Frissen esett hó ropog a kutyák lábai alatt, szán suhan a havas tájban, miközben a háttérben táncol az aurora borealis többnyire zöld fénye. Ilyen idillinek látszik a szánhúzók élete a svédországi Lappföldön, ahol Rebecca Sordje él már több hónapja, miután Magyarkanizsáról a sarkkör fölé költözött. Bár az idill mögött kemény és embert próbáló mindennapok vannak, ő úgy érzi, megtalálta helyét a világban. Rebeccával Molnár Anikó beszélgetett.
Lappföld egy kulturális régió a jelenlegi Norvégia, Svédország és Finnország területén, hagyományosan a számik lakóhelye. A világ egyik leggyérebben lakott vidéke, ahol az őslakosok főképp rénszarvas tenyésztéssel foglalkoztak. Ma pedig nagy részük turizmusból él.
Lappeasuandoban vagyunk (én csak virtuálisan). Már egy hete nemigen megy a hőmérő mínusz negyven fölé. Rebecca, telefonjának képernyőjén keresztül megmutatja a kis fakunyhót, ahol él.
Mindösszesen két ágy van benne, másnak hely sem lenne benne igazán. Úgy értem, semmi másnak. Például konyhának, vagy fürdőszobának. De minek is, hiszen víz sincs a kunyhóban.
Ivóvízért ki kell menni a néhány száz méterre lévő közösségi házba. Zuhanyozni, hajat mosni is a mínuszokban jár ki, de ott, ahol él, ez is luxus kategóriába tartozik.
Sok olyan helyet ismer, ahol nincs bevezetett víz, hanem hóból kell olvasztaniuk vagy befagyott tavakból, folyókból hordaniuk azt az ott élőknek. A legközelebbi nagyobb bolthoz egy órát kell autózni, csak oda. A táborban szerencsére van kocsi, azt tudja használni, ha szüksége van rá. De a kemény körülmények ellenére Rebecca nagyon boldognak tűnik. – Ma csodálatos látványban volt részem. Tiszta volt az ég. A Nap sütött. Lementünk a befagyott folyóra. Köd ült a folyón. A Nap rásütött. És az egész olyan volt, mintha egy aranysárga felhőn vágnánk át. Ez még egy pillanat, ami örökre a fejembe égett” – írta a Facebook oldalán aznap.
Egyedül csak te és a kutyák
A harminc esztendős Rebecca Szerbiában született. 2016-ban párja miatt költözött Magyarországra, Vasvár mellé, ám a szakítás után újra visszatért Szerbiába, Magyarkanizsára. Már négy éve tervezte, hogy nekivág élete nagy kalandjának, de csak tavaly novemberben indult el északra, hogy megvalósítsa élete nagy álmát, és musher/guide (szánhajtó/túravezető) legyen a nagybetűs Északon. Először Norvégiába ment, mert ott talált munkát egy kutyakennelben, ahol gondozóként és túravezetőként kutyákkal foglalkozott. De a norvég munkával nem volt elégedett.
– Egyedül voltam ott, és nagyon sokat kellett dolgozni, viszont nagyon keveset fizettek. Ezért eljöttem ide Svédországba túravezetőnek, azaz guidenak, és a terveim szerint az ebben a szezonban nyárig itt is maradok. A szánhúzó szezon áprilisban véget ér, de megkérdeztem, hogy maradhatok-e tovább, és igent mondtak – meséli lelkesen Rebecca a kunyhóból, ahol meglepően jól működik az internet.
Amikor nem Lappeasuandon vezet túrákat, egy másik lappföldi kis településre, Jukkasjärvibe siet, ahol szintén túrákat vezet, és a szánhúzó kutyákat gondozza. Nem hétköznapi munka ez, kell hozzá jó nagy adag elszántság és fizikum is.
– Én szeretem a kutyákat, és nagyon szeretek velük foglalkozni. Szeretem a hideget is. Két hónapja vagyok itt, de már teljesen hozzászoktam a mínuszokhoz, szinte bármit tudok csinálni kesztyű nélkül is. Aggódtam amiatt is, hogy hogyan viselem majd a sötétséget, de egyáltalán nem nehéz. És nagyon is megéri.
