„A legrosszabb kérdés a ‘Mi lett volna ha???’ Ha megnézem a laborokat az orvos helyett?”

Ezer és egy fontos dolog van az életben. Hogy leginkább a gyerek az, arra akkor jöttem rá, amikor az egynapos lányomat a kezemben tartottam. Később valami kis probléma volt a nővér szerint, és amikor ezt megtudva, a császáros sebbel süvítettem a kórházi folyosón, éreztem, hogy elkap valami állati erő és felforgatok mindent azért a kisbabáért. Akit, akkor, tulajdonképpen még nem is ismertem. Aztán minden rendben lett.

Nyolc évvel később fiam született – és ismét ott volt egy csoda a kezemben. Vele nem történt ilyen a kórházban, mégis féltettem. Állandóan. Nem tudom, miért.

Makkegészséges volt, jött az óvoda, az általános iskola, majd a számára nagy csalódást okozó felső tagozat, hozzá az ehetetlen reformkonyha, amit bevezettek a korábbi finom ebédek helyett – és a colitis ulcerosa (fekélyes vastagbélgyulladás). Amiről akkor még nem tudtuk, hogy az, amiről az elején nem akartam tudomást venni, hiszen az én tökéletes fiam…

Pedig kellett volna.

Ma már nagyon dühös vagyok magamra ezért – és hiába tudom, hogy abban az időben nagyon felfordult az életünk, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szülő, hogy… Nekem, ez az én hibám. Az első.

Végül aztán orvosi papír is lett róla, és a középiskola már a colitis-t visszaszorító, kezelő gyógyszerekkel kezdődött. Laborok, konzultáció, étvágytalanság, a korábban jó evő, csillogó szemű gyerek kedvtelen, életunt lett. Persze, nem mindig. És kamasz volt. Naná, hogy nem ránk vágyott.

Covid, bezárás. Bezár a labor, ahova háromhavonta rendszeresen, a doktornővel mindig találkozva járunk, a kórházban, ahol ugyanez a doktornő a főorvos, az egész osztály covidos – így oda sem mehetünk. Azán újra nyitás, a szokásos pénteken labor, utána a gyerek szalad a városba a barátaival, a következő héten pedig azt tervezik, mennek a Balatonra. Hiszen június vége van.

Ezen a hétvégén, a kerti grillezés közben hív a doktornő, hogy most hívta őt a labor, nagyon magas vese értékek vannak benne, hétfőn azonnal menjünk hozzá, a kórházba.

Csak nézek. Nem értem. Rendszeresen járunk ellenőrzésre, mindig találkozunk, beszélünk, egyeztetünk vele, a labor küldi neki és nekem is a leleteket. Én nem értek hozzá, és úgy gondoltam, ő, mint a gyerek orvosa, megnézi őket.

Kiderül, hogy nem. Előző év októberétől magas az az érték – ami most az egekben – és ez sem a laborosoknak, sem az asszisztensnek, sem a doktornőnek, nem tűnt fel. Valahogy elkeveredtek náluk az eredmények. Ezek szerint több hónapja.

És én sem néztem, mert azt hittem, az orvos…

Hiába tudom, hogy abban az időben rengeteget dolgoztam, hogy azt hittem, jó kezekben vagyunk, hogy mindig elmentünk a doktornőhöz, hogy jártunk kontrollra, hogy…

Nekem, ez is az én hibám. A második.

Balaton helyett kórház, vizsgálatok, majd egy másik kórház belgyógyászati osztálya, ahová a gyereknek azonnal be kell feküdnie. Kiderül, hogy vérszegény is, de annyira, hogy vért adnak neki és a vesefunkció változatlanul magas. Ami, ahogy a kórházban az orvosok mondják, nagyon nem most kezdődött.

Egy hét szteroid kezelés, sok vizsgálat és kiderül, szinte biztos, hogy az egyik, colitisre adott gyógyszer az, ami ezt okozta.

Egyébként nem veszélyes, szinte mindenki, akit ez a fajta bélgyulladás érint, ezt, vagy hasonló gyógyszert kap, millióból egy embernek nem jó. Ahogy a nefrológus utánanézett, máshol is egy-egy esetet talált, elvétve.

És most, a fiamnál.

Egy hét a kórházban, a gyerek küllemre, hangulatra javul, jól van, hízik – csak nem igazán mondanak semmit. Elvileg pénteken hazajöhet. De üzen az egyik fiatal doktornő, hogy beszélni szeretne velünk, szülőkkel, ha pénteken bemegyünk.

