Soha nem volt munkafüggő vagy teljesítménykényszeres, mégis volt egy olyan másfél-két évnyi túlpörgetett időszak Prezenszki Zsuzsanna életében, amely végig ellenállást szült benne. „A diagnózisom nélkül is megálltam volna, de mégis az adott hangsúlyt az újraszerveződésnek. Előtte elnéztem, hogy mennyit bírok ki” – mondja az onkológiára szakosodott pszichoterapeuta, akinél 2022-ben diagnosztizáltak emlődaganatot. Gyógyulástörténetéről, a diagnózis előtti, közbeni és utáni megéléseiről is kendőzetlenül mesélt.
Prezenszki Zsuzsannával tavaly ősszel, a Fogjunk Össze az Egészségügyért Alapítvány szakmai beszélgetésén találkoztunk először, ahol a munkaalkoholizmus és a kiégés témáját járták körül.
Emlékszem, ott azt mondta,
ha az a tét, hogy elfogadjanak, szeressenek minket, akkor akár a saját igényeinket félretéve is képesek vagyunk teljesíteni…
Ám még ennél is nagyobb nyomot hagyott bennem, ahogy személyes történetét megosztotta: „több mint egy éve átlátogattam a másik oldalra, mellrákot diagnosztizáltak nálam”.
Nem győzte eleget hangsúlyozni a megelőzés, a korai felfedezés fontosságát, valamint azt sem, hogy
a traumák előtt vannak meghökkenések, aha-élmények, amik segíthetnek megelőzni a bajt, ha ilyenkor felkapjuk a fejüket, megértünk valamit a saját működésünkkel, beépült mintáinkkal kapcsolatban.
A genetikai faktorok, a hormonális háttér, az életmód, és számos más racionális előidéző mellett ugyanis ő azt tapasztalta, hogy
pszichés tényezők is hozzátehettek a diagnózisához, vagy lehet, hogy felgyorsították, facilitálták a betegség jelentkezését.
Prezenszki Zsuzsanna több mint 20 éve dolgozik a daganattal küzdő páciensek rehabilitációjában – jól tudta tehát, mi szerepel feketén-fehéren a diagnózisban. Többek között első reakciójáról, a megbetegedés előtti és utáni megéléseiről, életmódjáról, és pszichiáteri, pszichoterapeutai hivatásáról kérdeztem.
– A konferencián arról is meséltél, hogy végre úgy fogsz elutazni, hogy közben nem érzed majd úgy, hogy „leszakad a plafon”, ha nem nézed az e-maileket, telefonokat. Sikerült ezt megvalósítani?
– Igen, hiszen sokat segít a mentális eltávolodásban, ha fizikailag is elmegyünk abból a világból, amelyben élünk. Öt napot töltöttem Szicíliában, és nagyjából 3 másodperc alatt beleszerettem a dél-olasz kultúrába. Az édes semmittevés, amit a helyiek tradícióból magukkal hoznak, rengeteget adott. Ahogy az is, hogy kisebb galibákon, megoldandó, akár spontán nehézségeken kevésbé akadnak fenn az ott élők.
– A diagnózisod után is tapasztaltál hasonlót, hogy a kisebb, hétköznapibb stresszhelyzetek kvázi eltörpültek, máshogy élted meg azokat?
– Az egyik változás, hogy sok dolog ellényegtelenült – rájöttem, hogy
sok minden, amit addig komolynak gondoltam, messze nem olyan komoly. Ez mély lenyomatot hagyott arra nézve, hogy a jövőben mit vegyek komolyan és mit nem.
Ahogy az is, amikor a krízist új keretben láttam, amikor észrevettem, hogy
sokkal több lehetőségem van, több erőforrás van körülöttem és bennem, mint hinném.
Ezek által rájöhetünk, hogy amikor azt hinnénk, nincs megoldás, valójában mennyi mindent kitakarunk, mennyi mindennek nem adunk jelentőséget.
– Hogyan emlékszel vissza, magabiztos volt a pályaindításod a munka világába belépve?
– Meglepően magabiztos, ám a kíváncsiság mindent felülírt. Úgy vélem, borzasztóan inspiráló az a munka, amikor emberekkel megláttathatjuk saját erőforrásaikat, és ettől elindul valamilyen nyitás és növekedés az életükben. Jó része lenni ennek a folyamatnak, és ez a lelkesedés tart és visz tovább a pályán. Talán ilyen lehet a színészeknek a katarzis.
