat, és hiszi, mitöbb, tudja, hogy a szeretet tényleg mindent meg tud oldani. Az én női szívem tele van ilyen szeretettel, ezért már az elejétől úgy gondoltam, hogy bárkit képes lennék megszeretni, mert valahogy úgy vagyok kódolva, hogy elfogadjam, felemeljem, védelmezzem a gyengét, így nem is állhatok máshogy egy kisgyermekhez, mint teljes elfogadással.
És akkor jön a lelkem, a színtiszta érzelem, ösztönös, mélyről fakadó, csalhatatlan. Ha az agyam nem lát tisztán, ha a szívem elvakult, a lelkem az, aki rezdül, irányt mutat. Egy ilyen rezdülés pedig világokat tud mozdítani.
Nos, az anyaságomban sokáig vártam a lelkem rezdülésére, ezekre a szikrákra. Vágytam arra, hogy ne a tudatos feladatmegoldás legyen a mindennapjaink mozgatója, és ne csak megmagyarázzam magamnak, amit a szívem diktál, hanem vártam olyan ösztönös megnyilvánulásokat, amik azt jelzik, hogy mélyen belül mozgolódik valami anyaság-érzés.
Emlékszem, sok kis apró szikrácska után az első igazán nagy, amire én magam is rácsodálkoztam, 3-4 hónap után jött.
Addigra már túl voltam az első ruhavásárláson, az első gyerekcipő vásárláson, az első mesefigurás tortarendelésen, intéztem a gyerekek papírjait, és az ovit is, családi ebédeknél pedig hűtöttem az ételt az enyémeknek, szóval az anyasággal járó kis metódusok kezdték teleszőni az életem minden szegmensét.
Egy játszótéren voltunk, ahol sok gyerek játszott, és egyszer csak ott szaladt egy kisfiú, aki megszólalt, hogy „Anyaa!” – és én felkaptam a fejem. Nem az én fiam volt.
Nagyobb is volt, még a hangja is más volt, de a kiáltása, hogy Anya!, bekapcsolt bennem valamit, és én akkor tudtam, hogy oké, úton vagyok, helló anyaság!
Második szikrám egyik este volt, hónapokkal a családdá válásunk után.
Nagyon zűrös napokat éltünk, azt éreztem minden nap, hogy a lelkem képtelen megpihenni, feltöltődni és a két gyerek, de főleg Juliska, minden energiámat követeli. Ráadásul Julis különös érzékkel nyomogatta a belső gyermeki énem legfájóbb pontjait, amit az első időszakban igencsak érzékenyen vettem, és egy-egy ilyen eset után nagyon nehezen álltam vissza lelkileg a kezdőpontra.
Bernát sokkal könnyebben engedett el minden ilyen kis hülyeséget: mikor én még begubózva nyalogattam a sebeimet, ő már a kis buksijukat simogatta, csokit adott nekik, én meg magamban dühöngtem. Nagyon rossz, kettős érzés volt. Jogosnak éreztem a dühömet, hiszen bántják a belső kisgyermekemet, aki ugyanolyan ártatlan, de közben ott ül a nyakamon a felelősség, hogy én vagyok a felnőtt, itt már nincs helye annak, hogy én siránkozzam, a feladatom az, hogy szeressek és öleljek.
Rossznak éreztem magam, amikor felmérgelt valamelyik, és nem tudtam olyan szeretettel fordulni feléjük. Bűntudatom volt emiatt.
És különösen akkor fogott el ez, amikor Bernát olyan szeretettel takargatta be őket éjjel, miután álomba szenderültek. Sokszor sóvárogtam a könnyeimet nyelve, hogy mikor tudok már én is olyan szeretettel elengedni minden kis bántást?
Talán pont emiatt lepett meg nagyon az érzés, mikor egyik este épp Julisról írtam a blogban, hátra fordultam az asztaltól, és csak néztem, néztem hosszasan az alvó lányomat. Dühös voltam Rá akkor, mert bántotta a lelkem, de ahogy néztem azt a békésen alvó gyereket, a szívem elindult felé, és megláttam Benne az ártatlan, kedves, aranyos kislányt, aki semmiről nem tehet.
Ő csak egy kisgyerek, aki a jelenben él, nem akar ő bántani, csak éli a maga kis egyszerű világát. Ennek hatására egy olyan szeretetkiáradásom volt felé, hogy azt éreztem, mindjárt felkeltem, hogy szanaszét tudjam ölelgetni!
