Semjén Nóra, az Anyakivan blog influenszere lerántja a leplet a tökéletes családi idillről, és arra biztat, hogy merjünk hibázni, megélni az anyaságot és persze rengeteget nevetni. Bár izgalmas, mély tabutémákról is beszélgettünk, mégis folyamatosan vigyorogtunk közben – tegyétek ezt ti is, és tartsatok velünk!
Emlékszem a pillanatra, amikor belinkelték nekem a karantén alatt készített boros-jógás videódat, amit megnéztem és percekig szakadtam rajta a nevetéstől – ahogy 4 nap alatt másik 1 millió ember is tette rajtam kívül. De nemcsak neked, hanem az egész családnak szuper a humorérzéke.
Igen. Nálunk ugyanis vagy állandóan tányérok röpködnek, vagy hangosan játszunk és röhögünk. Azt mondanám, hogy egy igazi olasz mentalitású családként működünk, zajosan, érzelmesen. Ezúton is részvétemet fejezném ki a szomszédok felé, ugyanis sokszor elképesztően hangosak vagyunk a férjemmel, Marcival, a 12 éves fiammal, Benjaminnal és a 7 éves Lillával. Néha persze magamnak is kénytelen vagyok feltenni a kérdést – Lilla színpadias jeleneteit látva –, hogy mindez vajon mennyire „normális”?
És mennyire?
Fogalmam sincs, de az biztos, hogy számunkra nagyon fontos az önirónia, hogy tudjunk nevetni magunkon. Nincs háború, nem éhezünk, egészségesek vagyunk… ezzel együtt persze néha beütnek a rossz dolgok, amik mindenkit utolérnek, de a túléléshez muszáj nevetni magunkon. Emlékszem, hogy évekig spóroltunk, miután megvettük végre a kiszemelt autónkat, aminek kb. 4 hónapig örülhettünk, majd a házunk elől lopták el. Marci épp Lillával indult volna a bölcsibe, mikor visszaszaladtak, és az uram közölte, hogy ellopták a kocsit. Én meg csak álltam, néztem rá (és próbáltam optimista lenni): „nem lehet, hogy csak elfelejtetted hol parkoltál?” mire ő „ÉN SOSEM FELEJTEM EL, HOL PARKOLTAM…”…Az első elkeseredés után arra gondoltam: „És? Végül is, ez csak pénz. Majd keresünk többet és lesz másik kocsi, nyugi”. Így is lett… a nyaralásunk első napjáig, amikor Siófokon egyszer csak megadta magát a 3 nappal az utazás előtt vásárolt csilli-villi autó. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogyha kell, gyalog megyek a gyerekekkel a hátamon, de akkor is lejutunk Horvátországba. A siófoki szervizben kikönyörögtem, hogy adják nekünk bérbe az egyik dolgozó iszonyat romhalmaz és nagyon kicsi verdáját, amiben volt vagy 400 ezer kilométer… Na, végül azzal döcögtünk le a tengerpartra. Ki lehetett volna borulni, de csak röhögtünk.
Le a tökéletességgel!
Már 30 ezer követő felett jár az Anyakivan oldalad és folyamatosan növekszik. A titok az, hogy elképesztő őszinteséggel mutatod meg a gyermeknevelés árnyoldalait?
Szerintem az a kulcs, hogy legalizálom: nem kell tökéletesnek lenni. A legnagyobb ellenségeink sokszor önmagunk vagyunk. A belső hangunk szüntelenül azt kiabálja: „Nem vagy elég jó!”, és nagyon klassz, amikor ezt el tudjuk egy kicsit csendesíteni. Néha viszont csak el kéne fogadni, hogy minden pont úgy jó, ahogy van.
Szerintem normális, ha imádom a gyerekeimet, néha mégis kemény harcot vívok magammal, hogy ne rakjam ki őket egy bőrönddel a ház elé, de ez normális. Ahogy az ilyenkor érzett bűntudat is. Ettől nem leszünk rossz anyák. Persze minderről lehet hallgatni és frusztrálódni tovább, vagy kimondani és felszabadulni a súly alól.
Azt hiszem, az anyaság egy igen érzékeny szerep. Anyainfluenszerként például kapsz hideget-meleget. Ezt hogy kezeled?