– És hogyan (nem) vetted észre, hogy túlon túl sokat vállaltál, már nem vagy összhangban azzal a pörgéssel, amit a munkád diktál?
– Nem tudattalanul történt. Tudtam, hol vannak a határaim. Régebben mindig mondogattam is, hogy van egy Isten adta lustaságom, elfogadtam, ha a nagyobb feladatokra rá kellett pihenni.
Aztán jött egy feladat, amiben rendkívül elkötelezett voltam, a szerep viszont nagyon szokatlan volt: a saját alapítványom vezetőségébe kerültem bele. És ez olyan tempóval kezdett pörögni, ami számomra már nem volt jó.
Az ironkodós-pironkodós részem azt mondta, hogy a mai modern emberek így élnek, „tessék ehhez felzárkózni”. Tehát,
úgy pörgettem bele magam valamibe, hogy végig ellenállás volt bennem.
Végig tudtam, hogy nagyon fáradt vagyok és sok lesz, és hogy ezt nem így akarom. Közben viszont sok érték volt abban, amit az alapítvánnyal csináltunk, sok embert elértünk, sok eseményt vállaltunk.
– Mikor álltál meg?
– Éppen egy hónappal azelőtt, hogy megkaptam a diagnózisomat. Tehát, anélkül is megálltam volna, de mégis az adott hangsúlyt az újraszerveződésnek. Előtte elnéztem, hogy mennyit bírok ki…
Az újrainduló szervezetünket már szeretném ügyesebben, más ritmusban, több ember bevonásával csinálni. Bizakodó vagyok. (Azóta az „Összehangolva Alapítvány a daganatos és krónikus betegekért” sikerrel újraszerveződött – a szerk.)
– Mi volt az első reakciód a diagnózis láttán?
– Először azt éreztem, hogy ez nem velem történik meg.
Minden jellemző reakciót hoztam, amit korábban a terapeuta oldaláról tapasztaltam.
Meglepődtem a diagnózison, mert bár tudtam, hogy hosszú ideje nem érzem már jól magam a bőrömben, de volt egy olyan hitem magamról, hogy időben le fogok állni és vissza tudom majd állítani az egyensúlyt.
Rosszul esett, amikor azt láttam visszaigazolódni, hogy nem, nem vettem észre időben, nem tudtam időben megállítani, nem tudtam magammal olyan jól lenni, mint ahogy gondoltam – ez egy nagyon nehéz érzés volt.
Orvosként világosan tudtam, hogy mit jelent a mikromeszesedés, de még akkor is ámítottam magam: „ó, dehogyis, ártatlan dolog”. Sokáig tagadtam.
Aztán az igazi szembesülést az a számokból és betűkből álló diagnózis hozta, ami már olyan visszavonhatatlannak tűnt, amivel foglalkozni kell.
s elindult a komoly irányba állás: most ez a feladat, meg kell oldani!
Tavaly szeptemberben operáltak és november végére ért véget a 15 alkalmas sugárkezelés. Már megvolt az egyéves kontroll és úgy látszik, minden rendben van.
Előtte és azóta is sokat mondogatom, hogy mekkora jelentősége van a szűréseknek, a korai stádiumban való felismerésnek.
Olyan nagyszerű diagnosztikai eszközök állnak rendelkezésre, amelyekről álmodni sem mertünk 30 évvel ezelőtt. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel, menjünk el szűrésre!
– A betegséged során hogyan küzdöttél meg az érzéseiddel? Visszatekintve, mi volt a legnehezebb pont mindebben?
– Az egész megküzdésem arra épült, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy gondolkodjak, hogy a fejem rémeket gyártson, vagy hogy idő előtt tegyek fel kérdéseket.
Eldöntöttem, hogy bármi lesz, végigcsinálom, végig az egészségemért küzdök. Soha nem tudhatjuk, hogy meddig tart az élet, és én azt az utolsó pillanatig fogom élni.
Volt egy pillanat, ami padlóra küldött – amikor a szeretteimre gondoltam, hogy ez milyen nehéz lehet a férjemnek és mindenkinek, aki szeret. Magamért úgy sosem kértem az égiek segítségét, mint ahogy azt értük tettem.
