,,Csak akkor tűnt fel a csecsemősöknek, hogy nincs papírja, amikor elindult volna az örökbeadása. Nem engedték, hogy látogassuk, pedig mi már tudtuk, hogy a kisbaba a miénk, úgy mentünk a kórházba hozzá, hiszen ezt mondták nekünk.” Réka és párja 10 hetesen foghatták először a kezükbe kisfiukat, de csak fél évre rá vihették haza a kórházból egy adminisztratív hiba miatt. A SOS Gyermekfalvak által készített interjúban Réka mesélte el a történetét.
– 2,5 hónapos volt a baba, amikor mi először láthattuk a kórházban, de csak karácsony előtt vihettük haza. Addigra már majdnem 7 hónapos volt. Miért kellett ennyi ideig várnunk? Miért kellett ennyi időt kórházban lennie egy egészséges picinek? – kérdezte Réka, az örökbefogadó anyuka.
Egy adminisztratív hiba miatt.
– 2023. decemberében adtuk be a papírt az örökbefogadásra, egy évre rá lett meg az alkalmassági határozat. Mi nagyon elfogadóak voltunk három éves korig, nem volt fontos a származás. Ő volt az első, akit kiajánlottak. – meséli Réka a kezdeteket.
– Amikor felhívtak, annyira sírtam, hogy abba kellett hagynom a munkát a gyárban, kimentem a mosdóba, hogy összeszedjem magam, mert nem nagyon bírtam felfogni a történéseket. Sem nekem, sem a férjemnek nem lehet gyerekünk, de nagyon szerettünk volna. Lombiknak nem mentünk neki, mert az nekem nehéz lett volna, így ez maradt.
Rögtön felhívtam a férjemet, hogy kisfiunk lesz, anya leszek. Aztán visszamentem dolgozni és este 8-ig dolgoztam, mintha mi sem történt volna. Közben meg megfordult a világ, az egész életünk megváltozott egy perc alatt.
Tudom, hogy van három bátyja is, egyiket most adják örökbe. Ezeket csak a gyámtól hallottam, elszólásokból. A szülők huszonpár évesek lehetnek, az anyuka vándorló életet él, de nem tudok róla többet.
Bementünk a kórházba, megnéztük a kicsit, szerelem volt első látásra. A férjem is, meg én is ugyanazt éreztük: ez a gyerek a miénk, hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja. Felvettem a karomba, megetethettem, pelenkázhattam.
Aztán hónapokig nem láthattuk újra. Azt mondták, nincs meg az anyakönyvi kivonat, és amíg az nincs, nem hazaadható. És amíg nincs anyakönyvezve, addig nincs gyámi engedély se a látogatásra. Hiába találtak minden téren alkalmasnak minket az örökbefogadásra, meg volt a határozat is, mégsem láthattuk.
Réka elmondása szerint csak akkor tűnt fel a csecsemősöknek, hogy nincs papírja, amikor elindult volna a kicsi örökbeadása. Nem engedték, hogy a kórházban hagyott kisfiút látogassák az örökbefogadó szülúk, pedig mi már tudták, hogy ők kapják meg a gyereket. A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) képviselői mondták meg, hogy a kicsinek nincsenek papírjai, várni kell, de hamar megoldódik. – állították.
Hat és fél hónapig kellett várniuk.
– Hogy nem vette észre senki, hogy a gyerek hivatalosan nem létezik? Azt mondták, az lehetett a baj, hogy amikor a kisfiú megszületett, körbejárt az anyakönyvvezető az osztályon, de nem találta az anyát, ezért elmaradt a papírozás. A kisfiú létezett, de mégsem.
Aztán egyszercsak kiadták az engedélyt a látogatáshoz, örültünk, már rohantunk volna, aztán visszavonták az engedélyt.
Újat állítottak ki, aztán az valamiért az mégsem volt jó nekik, közben elhalálozott az ügyintéző, akkor megakadt az egész folyamat. Ez ment hónapokig. Összesen 4 hónapig nem láthattuk, én ebbe teljesen kikészültem. Bármikor, amikor telefonáltam, mondták, hogy nyugodjak meg, már intézik, meg ne őt hívjam, hanem ezt hívjam, azt hívjam, össze-vissza telefonálgattam. – mondta Réka, az örökbefogadó anyuka.
Az SOS Gyermekfalvak egy korábbi kutatásában örökbefogadó szülőket kérdezett többek között arról, hogy mi jelentene leginkább segítséget számukra. Legtöbben az örökbefogadási eljárás gyorsítását nevezték meg (62,1 %), a szülők harmada a támogató társadalmi közeget hiányolja, illetve több szakmai, akár pszichológiai segítséget is igényelnének.
– Mire szóltak, hogy most már látogathatjuk, elkezdődhet az ismerkedés, a kicsi már betöltötte a féléves kort.
Elkezdtünk bejárni hozzá a kórházba. Volt ott egy elkülönítettebb rész, ahol vele lehettünk, tisztába tehettük, etethettük, játszhattunk vele. Meséltek róla, hogy mit szeret, mit nem, hogy viselkedik az emberekkel, hogy reagál a dolgokra. Addigra már 6 hónapos volt, ezek már eléggé kijöttek nála, szokásai lettek.
Amikor hoztuk hazafele, a szemünk előtt toltak be egy másik kisbabát, hogy érte is mindjárt jönnek. A miénkkel együtt volt vagy 10 otthagyott baba. Nagyon sok babát hagynak bent, rengeteget.
Most 8 hónapos a kicsi és még mindig nem tud átfordulni az oldalára. – sorolja Réka. A kórházban hagyott kisbabákra nem jut idő. A babáknál pedig kialakul a hospitalizáció – vagyis hiába sír, úgysem történik semmi. Nem jön senki aki megnyugtassa, ezért ezek a babák egy idő után nem sírnak.
– A mozgásában, a szocializálódásában, mindenben érezzük, hogy hónapokig kórházban élt. Nem fordul át, nem kúszik, nem mászik, idegenekkel a szemkontaktust nem tartja, nem is érdekli nagyon senki, csak akit ismer. Voltunk neurológusnál, azt mondták, fogyatékosságot nem látnak, a mozgásával viszont baj van. De nem csoda, hónapokig egy kis utazóágyban feküdt a gyerek, kivették, ha enni-inni adtak neki, tisztába tették, ennyi. Nem érte őt semmilyen szociális inger a 6-7 hónap alatt, nekünk kell bepótolni a férjemmel. Amúgy meg nyugodt baba, csak akkor ordít, ha fáj valamilye. Nem nagyon sír, csak amikor éhes. – mondja Réka, az örökbefogadó anya.
– Amikor megjött az engedély, elkezdtük megint látogatni. Az jó volt, hogy mielőtt hazavittük, tudtuk szokni egymást, így nem teljesen idegenekhez jött haza. Aztán következő két hét itthon nehéz volt, neki nagyon meg kellett szokni a környezetet, mindenkit, hogy felveszem, tisztába teszem, ilyenek. Hogy én vagyok itt mindig, az is biztos furcsa volt neki.
Nem volt sírós, de én végig úgy láttam, hogy nem kapcsolódik. Senkihez. Elvan magában.
Biztos megszokta, hogy 7 hónapig egyedül volt, közömbös lett a világra. Ez is egy bizalmi dolog, ki kell alakulnia a bizalomnak. Nem csoda, hogy neki nincs. Most 8 hónapos, még tanulja. Tanulja, hogy itt vagyunk neki, örökre.
Több örökbefogadással kapcsolatos történet is olvashatsz a SOS Gyermekfalu oldalán.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
