A fedő végül mindig ledobja magát – Beszélgetés Schillinger Gyöngyvér íróval

Olga és Balázs – egy jólmenő ügyvédi iroda munkatársai – látszólag rendezett életet élnek, a felszín mögött azonban ott húzódik a kiüresedett házasság, a szorongás és a szakmai, erkölcsi dilemmák sora. Schillinger Gyöngyvér sikeres jogi pályát adott fel az irodalomért: első regénye, a Rohadjon meg az összes hamar népszerű lett, legutóbb a Margó Irodalmi Díj shortlistjére került az alkotás. Az íróval beszélgettünk.

Hardi Judit riportja.

– Gyerekkorod óta falod a könyveket, egészen fiatalon a költészetbe is belekóstoltál, kamaszkorod óta vezetsz naplót, az irodalom mindig is az életed része volt, mégis, a jogi pályát választottad a bölcsészet helyett.

– Egészen kicsi koromtól lappangott bennem a gondolat, milyen jó lenne íróvá válni, de ez csak amolyan dédelgetett vágy volt. Persze, írtam, de a fiatalkori szövegeim még nem voltak jók, ezt már akkor is éreztem. Esztéta szerettem volna lenni, de a családom anyagi helyzete miatt inkább a jól fizető munkák jöhettek szóba. A bátyám ajánlotta, hogy legyek jogász, az biztos állás, akkoriban ez döntötte el a sorsom.

– Miért döntöttél a váltás mellett? Mi volt az a pont, amikor azt érezted, neked ez nem elég?

– Nem volt konkrét pillanat: szép lassan erősödött bennem az érzés, hogy változtatnom kell az életemen. Munka mellett próbáltam írni, de nem ment igazán a kettő együtt. Az utolsó jogi pályán töltött év megviselt, éreztem, hogy rámegy a testi-lelki egészségem.

Először úgy döntöttem, nem mondok fel, de kényszerpihenőre megyek. Azon a nyáron megírtam egy novellát, ami aztán meg is jelent a Jelenkorban. Dönteni kellett: jog vagy írás.

Nehéz volt, mert tudtam, jó szakember vagyok, biztos állást hagytam ott, ahol izgalmas feladatokat kaptam, megbecsültek, megfizettek. Mégsem volt elég. Olyan ez, mint amikor a melegedő vízre rátesszük a fedőt, a víz pedig addig-addig forr alatta, míg ledobja magáról. Észre sem veszed, és elpattan a húr. Harmincnégy évesen felmondtam, részmunkaidős állást vállaltam. Mert sajnos önmagában az írásból nagyon nehéz megélni Magyarországon. Jelenleg közjegyző helyettesként is dolgozom.

– Miért éppen Kukorelly Endre írószemináriumára mentél?

– Bár nagyon sokat olvastam kamaszként, akkoriban még nem ismertem a műveit. Az egyetemen pedig a jogi szakkönyveket bújtam, a szépirodalom háttérbe szorult. Hiányzott, és pár év kihagyás után azt se tudtam, kihez nyúljak, kit érdemes olvasni. Az egyetemen a HÖK ingyenes Élet és Irodalmat osztogatott – mindig kiolvastam, elejétől a végéig. Az egyik lapszámban találtam Endrétől egy verset, ami nagyon megfogott, kiemelkedett a többi – számomra akkor kicsit érthetetlen – alkotás közül.

Nem sokkal később a szülővárosomban, Dunaújvárosban tartott író-olvasó találkozót, felolvasott a Rom című könyvéből. Akkor „kattantam rá” teljesen, ő vezetett be a kortárs magyar irodalomba, elkezdtem olvasni másoktól is. Amikor megtudtam, hogy írószemináriumot tart, egyértelmű volt: tőle szeretnék tanulni.

– Mit szólt a karrierváltáshoz a környezeted?

– Nem igazán avattam be senkit. Anyám akkor még élt, de nagyon rossz volt a kapcsolatunk. Alkoholista volt, nem szívesen osztottam meg vele efféle dolgokat, féltem, hogyha el is mondom neki, gonoszkodóan reagál. Barátoknak, más családtagoknak sem említettem sokáig. Nem akartam hallani a megjegyzéseket, hogy miért adok fel egy biztos állást az „írogatásért”… Csak a férjem tudta, mit tervezek, és maximálisan támogatott. Később, amikor már publikáló író lettem, és részmunkaidőben dolgoztam, senki nem tett negatív megjegyzést.

– Bő egy év telt el a regény megjelenése óta. Milyen volt ez az időszak?

– Hullámzó. Eleinte rettenetesen izgultam: elolvassa egyáltalán valaki? Rengeteg könyv jelenik meg, számtalan jó alkotás, amelyek közül több – számomra felfoghatatlan módon – eltűnik, nem kapják fel sem az olvasók, sem a kritikusok. Féltem, hogy ez történik majd a Rohadjon meg az összessel is, úgyhogy magamra vettem a marketinges szerepét.

A megjelenés után reklámvideót készítettem, mindössze harminc másodperc az egész, de abban a fél percben rengeteg munkám volt, a jogdíjmentes zene kiválasztásától a vágáson át a szerkesztésig. Különböző folyóiratoknak küldtem a könyvet, posztoltam róla rendületlenül.

Könyvtárakkal vettem fel a kapcsolatot, hogy szívesen tartok náluk író-olvasó találkozót. Intorvertált személyiség vagyok, de tudtam, lépnem kell. Szerencse is kísérte a regényt, a Literában viszonylag korán megjelent egy interjú, terjedni kezdett a híre. Ősszel számos író-olvasó találkozóm volt, januárban megkaptam a Baumgarten-emlékdíjat, márciusban a Békés Pál-díjat.

– Mit jelentettek a díjak, a népszerűség?