Én az oldalon egyelőre nagyon kevés kritikát kapok, hála az égnek! A legdurvábbak bizonyos anyukás csoportok, ahol ahelyett, hogy támogatást kaphatna, aki szeretne, inkább kioktatásban részesül. A múltkor valakit majdnem keresztre feszítettek, mert kitette, mennyi mindent vásárolt a kislányának karácsonyra, a kommentelők szerint viszont túl sokat költött… Most őszintén: kit érdekel, hogy a férje fogja-e emiatt a fejét, vagy esetleg túlkompenzálja-e az édesanya azt, hogy ő gyerekkorában nem kaphatta meg, amit most a gyerkőcnek megadhat? Nem mindegy? Az én jelszavam az „élni és élni hagyni”.
Szuper lenne, ha mindenki eljutna odáig, hogy elfogadja a másikat, mert mind küzdünk ebben az életben, más és más nehézségekkel. Egymás harcaiba pedig nem látunk bele. Ezért, ha segíteni épp nem is tudunk, legalább hagyjuk egymást békén.
Kihívások és kamuk kereszttüzében
Neked mi volt az anyaságban a legnagyobb kihívás?
Amíg nincs gyereke valakinek, addig önmagának mindig ő az első. Ez a baba érkezése után megváltozik, és bár a régi énünk háttérbe szorul, mégis egyszer csak elkezd kopogtatni újra az ajtón, hogy lazítani, bulizni, vásárolni akar, vagy csak szimplán bekuckózni a kanapéra és letolni pár Szex és New York részt. Viszont ezt ritkán lehet megtenni. Lilla pedig amúgy is hihetetlen energiákat követel, ráadásul én alapból nagyon maximalista anyuka vagyok: rendnek kell lenni és főtt ételnek, szóval magamra kevés időm marad.
Szerinted mi a legnagyobb kamu, ami beépült a köztudatba az anyává válással kapcsolatban, és te hogyan élted meg, amikor lehullott az a bizonyos lepel?
Hú, rengeteg ilyen volt, és a videóimban ezek szép számmal meg is jelennek. A terhesség alatt például sorra jönnek a meglepetések, hogy nem várt helyeken vizesedik az ember teste, és maga a szülés se olyan, mint amilyennek lefestik. Nem beszélve a szoptatásról. De teljesen mást jelent most gyereknek lenni is, mint mondjuk az én időmben.
Amikor anyámék közölték, hogy „elmész táborba vagy a nagyihoz” – én mentem. Nem kérdezték meg, hogy akarom-e egyáltalán? Most pedig odamegyünk a gyerekhez, megkérdezzük, hogy: „édes, drága, egyetlen bogaram, akarsz-e ezt és azt csinálni?” Szüntelenül azon aggódunk, hogy „jaj, istenem, a gyerek lelke egyben maradjon”, de aztán bevillan a kérdés: „és mi van az én lelkemmel?”
Néha ugyanis ők is borzalmasak tudnak lenni: ki tudnak csinálni, elmennek a falig úgy, hogy sírni tudnál a könyörgés és a kiabálás között. De nehogy már mindig én legyek a rossz azért, mert kiborulok vagy épp üvöltök. Anya vagyok, ember vagyok, én is hibázhatok.
A social média pedig erre még egy lapáttal rátesz…
Igen, mert egy kimerevített képet kapunk mások életéből, ami nagyon megtévesztő.
Nagyon károsnak tartom azokat az anyainfluenszereket, akik kirakják a csilli-villi rucikba felöltöztetett gyereküket, miközben makulátlan rend honol a katalógusból kiugró lakásban, az asztalon meg ott gőzölög a tökéletes sütike, de azt sosem mutatják meg, hogy ehhez milyen út vezetett. Hányszor hisztizett a gyerek, mire ráadták azt a kényelmetlen felsőt, vagy hány óra fekszik a tökéletesre kimunkált tortában. Ez a világ nagyon megtévesztő, és azt gondoljuk, hogy ez A szint, és ha mi ezt nem tudjuk megugrani, akkor ostorozzuk magunkat.
Nem őrizni, hanem továbbadni kell a humort
A koronavírus berobbanásakor elveszítetted a bábszínházas munkád és ezután léptél rá az influenszerkedés rögös útjára. Már tudod, hogy jó döntés volt, de amikor ugrottál, ez még nem látszott. Hogy élted meg az elmúlt hónapokat?
Ahogy a koronavírus jött, a munkám úgy ment, ezért miután búcsút kellett intenem a korábbi hivatásomnak a bábszínházban, elhatároztam, hogy égi jelnek veszem a boros-jógás videó sikerét és kezdek vele valamit… Az Anyakivan oldal missziója, hogy az anyák lazábban tudjanak hozzáállni az anyasághoz, és hogy frusztrálódás helyett jókat röhögjünk magunkon, ha épp nem vagyunk olyan tökéletesek, mint ahogy terveztük…
Fotók: A szerző felvételei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
