Pataki Nikolett bántalmazott nőként távozott, ma sikeres jógaoktató Dublinban

Abuzív kapcsolatból legtöbbször úgy tud szabadulni az ember, ha egy másik országba menekül. Pataki Nikolett a kisfiával vette külföldre az irányt. Bár a bántalmazó férfival költözött ki Dublinba, az első verés után védelmet kapott a rendőrségen. Niki felállt, egyedül felnevelte a fiát és ma már sikeres jógaoktató Írországban.

Közel húsz éve, az akkor hatéves fiával ment ki Niki Írországba. Ekkor már évek óta abuzív kapcsolatban élt: a fizikai és lelki bántalmazás gyakori volt, és Niki azt érezte, hogy a külföldre költözés hozhatja meg a változást ebben a helyzetben. Itthon ugyanis hiába kért segítséget, nem kapott. Még a rendőrségtől sem.

– Elmentem felrepedt szájjal a hároméves gyerekkel a karomban a rendőrségre, mire a rendőrnőnek az volt a mentőötlete, hogy verjem össze az élettársam álmában – emlékezik vissza Nikolett.

Nagyon fiatalon, 22 évesen szültem a fiam, akit a válás után egyedül neveltem. Akkor ismertem meg ezt a férfit, akivel évekig éltem ebben a borzalomban. Aztán ő kiutazott Dublinba, én pedig utána mentem. – avat be.

– Vele mentél?

– Bármilyen szörnyen is hangzik. Tudtam azt is, hogy megint meg fog ütni. Mégis valahol mélyen éreztem, hogy mennem kell. Aztán persze újra megtörtént. Kaptam egy olyan pofont, hogy leestem az emeletes ágyról – mondja. Másnap reggel összepakoltam a cuccainkat és kollégáimnál húztuk meg magunkat, míg egy albérletre összespóroltam a pénzt. Beköltöztünk egy stúdió apartmanba.

Már a saját helyünkön laktunk, mikor az utcán meglátott… követett, és ismét tettlegességig fajult a dolog.

Amikor elmentem másnap dolgozni, a kinti főnöknőm látta, hogy fel van dagadva a szám. Kérdezte, hogy mi történt, én pedig elmondtam. Azonnal elvitt a Women’s Aid nevezetű szervezethez. Mivel az akkori élettársam nem a gyerek apja volt, gyorsan és egyszerűen ment minden: feljelentettem bántalmazásért. Azonnal kiadták a távoltartási végzést. Ott egy percig nem kételkedtek a szavaimban.

– Másként bántak veled Írországban, amikor kiderült, hogy bántalmazott nő vagy?

– Az írek egy kedves, befogadó nép. Amikor a távoltartó végzést megkaptam, akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok. Amit Magyarország a mai napig nem képes biztosítani, mi azt már 18 évvel ezelőtt megkaptuk, 3000 km-rel odébb.

Sok év elnyomás után Dublinban olyan támogató közegbe kerültem, amelyet korábban el se tudtam volna képzelni.

A főnöknőm mindenben támogatott. A bíróval együtt hangsúlyozták, hogy mindenképpen jelenjek meg a tárgyaláson, mert nyilván ennek büntetőjogi következménye is van a bántalmazóra nézve. Sajnos a családon belüli erőszak a mai napig jelen van itt is. Azonban a tény, hogy van kihez fordulni, hogy van segítség, az nagyon sokat számít.

Anno a helyi rendőr, akitől segítséget kértem, még a hivatalos névjegykártyáját is odaadta azzal, hogy ha bármi van, legyen kit hívnom. Nekem, nekünk ez akkor nagyon sokat jelentett.

A távoltartó végzés arról szólt, ha a bántalmazóm az utcán szembe jött velem, át kellett menjen a másik oldalra. Nem jöhetett a közelembe sem. Nem zaklathatott sem személyesen, sem telefonon, semmilyen formában sem. De nem csak engem, a fiamat sem. Nyilván telefonszámot cseréltem. Amikor távolabb kerültem tőle, akkor kezdett összeállni a kép, hogy miben is éltem évekig. 

Most már látom, tudom, hogy egy bántalmazó kapcsolat dinamikája nem fekete vagy fehér, kilépni belőle nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Pláne ha van segítség.

– Hogyan tudtál egy hatéves gyerek mellől, egy idegen országban egyedülálló anyaként dolgozni? Volt segítséged?

– Klasszikus értelemben vett segítségem, mint nagyszülő, barátok nyilván nem volt. Kiérkezésünk után két héten belül kaptam munkát, már akkor is jól beszéltem. Ricsi iskolába járt, és mivel teljes állásban voltam, nem tudtam elmenni érte a suliba tanítás után. Egy kint élő, szintén magyar lány segített, elhozta Ricsit az iskolából. Nehéz volt. Aztán átmentem félállásba. Így fel tudtam őt venni suli után, viszont délután mentem a második műszakba, hogy a megélhetésünket biztosítani tudjam. Vissza is jöhettem volna Magyarországra, a lehetőség ott volt. Az én döntésem volt, hogy akármi is lesz, előre megyünk és nem hátra.

– Mit dolgoztál ekkor?

– Az első 2-3 évben egy bevásárlóközpont gyorséttermében dolgoztam, az összes vasárnap es ünnepnapon, mert az a műszak már akkor is dupla pénz volt. A gyerek meg egész nap otthon volt, egyedül. Sejtheted, milyen érzés volt.