– Rettentő vegyes érzés: egyfelől nagyon örültem, másfelől úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. A családi hátterem miatt egészen hihetetlennek tűnt, hogy jó dolgok is történhetnek velem, hogy elég jó vagyok. Mérhetetlen öröm, ugyanakkor ijesztő is. A két érzés, úgy éreztem, szétszed. Nem tudtam aludni, iszonyú zavarban voltam a Békés Pál-díj átadóján is, fel sem tudtam dolgozni, milyen sok ember megjelent ott. Aztán meg persze azért ostoroztam magam, mert nem örülök igazán. Nyár elején elkezdtem írni az új regényt, az írás feltöltött, kipihentem magam, mostanra újra van erőm kapcsolódni az irodalmi élethez. Nagyon örültem annak is, hogy jelöltek a Margó rövid listájára, kíváncsian várom az október 9-i eredményt.

– Hagyatéki tárgyalás, csődeljárási mutyik, a hozzá nem értő számára átláthatatlan jogi folyamatok szövik át a regényt – egyértelmű volt, hogy a történet jogi környezetben játszódik majd? Ismerve a karriertörténeted, lehetett volna a Rohadjon meg az összes autofikció is.

– Kézenfekvő volt, hogy a regény szereplőit a való élet alapján mintázom, számos Balázsékhoz hasonló karakterrel találkoztam, és a regényben megjelenő jogi esetekre is rengeteg példát láttam – a teljesen hétköznapi, legális teendőktől a szürke zónás esetekig – de autofikciót nem akartam írni.

Balázzsal kezdődött minden, annyira más volt, mint a korábbi női karaktereim, szerettem a róla szóló írásokat. Egyébként az első szövegváltozatokban még egészen más volt a történet súlya, a karakterek kapcsolata, egyes mellékszereplők szála sokkal bővebb volt. Az egyes szám harmadik személyű elbeszéléseket önreflexív, egyes szám első személyű vallomások szakították meg. Nem volt rossz szöveg, de úgy éreztem, esik szét, túl sok a szereplő, a sztori, és egyik sincs igazán elvarrva.

Újabb nehéz döntést kellett meghozni: ha regényt akarok írni, akkor az egészet át kell dolgozni. Kiestek szereplők, történetszálak. Olgához és Balázshoz kötődtem a legerősebben, izgalmas volt látni, mennyire különböző, mégis hasonló karakterek. Két, párhuzamosan futó, időnként kapcsolódó történetszál az övék. Lényegében hasonlóképpen szenvedő emberek élettörténetének egy szakaszát ismerhetjük meg.

 – Ki az az író, irodalmár, akinek különösen adsz a véleményére?

– Sokak véleménye fontos, de ez veszélyes terep lehet: ahányan olvassák a készülő művet, annyiféleképpen reagálnak rá, ez pedig könnyen összezavarhatja az embert. Úgyhogy ki kell választani valakit, akinek az ember ad a véleményére és utána nem hallgatni másra. Én Szolláth Dávidot választottam. Neki mutatom meg először az írásaimat. Dávid nem csupán stilisztikai, esztétikai megjegyzésekkel segíti a munkámat, hanem a szöveg szerkezetére vonatkozóan is nagyon jó meglátásai vannak. Mellette meg kell említenem Mészáros Sándor szerkesztőmet, aki szintén nagyon sokat segített.

– Mesélj a második regényedről!

– Említettem, hogy a Rohadjon meg az összes is hosszú folyamat végén nyerte el csak a végleges formáját – ennél a regénynél sem tudom még, hogy pontosan mi kerül majd ki a nyomdából. Amikor tavaly írni kezdtem, erősen és elevenen dolgozott bennem egy élmény, téma és bizonyos szereplők. Aztán jött a Rohadjon meg az összes marketing turnéja, az írásra kevesebb idő jutott, félretettem.

Amikor tavasszal folytattam volna, nem ment. Az a nagyon erős személyes élmény, ami az előző évben megmozgatott, addigra lecsillapodott és iszonyatos lelkierő kellene ahhoz, hogy ismét szembenézzek vele.

Időközben tematizáltam a novelláimat, akad köztük több olyan, erős szöveg, amelyek a gyerekkoromhoz, a rendszerváltáshoz köthetők, ezekből születhet a regény. Ezt a szöveget egyes szám első személyben írom, Dunaújvárosban játszódik, a történet a kiskamasz főszereplő szüleinek válásával kezdődik. Persze erre is könnyen ráhúzható, hogy autofikció – az elbeszélő személye, a helyszín és a kiinduló helyzet miatt is. Nem az lesz, de annyira erős bennem az elköteleződés a téma iránt, hogy azt se bánom, ha ráhúzzák, önéletrajzi regényt írok.

– Mit javasolnál annak, aki karrierváltáson gondolkodik?

– A váltás nemcsak elhatározás, meg lelkierő kérdése, hanem sajnos erős anyagi vonzata is van. Anyaként még inkább kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a nők: hiába jár intézménybe a gyerek, a nyolcórás munka (a jogi pályán ez ritkán nyolc, inkább tíz, tizenkettő, vagy még több) megterhelő. Részmunkaidős állásban pedig jóval kevesebb a pénz, és lopott órákban, éjjel és hajnalban dolgozol akkor is, ha éppen táppénzen vagy a beteg gyerek mellett. Tehát hiába a karrierváltás álma, ha annak anyagi akadályai vannak. Miközben azt is tudom, hogy muszáj váltani, ha évekig feszít valakit, hogy nincs a helyén. Kell a támogató háttér – lelki és anyagi értelemben is – akik melletted állnak.

Schillinger Gyöngyvér regénye már megvásárolható.

nyitókép: Székelyhidi Zsolt 

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?