Egyszerűen nem lehet szavakban leírni milyen érzés kimenni teliholdkor, fejlámpa nélkül, északi fényt csodálva, a kutyák árnyékát figyelve a millió csillag között. Egyedül csak te és a kutyák.
Nagyon hiányzik neki két huskyja, akiket egyelőre otthon hagyott Szerbiában, de a hat esztendős Momo és a kilenc éves Kira hamarosan követik gazdájukat Lappföldre. Rebecca ikertestvére viszi ki őket vonattal, és a tervek szerint ők is “munkába” állnak majd a szánok előtt.
Valahogy mindig sikerül
Rebecca már kiskorától kezdve imádta a természetet, családjával együtt sokat kirándultak. Állatok között nőtt fel, és mindig is elképzelhetetlennek tartotta az életét nélkülük. – A testvéremmel szerettünk volna kutyát, de az orvos apukánknak nem tetszett, hogy egyfolytában az állatok közelében vagyunk, mert féltett minket. Akkor lett kutyánk, amikor elváltak a szüleink. Az egy husky volt, aki a testvéremé lett. De én is szerettem volna egyet magamnak, és végül az akkori páromtól megkaptam az első huskym. Vele lassan bekerültem a magyar szánhúzó kutyás közösségbe, és elkezdtem fanatikusan járni kutyás futó- és szánhúzó versenyekre. Akkor mentünk el először Erdélybe a Retyezátra, és elkezdünk hegyet is mászni” – meséli Rebecca, aki a kutyás futóversenyeken (népszerű néven canicross) több díjat is bezsebelt már. 50-100 kilométeres hegyi távokon indul a kutyáival, tavaly Szerbiában 108 kilométeren harmadik helyezést ért el. Mint sok minden másról, a kutyás hegyi futásról is többen le akarták beszélni.
– Nagyon sok ötletemre mondták már, hogy felejtsem el, mert úgysem fog menni. De valahogy mindig sikerült. Amikor el akartam kezdeni a szánhúzást, akkor is úgy mentem el Szlovákiába versenyezni, hogy előtte még sosem álltam szánon. És el is estem az első kanyarban (nevet).
Sosem jártam semmilyen tanfolyamra, de valahogy mindig megtaláltam azokat az embereket, akik segítettek tanulni.
Megismertem például Horváth Jánost (Ő a kutyás húzósportok egyik hazai vezéregyénisége, színész, humorista, harcművész és még sok más – a szerk.), akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő a kutyaszánozás egyik mestere és nagyon jó kapcsolatban vagyunk.
Mindig is ide tartoztam
Rebecca Lappföldön is keményen megmérettetett. Sokat tudott ugyan már a szánhajtásról, de rengeteget kellett még tanulnia. Azt mondja, mindenki segítőkész volt vele. A munkája viszont egyáltalán nem könnyű, amikor elmegy egy többnapos túrára a vendégekkel, akkor egyedül ő felel mindenkiért, így a kutyákért is.
– Épp egy kétnapos útra indulok holnap reggel. Ilyenkor előtte mindig megnézem az időjárást, és annak megfelelően alakítom az útvonalat.
Megyünk 30-40 kilométert egy nap, majd kint alszunk egy másik táborhelyen, ahol se víz, se áram. Egy biztos: nekem biztonságban oda kell juttatnom a csapatot.
Napközben tábortüzet rakunk és elkészítjük a ebédet. Ez rendszerint rénszarvas hús, de mivel én vegetáriánus vagyok, magamnak kenyeret és sajtot viszek. Ha azt közel teszem a tűzhöz, akkor a kenyéren megolvad a sajt és az nagyon finom. Este közösen megetetjük a kutyákat, másnap pedig együtt készítjük fel a szánokat, és megyünk újabb 20-30 kilométert.
Azt mondja, most úgy érzi, hogy mindig is ide tartott, ez az élete. – Biztos, hogy jövőre is visszajövök északra, és valószínűleg azután is. Amikor a barátaimnak és a családomnak először mondtam, hogy jövök ide, azt mondták, örülnek a hírnek, de már most tudják, hogy itt fogok maradni, mert ez való nekem. Úgy tűnik, igazuk lesz.
Fotó: Rebecca Sordje
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