Jeges kéz a torkomon, a gyomromban – de nem. Nem leszek borúlátó, nem aggódom halálra magam – ahogy mindig –, nem gondolok mindenfélére. Hiszen…Hiszen, miért ne lehetne jó vége? A jeges kéz marad.

És pénteken, amikor a férjemmel a gyerek ágyán ülünk, bejön a szobába a doktornő, majd közli, hogy elkezdik a dialízis kezelést, mert sajnos nem csökken a kreatinin érték. Úgyhogy most le is mennek a gyerekkel a másodikra, kanült tesznek a nyakába, ami szükséges, utána pedig várják a kezelőben.
És valószínűleg vasárnap hazamehet – akkor majd minden továbbit megbeszélünk.

Ekkor állt meg a világ. A férjem elfehéredett, le kellett ülnie. Én újra csőlátású zombi lettem. Ahogy anno, régen, amikor a lányom fölött hümmögtek az orvosok.

Kihívtam a folyosóra doktornőt és megkérdeztem, mik az életben maradási esélyek? Így, ezt.

Ő valószínűleg nem erre számított – de biztos látott már ilyet – és korrekten tájékoztatott. Arról is, hogy az életben maradással azért nincs akkora gond.

Füstüvegen át láttam, hallottam az életet. És újra megfagytam, mint amikor apám meghalt – és nem értettem, ez hogy történhetett?

Azt mondták, sétáljunk egyet, vagy menjünk el vásárolni, a kezelés három órán át tart, utána visszajön a gyerek a szobába, addigra mi is jöjjünk vissza nyugodtan.

Két jégcsap indult el az autóval. Aztán hívtak a kezelőből, hogy ha gondoljunk, bemehetünk csak beköszönni a gyereknek, megnézni, hol van, milyen ez. Ha gondoljuk. És bírjuk.

Gondoltuk.

Filmben láttam már ilyen gépeket, a pácienseket játszó színészeket. Valamiért akkor is mindig megszakadt a szívem, nagyon mélyen érintett – miközben, soha, sehol nem találkoztam „élőben” ezzel.

Most a fiam ült ott a székben, a nyakából kijön két cső, és áramlik a vére, tisztítja a gép; az én gyönyörű, 17 éves fiam ül ott, akinek soha semmi baja nem volt. Hogy lehet ez?

Még két napig volt a kórházban, aztán hazajött.

Az érettségig hetente háromszor, reggel 6-ra vittük/vittem a kezelésre. Utána, majd azóta, folyamatosan, hetente kétszer járunk. Az első év, 2020. júniustól 2021. őszig valahogy eltelt. Váltakozó tetszhalott és kétségbeesett állapotban.

Mindent kipróbáltunk, mindenre nyitottak voltunk: természet- és energiagyógyász, ide illő étrend, az egyik legjobb pszichológus, minden, amit a számunkra hiteles (szak)emberek ajánlottak.

Hittük, hogy változhat, hogy felébredünk a rossz álomból. Hogy nem kell, hogy a fülemben ordítson, amit a kórházban a segítőkész doktornő a kezeléseken mond. Transzplantáció.

Voltak „apróbb” problémák, kiderült, hogy a fiamnak melyik vérhígító nem jó, mert attól dől a vér belőle mindenhol. Mikor ez rendeződött, elkészülhetett az alkarján a fisztula műtét, meg is erősödött a keze, az erei, és végre ki lehetett venni a nyakából a kanült – onnantól az alkaron szúrják, úgy folyik a kezelés.

Jó eredménnyel leérettségizett. Kicsit már visszatért a csillogás is a szemébe.

Tavaly elvégzett egy nemzetközi tanfolyamot, barista, mixer, menedzser végzettséget szerzett. Jól beszél angolul. Újra eljár a barátaival. Elsőre levizsgázott KRESZ-ből, elkezdett vezetni, gond nélkül meglett a jogosítványa is.

Dolgozott ismerősöknél – de a barista munka jobban érdekli – meg a szervezés és a pénzügy. Gondolkodik, hogy ezen a területen is tanulna valamit. Most az önéletrajzát írja éppen és állást keres. Szombatonként ő főz itthon.

Azt mondják, ne okoljam magam.

Értem – és biztos van is benne igazság. Azt is tudom, hogy a legrosszabb kérdés, a „Mi lett volna ha?” Ha én nézem a laborokat az orvos helyett.
Ezt még nem tudtam megbocsátani magamnak.

Kicsit újra elindult a világ – de a jeges kéz és a füstüveg még itt van.

Talán, idővel, felolvad és kitisztul.

Fotók: a szerző saját képei

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.