Gyermekeink örökbefogadása egy szempillantás alatt változtatta meg az életünket. Szó szerint egyik napról a másikra váltunk anyává és apává hivatalosan. Mikor a határozatunk meglett, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra, sokáig csak vártunk, teltek a hetek, hónapok, és nem tudtuk, mikor jön majd az a telefon, ami örökre megváltoztat mindent.
Bernát Bianka írása.
Én nagyon szerettem a korábbi életünket, és bár nagyon vártam a gyerekek érkezését, lélekben már készültem arra, hogy ha itt lesznek, akkor lőttek a hétvégi sorozat-maratonnak, és annak a nyugalomnak, amit bármikor megteremthettünk magunknak.
Azelőtt csak kutyáink voltak. Jól nevelt kutyáink, akiket simán arrébb tudtunk küldeni, ha úgy tartotta kedvünk. És tudtam, hogy a gyerekkel ezt nem lehet így.
A gyereknél mindig készen kell állni, akkor is intézni kell, ha már fáradt, kimerült vagy beteg vagyok. Ha jó anya akarok lenni, akkor nem küldhetem el állandóan játszani, és majd mindig jön és mondja és ez fárasztó lesz. De ez minden szülővel és minden gyerekkel így van, ez az anya-élet, erre készülök, ezt akarom, ha gyereket szeretnék, az ezzel jár, ezt nem lehet kikerülni, és nem is kell.
A sok várakozás után hihetetlen érzés volt, mikor megcsörrent a telefon és megkaptuk a hírt az akkor 2,5 éves Jancsiról és a 3,5 éves Juliskáról. (Akik a való életben nem Jancsi és Juliska, ahogyan én sem Bianka vagyok és a férjem sem Bernát, de mindenkinek jobb ez így.)
Szóval kaptuk a hírt és örömmel teli döbbenet lett úrrá rajtam: hát elkezdődik!
Nem mertem elhinni az elején, hogy ez igaz. Annyi jó és rossz történetet hallottam korábban, hogy féltem is, hogy mi lesz majd a valóság. A különböző csoportok, fórumok tele voltak mindenféle sztorikkal a két végletből. Voltak tündérmesébe illő egymásra találások, rendszeresen olvastam olyan posztokat, hogy „szerelem volt első látásra”, vagy, „az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Ő a gyermekünk!”
Vajon velünk is így lesz? Nálam is majd belém hasít a felismerés? Volt aki azt mondta, összerándult még a méhe is. Velem is ez fog történni? Mi lesz, ha nem?
Aztán ott volt a másik véglet, a rémtörténetek, ahol a szeretetre éhes kisgyerek konkrétan mindenre képes azért, hogy egy kicsivel több figyelmet kapjon, és nem csak sír, vagy nehezen nyílik meg, hanem agresszív, mindenben kárt tesz, a szülei ágyára pisil, vagy a bili tartalmával összekeni a szőnyeget, a bútort, a falat… Ez is benne van….
Mit csinálunk, ha nálunk is ez lesz? Hogy lehet ezt jól kezelni?
Húúú, mennyi kérdés, és még csak a telefont kaptuk meg, még semmit nem tudunk róluk, még semmit nem láttunk. De abban az egyben biztos voltam, hogy ha igent mondunk, akkor ezzel a telefonnal veszi kezdetét egy mindent elsöprő változás.
Az aktabetekintés az első lépés, ebben semmi olyat nem olvastunk, amit ne tudtunk volna elfogadni, sőt, kifejezetten jó hírek voltak, két egészséges gyerek aktáit nézegettük, akiknél az egyetlen nehézség, hogy Julis nehezen nyit, lassan ismerkedik.
Meglett az első IGEN.
Jött a fénykép. Két cuki gyereket láttunk, kis gombócfejű lánykát és egy vigyori fiút, akinek már ott látszott a csibészség a szemében. Főleg Jancsi haja volt katasztrófa, de erre fel voltunk készülve, hogy ne a frizurát nézzük, pláne, hogy az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon is arra bíztattak, hogy a rápillantást mindenképp kérjük, ne egy fotó alapján döntsünk, hiszen előnytelen fotó bárkiről készülhet. Így Bernáttal megegyeztünk, hogy hacsak nincs három fejük, meg nyolc karjuk, megnézzük őket élőben is.
Azonnal meglett a második IGEN is.
Leegyeztettük a találkozót, és úgy beszéltük meg, hogy a TEGYESZ irodájában fogunk „véletlenül összefutni”, ahová jön a Nevelőszülő, Lilla a gyerekekkel egy megbeszélésre, mi meg éppen távozunk. Nagyon vártuk, hogy mehessünk már! Nehezen jött el az a nap. De egyszer csak ott voltunk, elröppent az idő és az a hatalmas távolság is, amit elkocsikáztunk, de hát a gyerekekért a világ végére is elmegyünk, ha kell!
Mikor az irodában ültünk, a torkomban dobogott a szívem! Még soha nem voltam ennyire közel a leendő gyermekeimhez! Ha minden jól megy, Ők lesznek a gyerekeim!!