Ezt a pontot úgy hívom, hogy térdre rogytam. Volt ebben valami nagyon fájó, megrázó és szép is.
Utána megint arra koncentráltam, hogy mit cselekedjek, amit az orvosok mondanak, hogy jót tehet.
– Kértél pszichoterápiás segítséget?
– A diagnózis előtti másfél-két évben, abban a bepörgött időszakban sajnos a szupervízió is a mellékes listára került, de azonnal visszatértem, beszéltem róla, kértem segítséget, felületet.
Ilyenkor nem is feltétlenül az segített, hogy bárki bármi okosat mondott, hanem hogy adott egy felületet, hogy magamról gondolkodhassak. Hogy végigmenjek azokon a lépéseken, hogy hogyan is él bennem ez az egész. Ezt azóta is folytatom, többé nem kerülhet mellékszálra.
– Miket csinálsz még másként a testi-lelki egészséged érdekében?
– Sok szempontból visszatértem az alapokhoz és tudatosabb vagyok. Máshogy kezdődik a reggelem:
ahelyett, hogy rögtön megnézem a telefonomat, inkább nyújtózom egyet, légzőgyakorlatokat csinálok, készítek egy tápláló reggelit, és csak utána jöhet a munka.
Alku nélkül hangsúlyt kap, hogy mivel indul és mivel zárul a napom. Emellett többet (és örömmel) főzök, több zöldséget-gyümölcsöt fogyasztok. Nem feledkezem meg a mozgásról sem.
Érdekes, hogy abban az egy-két évben is azt hittem, jól csinálom, mert végig ott volt a fejemben, hogy tudom, hogyan lenne jó. „Majd jövő héten jógázok, két hét múlva túrázok, de most még ezt az egyet megcsinálom, mert fontos. Addig belököm ezt a bolti ételt-italt, mert a dolgoknak mennie kell” – ilyeneket mondogattam magamban, és többek között ezen kellett változtatnom.
– Hogy látod, segítőként kifejezetten nehéz volt önmagadat, a saját igényeidet priorizálni?
– Soha nem voltam munkafüggő vagy teljesítménykényszeres és soha nem definiáltam magam a teljesítménnyel.
Amikor viszont meglátom mások fájdalmát, az megérint, és borzasztó nehéz orvosként azt mondani, hogy az ebédem most fontosabb, mint az, hogy a betegemnek épp esik szét az élete, például a volt férje ott tombol a házánál.
És segítőként nem arról van szó, hogy állva tapsol nekünk a világ, hanem
a saját jóérzésünk azt diktálja, hogy segítsünk. Ebben egyensúlyt tartani hatalmas kihívás.
– Nem ez az első alkalom, hogy kendőzetlenül mesélsz gyógyulástörténetedről, megéléseidről. Miket tapasztaltál korábban, mennyire kell tojáshéjakon lépdelni, amikor daganatos megbetegedésről beszélünk? Mennyire tabusítjuk a témát?
– Saját bőrömön tapasztaltam, hogy sokan – még orvosok is – döbbenten fogadják, nem tudnak mit mondani, amikor erről beszélek. Ijedt, meghökkent pillanatokat okoz, amikor kimondom a daganatos betegséget, mint fogalmat.
Gyakran jöttek a közhelyek, a döbbent csend, vagy épp az a fajta pozitivitás, ami villámgyorsan terhessé válhat.
A tabusítást vélhetően az is okozza, hogy csak nagyon lassan szivárog át a közgondolkodásba, hogy
egyre több gyógyult beteg lesz, egyre több élet megmenthető az onkológia területén elért tudományos eredményeknek köszönhetően.
A félelemmel teli reakció pedig – miszerint a rák egyenlő a halállal – ugyanazt képezi le, ami 50-100 évvel ezelőtt volt.
És ez talán azért van, mert a biztos gyógyszere még mindig nincs meg, és mert ha halál a vége, az bizony nagyon fájdalmas, gyötrő elmúlás. A lehetőségek azonban az elmúlt néhány évtizedben – ráadásul felgyorsulóban – jelentősen javultak.
A rák ma már – a modern diagnosztika és az időben elkezdett kezelés miatt – nem az, mint akár 10 évvel ezelőtt.
Fotók: Prezenszki Zsuzsanna képei