Nagyon vártam a reggelt, hogy végre magamhoz szoríthassam! Nagyon örültem ennek a szikrának, mert ez ismét megváltoztatott bennem valamit.
A harmadik szikrám, ami egy igen emlékezetes szikra, az örökbefogadás után egy évvel és két hónappal volt. Előtte is már elég sok kis szeretet megnyilvánulás volt, és az ölelések is megérkeztek már, úgy, hogy az már tényleg olyan volt, amilyennek álmodtam, de ez az alkalom mégis különleges volt.
És bevallom, ennél a résznél akadt meg a cikkem írása, mert a momentum maga nagyon cuki, de az egy év és két hónap…. fájóan hosszú. Mikor elsőre kiszámoltam, akkor is szégyelltem magam, és most is, amikor leírni készültem. Nehezen tudtam megbékélni azzal, hogy felnőttként nem tudtam ennyire erőt venni magamon, és ilyen sokáig nem tudtam egy ilyen akadályt ledönteni.
Pedig Isten látja lelkem, mindent próbáltam, és a szeretet része meg is volt, de az érzés… na az érzés az sokáig váratott magára.
Mikor belecsöppentünk egymás életébe, Julis pufók kislány volt. Nem duci, csak olyan kis husis. Ezzel nekem nem volt gondom, azzal viszont igen, hogy a nadrágjait mindig a hasa aljáig húzta csak fel… Én nem tudom, hol látott ilyet, de még a „kőműves dekoltázs” kellett volna az igazi összképhez.
Nettóban igénytelennek láttam ezt az öltözködést, és mindenhogy megpróbáltam rávezetni, hogy miért húzza fel a derekára a nadrágot… Mondtam neki, mutattam, elmagyaráztam, kényelmesebb, csinosabb, jobban igazodik a lábára, tükör elé állítottam, fényképen mutattam, hideg télben is elmondtam, hogy megfázik a dereka…. nem… csak azért sem…
És tudni kell, hogy mi Julissal…. hát na… mint két gyémánt… csiszolgatjuk egymást rendesen, és akkor még úgy voltam Vele, hogy egy másodperc is elég volt ahhoz, hogy az adrenalin szintemet az egekbe küldje, a béke a jókedv egy törékeny kis kristálypohár volt akkoriban, és Julis gyors egymásutánban hajigálta falhoz mindig.
Azon a napon, mikor a szikra történt, egy fürdőben voltunk. Akkor már egyedül jártak a mosdóba. Julison egy kis fürdő bugyi alsó volt, karján karúszó, és természetesen a fürdő bugyija is a pocakja alatt volt.
Ő, a nagylány, aki egyedül megy már a mosdóba, fontoskodó járással indult meg: kicsit előre dőlve, hasa kidüllesztve, feneke hátul kitolva, és a karúszó miatt a kezei nem simultak a testéhez, hanem mint egy kis díjbirkózó indult a nagy útra… mint egy kiskacsa, úgy totyogott a még nem 5 éves lányom, és ahogy elment a medence szélén előttünk, megjegyeztem magamban, hogy „milyen cuki”… Hogy úúúúgy megfogdosnám a kis hurkáit, és milyen cuki a pocakja is, ahogy a fürdőruha széle a hasa alatt van… – Mi vaaaaaan????? – csodálkoztam magamon… – Igen…. ez bizony az… egy újabb szintlépés…
Sírva mondtam el Bernátnak… Kiszámoltam, hogy egy és két hónap kellett ehhez. Nagyon vártam vissza Julist a medencébe. – „Csak ne csessze el… csak most az egyszer ne szóljon be, ne okoskodjon… Csak simán jöjjön vissza, hogy így, ebben az érzésben meg tudjam ölelni, hogy ebben a szeretetérzésben lehessünk! – ezen rimánkodtam, hogy ez megtörténhessen, és sikerült!
Ahogy beért a medencébe, az ölembe vettem és megölelgettem, végre úgy, ahogy mindig is akartam.
Azóta már… óóó, mennyi minden történt! Hány ölelés indult útnak mély érzések kíséretében! Hányszor csodálkoztam rájuk, mennyire tökéletesek, ahogy mesélnek, ahogy csillog a szemük, elnézegetem őket, ahogy alszanak, és ölelem őket, amikor az oviban repülnek a karomba.
Milliónyi szikra, amik szebbé varázsolják a mindennapjainkat, és amiktől már-már szinte feledésbe merülnek a régi nehézségek.
Az előző részeket elolvashatjátok ITT , ITT és ITT.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