De kellett a pénz. Aztán átmentem egy privát orvosi klinika cateringjéhez, az már élhető volt, hiszen csak hétfőtől péntekig kellett menni. Egy idő után éreztem, hogy valamit kezdeni kell magammal, ez így nem perspektíva. Elmentem munkanélkülire. Emlékszem, mondta a főnököm, hogy vigyázzak a munkanélkülivel, mert beleragad az ember, utána pedig nehéz visszaállni. Kint ugyanis akkor olyan jól fizették a munkanélkülieket, hogy az ember egyszerűen nem akart visszamenni dolgozni. Én mindenáron tanulni akartam, és tudtam, hogy a segély az eszköz ehhez – avat be.

Pedagógiát tanultam, Montessori tanárnak készültem, fel is vettek a főiskolára, de egy váratlanul érkezett immunbetegség közbeszólt. Olyan reumás ízületi gyulladásom lett, hogy nem tudtam mozogni.

Én, aki még mindig sportoltam, nem tudtam megmozdulni sem. Eléggé megviselt mentálisan. Sokáig nem akartam gyógyszert szedni, de annyira rosszul voltam, hogy elfogadtam. Ekkor vezettem vissza az életembe a jógát. Imádtam! Elvégeztem a jógatanár képzést, és akkor már tudtam, hogy ezt akarom csinálni – mutat rá Pataki Niki.

Tanítani akartam, de nem úgy, ahogy a tanfolyamon mutatják. Hiszen a mai emberek közül szinte alig van olyan, aki egészséges. Sajnos. Mindenkinek fáj valahol, majdnem mindenki szenved akut vagy krónikus problémától. A rendszeres jóga fantasztikus dolgokra képes. Lehet úgy módosítani, alakítani, hogy mindenki számára elérhető legyen. Én vagyok erre az élő példa.

A kurzus elvégzése után bármilyen lehetőség volt, mentem helyettesíteni. Ennek köszönhetően ma már több, mint 4000 óra gyakorlatom van, rengeteg tapasztalatot szereztem.

Az emberek 10-12 óra munka után még lehajolni sem tudnak, annyira ’rottyon’ vannak. Én másként tanítok. A saját diagnózisom, habár 4 éve már remisszióban van, hatalmas tanító volt. A mai napig jönnek hozzám mozgásszervi betegségekkel, rákkal, és sajnos az autoimmun betegségek széles skálájával. Hatalmas megtiszteltetés, amikor megbíznak bennem és úgy mennek ki az órámról, hogy sikerélménnyel gazdagodtak.

Amikor egy kemoterápia alatt álló hölgy óra után odajön és megköszöni az órát, hogy nem kellett megállnia és mennyire jót tett a testének, lelkének. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amiben szenvedéllyel hiszek – mondja Niki.

– A saját traumáimon keresztül, könnyen kapcsolódom, azonban a határokat is megtanultam meghúzni. Két és fél évig jártam aktívan terápiára, pszichológushoz és a mai napig fontos része a mentális egészségem fenntartásának. A terápiás ülések többek között segítettek a trauma feldolgozásban. Ami korábban tönkretett, az lett a legnagyobb ajándék – emlékezik vissza Niki, aki egy barátnője segítségével talált egy tiszta, kiadó helyiséget. Egy kis jógastúdiót. Azóta teljes állásban jógaoktató. Mivel úgy érezte, hogy a jóga mellé jó lenne némi tudományos alap is a test karbantartására, újra iskolapadba ült és most fizioterápiát tanul.

Szeretném a fizioterápiát kombinálni a jógával, esetleg más módszerekkel – árulja el Niki. – Hogy biztosan jól teljesítsek, nyelvvizsgát kellett tennem, mivel nem az angol az anyanyelvem. Két évembe telt bejutni az egyetemre, de sikerült. Közben a fiam is tanul, ő ma már 24 éves.

– Együtt éltek még a fiaddal?

– Igen, persze. Írországban a lakhatás hatalmas probléma. Nincs elég lakás, és a lakbérek is az egekben vannak. A fiatalok önállósodása szempontjából ez nagyon nem jó, de nem csak az én fiam van ilyen helyzetben, az összes fiatal. Ricsi is lakott diákszálláson, de inkább hazaköltözött, mert anyagilag nagyon megterhelő. Ha vidékre költözöl, akkor ingázol vissza Dublinba a munkahelyedre. Ott helyben nem biztos, hogy van garantált munkahely, vagy nem keresel annyit. De bárhogy is van, még akkor is azt mondom, hogy inkább Dublin, mint Magyarország.

– Járnak hozzád magyarok jógára?

– Volt pár magyar kliensem, ők is hosszabb ideje élnek kint, mint én, de a többség helyi vagy külföldi. Igyekszem nem keresni a kinti magyarok társaságát. Limitált a magyar baráti köröm. Az én választásom megintcsak.

– Miért?

– Mert az első kérdés az volt anno, hogy szia, honnan jöttél, mennyit keresel? Vagy, szerezz munkát, jövök! A külföldi lét nem való mindenkinek, és távol áll a könnyűtől.

Azt gondolom, hogy amikor idegen országba költözöl, az hogy mennyire illeszkedsz be az azon is múlik, hogy kikkel veszed magad körül. Így, a 18 év alatt a körülöttem élő magyarok száma jelentősen lecsökkent. El is sodródunk egymástól. Azért büszkén mondhatom, hogy vannak ír barátaim, akikre bárhol, bármikor számíthatok.

Bármennyire is nehéz volt, Magyarországra vissza semmiképpen nem jönnék. Sajnos, ellentétben Dublinnal, Magyarországon fásultak az emberek, nem mosolyognak. Ha egy szóban kéne megfogalmaznom a különbséget a két ország közt, az a szó a szabadság lenne.

Fotó: Pataki Nikolett

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?