Jaaa, csak menjen minden jól!!! És egyszer csak nyílt az ajtó, belépett Lilla, maga előtt terelgette Jancsit, aki vidáman szaladt be felfedezni a sok játékot, Julisnak meg sok lett az a tumultus hirtelen, Ő köszönte szépen, inkább ment volna haza. Csak egy pillanatra néztem Lillára, ahogy köszöntem, egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a gyerekekről.
Istenem, Ők azok! Ők lesznek a gyerekeink! Ugye Ők lesznek? Ugye Bernát is cukinak tartja őket?
Mi sietősen távoztunk is a helyiségből és a szomszéd iroda sötétített ablakán keresztül figyeltük Őket, ahogy játszanak. Mai napig előttem van, ahogy az ablakon keresztül figyeltem őket, az járt az eszemben, hogy ők lesznek azok? Ők a gyerekeim? Lesz majd idő, amikor az a pörgős, vidám, érdeklődő kiskölök énhozzám bújik majd oda?
Lesz majd pillanat, amikor azt a babájával a széken ücsörgő, mindenkit elemző kislányt fogom vigasztalni és bátorítani? Én leszek az anyukájuk? Én??? Anya leszek??? Óh, Istenem, mibe csöppentem??!!
Gyorsan eltelt az a fél óra, aminek a végén mindketten azt mondtuk, hogy nagyon kis cukik, ide egy zsákot és vigyük is azonnal őket! Sajnos nem lehetett azonnal válaszolni, kötelező volt átgondolnunk a dolgot. Nem véletlenül. Fontos döntések ezek. De nekünk nem volt min gondolkodnunk, fel sem merült, hogy ne akarnánk tovább ismerkedni, barátkozni velük, már akkor azt éreztem, hogy igen, akarom Őket és mindent megteszek ezért.
Ekkor lett meg a harmadik IGEN.
Kétség nem fért hozzá, hogy barátkozni kezdünk, így abban a két hétben, amíg erre vártunk, kifestettük és átrendeztük a szobát, beszereztük a gyerekágyakat és pár játékot. Videót és fotókat készítettem a házról, a szobáról, az ágyaikról, az állatainkról, és közben készültem érzelmileg a hatalmas változásra. Búcsúztam a nyugalomtól, a sorozatoktól, aggódtam, egy csomó dolgon, például ilyeneken, hogy mi lesz, ha nem szeretik az állatokat? Minden egyes bizonytalanságomra az volt a válaszom, hogy majd megoldjuk, ügyesek vagyunk, mindent megteszünk, amit csak lehet.
Életünk egyik legfontosabb napja volt, amikor a barátkozásra indultunk.
Tudtam, hogy most elmegyünk és egy teljesen más minőségben jövünk haza: családként, a gyerekeinkkel. Egyfelől földöntúli öröm, hogy végre megtörténik, amit olyan régóta vártunk, miközben meg ijesztő volt, hogy mindaz, amit eddig az életünkben szerettem, az huss…. elszáll és soha többé nem lesz olyan, mint volt.
A barátkozás két hetére odaköltöztünk a közelükbe, szállást vettünk ki arra az időre, és egy napot kivéve minden nap találkoztunk. A Nevelő pár, Lilla és Károly nagyon kedvesen és nyitottan fogadott minket, végig érdeklődők és segítőkészek voltak, mindenben segítettek, amiben csak tudtak.
A gyereknevelés fő irányaiban egyetértettünk Lillával, de már akkor is látszott, hogy van pár dolog, amiben mi másként gondolkodunk, talán kicsit következetesebben, de látva azt, hogy Lilla és Károly mennyire szeretik a gyerekeket, mindketten, élnek-halnak a gyerekekért, teljes szívükkel szeretik, ölelik őket, és szépen gondoskodnak róluk – ez megnyugtató volt.
A szeretetben való nevelkedést sokkal fontosabbnak tartottuk, mint azt, hogy katonás rend legyen és mindenki tudjon mindent.
A gyerekekkel való első találkozásunk zötyögősen indult, egy rövid látogatásra mentünk, és fogalmam sem volt, hogy kell a leendő gyerekeimmel elsőre ismerkedni, nagyon féltem, hogy elrontok valamit. Ahogy az időben haladtunk előre, a kapcsolatunk is szépen alakult. Bármikor mondhattunk volna nemet az egészre, de minden egyes nappal egyre biztosabb voltam, hogy Ők a mi gyerekeink. Az érzelmeim ekkor még kb. a béka s*gge alatt voltak, kötődésről itt még nem beszélhettünk, egyelőre az ott még csak feladat, vágy, és folyamatos igenek sorozata volt.
Minden nap százszor hoztam meg magamban a döntést és ahogy telt az idő, egyre biztosabb voltam abban, hogy oké, én ezt a két gyereket hazaviszem, szeretni, nevelni és védelmezni fogom őket, az anyjuk leszek most már örökre!
Abban a két hétben kb. ezer IGEN született meg a szívemben és az elmémben, így a két hét végén teljes bizonyosságban vonultunk be Bernáttal a helyi Gyámhivatalba, ahol hivatalosan is kimondtuk a negyedik IGEN-t, és elindultunk életünk legizgalmasabb utazására a gyerekeinkkel hazafelé!
nyitókép: Bernát Bianka, cikkbeli kép: AdobeStock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
