„Hát már maga sem ért meg?” Egy diákom kérdezte ezt tőlem közel 30 éve – és minden megváltozott. A mondat belém égett. Akkor értettem meg: az oktatás nem a tananyagról szól. Az emberekről szól, és hogy a rendszer, amiről olyan sokszor beszélünk, valójában mi magunk vagyunk.
Képes Csilla írása.
Megértettem, a tanítás nem egyirányú folyamat. A diák is tanít engem. Az oktatásnak nem a tankönyvek, hanem a tanulók köré kell épülnie. Nem arról szól, hogy “ledaráljuk” az anyagot, hanem arról, hogy a diákokat meghalljuk, megértjük, és személyre szabottan támogatjuk a fejlődésüket.
Egy Borsod megyei kis faluban nőttem fel, ahol az esélyek nem kopogtattak az ajtón, nekem kellett megteremtenem őket. Megtanultam, hogy a tiszteletet ki kell vívni, a határokat meg kell húzni, és a lehetőségeket magunknak kell megteremteni. De az iskolában szembesültem azzal, hogy sokak számára ezek a lehetőségek nem léteznek.
Tanárként abban az iskolában kezdtem a pályámat, ahol egykor diákként ültem a padban. Ismerős folyosók, ismerős mondatok: „Így szoktuk!”, „Ez a hagyomány!”, „Nincs rá keret!”. Éreztem a rendszerszintű korlátokat, a beskatulyázott szerepeket, az elavult módszereket, a félelemből vagy megszokásból épített falakat. De égett bennem a tűz, hogy változtassak.
Ráébredtem: ha én nem próbálom meg, senki nem fogja.
Amíg nem tanítottam negyedikeseket, nem értettem, miért érkeznek az ötödikesek akkora lemaradással matematikából. Aztán megláttam, hogy a probléma sokkal mélyebben gyökerezik, mint hittem. Nem hibást kerestem, hanem megoldást.
Meggyőztem a tanítónéniket és a vezetőt egy új tankönyv bevezetéséről, finanszíroztam a beszerzést, belső képzéseket tartottam nekik, hogy helyesen tudják használni. Ez volt az első lépés egy hosszú úton. Új tankönyv, új módszer, közös tanulás, apró lépések, amelyekből lassan új szemlélet nőtt ki: „Másképp is lehet!”.
De az igazi áttörés az informatika oktatás bevezetése volt.
Nemcsak számítógépre nem volt pénz, még egy terem sem volt. Egy szertárt ürítettünk ki, hogy helyet csináljunk azoknak a gépeknek, amik még nem is léteztek. Egy üres terem. Csak a négy fal. És a hit: meg fogjuk csinálni. És sikerült. Az iskolai gyakorlókertben olajtököt termesztettünk, a magokat viszonylag jó pénzért eladtuk, de még a szülők anyagi segítségére is szükségünk volt az álom megvalósításához.
Amikor végül megérkeztek a számítógépek és a diákok leültek a használt sárga Herkules monitorok elé, láttam a szemükben valamit, amit nem lehet tantervbe írni: a jövőt.
A villogó kurzor nem csupán egy (régi) számítógépet jelentett, hanem belépőt egy másik világba. Ott ültek csillogó szemmel, tele várakozással, és elképesztően boldogok voltak. Játszottunk és tanultunk együtt. Ekkor értettem meg, a változás nem lehetőség, hanem felelősség. Ha mi nem teremtjük meg a lehetőségeket, ki fogja? Én pedig ekkor jöttem rá, ha elég elszánt vagyok, bármire képes leszek.
Amikor később vezető lettem, ugyanazt éreztem, mint kezdő tanárként, ha belül nem mozdulunk, kívül semmi sem fog változni. Ezért létrehoztam egy közösséget – Inspiráló vezetés néven –, hogy azok a pedagógusok és vezetők, akik hisznek abban, hogy a változás nem rendelet, hanem kapcsolat kérdése, egymásra találhassanak.
Olyan térnek szántam, ahol meg lehet osztani a dilemmákat, ahol a „nem tudom” nem gyengeség, hanem a tanulás kezdete. Ahol nem verseny, hanem együttgondolkodás van.
Később megalkottam a KÉPESlap névre keresztelt kártyáimat, mert azt láttam, hogy a pedagógusok és vezetők rengeteg helyzetben maradnak egyedül az érzéseikkel, problémáikkal. A KÉPESlap nem ad kész megoldásokat, kérdez, megállít, elgondolkodtat. Minden lap egy új nézőpont és egy lehetséges belső válasz.
A kártyák segítenek másképp ránézni a munkánkra, a döntéseinkre, a szemléletünkre.
Végül idén nyár elején nagy fába vágtam a fejszémet, az első podcastem alkalmával bejelentettem egy négyalkalmas webinárium-sorozatot „Másképp is lehet!” címmel.
Pedagógusokat és vezetőket hívtam arra, hogy közösen gondolkodjunk arról, hogyan lehet kevesebb munkával nagyobb hatást elérni. Nem tréninget akartam tartani, hanem párbeszédet indítani. És megtörtént a csoda, a képernyőn keresztül is közösség lettünk.
Azt hiszem, ekkor értettem meg végleg, hogy a „változás” nem egy projekt, hanem egy folyamat. És hogy a legnagyobb eredmény nem az, ha mindenkit meggyőzöl, hanem ha valaki mer kérdezni.
Nem vagyok vállalkozó – mondtam magamról. Ma már hozzáteszem, MÉG. Mert azt látom, hogy a változásnak sok formája lehet.
Ha valami segíti a tanárok, a vezetők és a diákok fejlődését, akkor érdemes teret adni neki. Intézményben, közösségben, vagy akár egyszer, vállalkozásban is.
Vezetőként ma már úgy gondolok az iskolára, mint egy műhelyre. Egy helyre, ahol a tanárok nem „végrehajtanak”, hanem alkotnak; ahol a diák nem „teljesít”, hanem kapcsolódik; ahol az innováció nem extra, hanem szokás.
Hiszem, hogy a valódi reform nem nagy szavakkal kezdődik, hanem azzal, hogy reggel másképp köszönünk (mert nálunk köszönnek a diákok és a kollégák is), délben másképp kérdezünk, délután pedig másképp döntünk.
A „másképp” nem hangos gesztusokból, hanem következetes apróságokból épül. A rendszer nem ellenség. Csak tükör. Azt mutatja meg, amit mi belevetítünk. Ha mi képesek vagyunk másképp gondolkodni, másképp vezetni, másképp figyelni, akkor a rendszer is mozdul.
A világ nem attól változik, amit gondolunk róla, hanem attól, amit minden nap megteszünk érte.
Egyetlen tanár szemléletváltása több száz diák életét változtathatja meg. Ha a tanár hisz a diákban, az a diák is elkezd hinni magában. De valakinek el kell indítania. A rendszer mi vagyunk!
fotók: Képes Csilla
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
